Isten abszolút ízléstelensége

 „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett… De majd jóra fordítom Móáb sorsát az utolsó időben – így szól az Úr.” Jeremiás 48,36-47

Számomra igazán megdöbbentő volt felfedezni, hogy Isten sírásra fakad egy pogány népért. Miért foglalkozik Isten, Izráel Istene, Júda Istene egy pogány nemzettel? Miért ejtene könnyet egy olyan országért, amely gúnyolódással fordult kiválasztottjai felé? Bárhogy is nézzük, tényként áll előttünk, hogy itt egy olyan Istennel van dolgunk, akit érdekel az „istentelen” móábiták sorsa, aki ugyanazzal a pedagógiai célzatú ítélettel sújtja őket, mint az övéit, de ugyanazt az ígéretet is adja számukra, mint Izráel számára.

Az igazság ugyanis az, hogy Isten nem csak és kizárólag Izráel Istene, hanem az egész világ Ura. Nem egy kisajátítható nemzeti védőistenség, akinek egyetlen feladata, hogy a határokon belül termékenységet és gazdagságot adjon, a határokon túl pedig semmiféle érdekeltsége nincs, hacsak nem annyi, hogy védelmezze sajátjait a rosszindulatú gonosz ellenségtől. Egy olyan Isten képe rajzolódik ki szemeink előtt, aki korántsem érdektelen módon viszonyul a világ más népeihez. Természetesen egy ilyen Isten képe mélyen felkavaró mindazok számára, akik szeretnék kisajátítani maguknak a Mindenhatót. Akik évszázadok, évezredek alatt hozzászoktak ahhoz, hogy Isten mindig az ő oldalukon áll, és egyetlen dolga a pogányokkal kimerül abban, hogy megbünteti őket tévelygésükért. Egy Móábért könnyező Atya képe nehezen érinti azokat, akik háziasítani kívánják Istent, akire úgy tekintenek, mint egy csodafegyverre, akit háborús és veszedelmes időkben elől lehet húzni, és használni mások ellen.

Talán a számunkra, magyarok számára, még inkább nehéz ez a kérdés, hiszen Petőfi szavaival, mi esküdni is „a magyarok Istenére esküszünk”, szabadságunk, büszkeségünk és identitásunk egyik sarokköve már hosszú évszázadok óta, hogy Istennek bizony mindig a mi oldalunkon kell állnia. Katolikus testvéreink előszeretettel mondják, hogy maga Mária őrködik népünk felett. Mi, protestánsok pedig Izráelhez hasonló kiválasztottságunkról teszünk bizonyságot újra és újra: mi vagyunk a „magyar Sion”. A fenti ige fényében azonban jó megkérdeznünk magunktól, hogy vajon saját véleményünk szerint Isten miképpen gondol az ukránokra, a románokra, a szerbekre vagy az osztrákokra? Vajon őket nem választotta ki? Vajon őket nem siratja, és nem hullat könnyet az ő veszteségeik fölött? Vajon a „magyarok Istene” jobb esetben közönyösen, rosszabb esetben megvetéssel tekint a többi népre úgy, hogy nem is hajlandó velük kommunikálni?

Itt az ideje, hogy újra felfedezzük Isten minden ember iránt tanúsított szerelmét. „Mert úgy szerette Isten a világot…” Nem egyetlen országot, nem egyetlen népet, hanem a világot. A világban gyönyörködött, és a világért küldte szeretett Fiát. Ha pedig az evangéliumokra gondolunk, akkor látjuk, hogy számára nem léteztek az „ők” és a „mi” kategóriái, és például minden gond nélkül megszólítja a zsidók szemében korcs samáriaiak közül való asszonyt. Egy istentelennek és tisztátalannak tartott római századosról pedig azt mondja, hogy egész Izráelben sem talált akkora hitet, mint benne. A dühöngő tanítványait, akik legszívesebben tüzet kértek volna a samáriai városokra, megfeddi és csendre inti. El sem tudjuk képzelni, hogy mekkora megbotránkozást kelthetett ez a Jézus a kor vallásosai és a kultusz elitjei számára. A tény pedig az, hogy Benne, Krisztusban Isten az egész világot szereti, és az egész világért lehajolt. Kivétel nélkül. Őbenne Móáb és Izráel eggyé lett. Ez a pünkösd igazi nagy csodája, az egyház misztériuma, hogy mindenki saját nyelvén hallja az evangéliumot. Minden nemzet, nép és általunk előszeretettel megbélyegzett „azok” Krisztus testévé válnak. A legmegbotránkoztatóbb tanítás a keresztyén egyház hajnalán nem a szentháromság tana vagy a szűztől fogantatás volt, hanem az a tanítás és – szorosan ehhez kapcsolódva –  az az életfelfogás, hogy mindenki számít. Egy olyan világban, ahol a társadalom nagy százaléka egy körömpiszoknyit sem ért, a keresztyénség ezen kijelentése forradalmi erővel hatott. Mindezt pedig azért, mert hitték, hogy Krisztusban valami felfoghatatlan csoda történt: rabszolgát és urát, a művelt és civilizált rómait és a primitív barbárt Isten ugyanabba a közösségbe fogadta be Jézus Krisztus áldozata árán.

Egy amerikai paptól hallottam a mondást: az egyetlen nagy baj Istennel, hogy abszolút nincs ízlése: mindenkit szeret. Igen, még Móábot is… Tudom, gyomorforgató. De hozzá kell szoknunk Isten ízléstelenségéhez. Sajnos a mennyek országának kulcsait nem a mi kezünkbe adták. Ahogy mondani szokás: ez van – ezt kell szeretni!

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.