Szenteste

A legnagyobb ajándékot kapta a világ, mikor Jézus testté lett, nem is csoda tehát, hogy így adventben és a karácsonyi időszakban igen nagy hangsúlyt kap az adakozás kérdése gyülekezeteinkben. Decemberben valahogy mindenkit elkap egy kicsit a láz, hogy adjon, hogy az Isten szeretetének ünnepét másoknak is szebbé varázsolja. Persze az lenne csak igazán jó, ha ez a lelkesedés egész évben kitartana – még ha ez a kívánság már szinte kliséként is hat. Keresztyénként fontos látnunk, hogy az adakozás nemcsak feladat, de lehetőség is számunkra. Lehetőség arra, hogy Jézus szeretetét közvetítsük, lehetőség arra, hogy kifejezzük hálánkat az ajándékba kapott kegyelem miatt, ezzel köszönhetjük meg azt, hogy Isten nekünk javakat adott, amikből lehetőségünk van másoknak is adni.

Épp ezért mi most arra gondoltunk, hogy szenteste napján egy-egy élményt osztunk meg veletek, amiben akkor volt részünk, amikor adtunk, segítettünk. Számunkra megújító érzés szolgálni és a hívő egoizmusból, önépítésből kilépve másokért tenni, Jézus nevében. Ezért mi is arra biztatunk titeket, hogy használjátok ki az adakozás lehetőségét, s ne csak karácsonykor. Fogadjátok szeretettel az emlékeinket, keressétek a lehetőséget, hol tudna titeket is felhasználni a Megszületett Úr!

Jótékonykodni, segíteni nagyon nehéz. Ezúttal szeretném meghagyni a dolog lelki részét szerkesztőtársaimnak, s én csak adnék néhány nyers tanácsot mindazok számára, akik szeretnének jót tenni.

9 hónapnyi nevelőotthonos munka után az első és legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy ha segíteni akarsz, akkor az első lépés az legyen, hogy megkérdezed, hogyan és miben tudsz. Tudom, hogy nagyon sokan szépen beleélik magukat az élménybe, ahogy majd a gyerek áhítatos tekintettel bontja ki a dobozkából élete első maciját, de a valóság néha az, hogy évekig tárolják a plüsshegyeket a kinti raktárakban, mert már egyszerűen nem tudják azokat hová tenni, viszont a gyerkőcök már fuldokolnak bennük. Sokszor ugyanez a helyzet a ruhákkal is. Míg mondjuk tisztálkodási szereket, vagy néhány időszakosan felmerülő hiánycikket néha nagyon nehéz kiállítani. Tudom, hogy kevésbé romantikus tetű elleni szert, vagy fogkrémet pakolni a dobozokba, de lehet, hogy sokkal jobban örülnek neki.

Szóval ha egy dolgot magaddal viszel ma, az legyen az, hogy a segítés nehéz, tanulandó feladat, rengeteg alázatot igényel, és sosem a te elképzeléseidről szól. Ezért kérdezz, s aztán örülj a jól végzett munka sikerének 🙂 (Sárközi Andrea)

Két élményem van a jótékonykodással kapcsolatban.

Az egyik egyetemista koromban történt velem, amikor nagyon foglalkoztatott a tized kérdése. Szerettem volna én kitalálni mikor és kinek adom oda a tizedemet. Egyik délután hazafelé sétáltam a kollégiumba, amikor egy nőre lettem figyelmes. Előttem ment, ruhái igen csak viseletesek voltak, talán kicsit koszosak is. Lassan ballagott, látszott rajta, hogy meggyötört és fáradt.  Felvillant a fejemben a gondolat, hogy talán ez az alkalom, amire annyi ideje vártam már. Összeszedtem minden bátorságomat, és megszólítottam. Azt hiszem, azt kérdeztem tőle, hogy kisegíthetném-e valamivel. Nem fogom elfelejteni azt a megrökönyödést és sértődést, amit a nő arcán láttam. Szárazan és tömören azt felelte, most jön haza munkából, nem volt ideje átvenni a munkaruháját, és köszöni szépen, de nincs rászorulva a segítségemre. Ott és abban a pillanatban kész voltam a föld alá süllyedni. Engem akkor nagyon megszégyenített az Isten. Szeretném azt mondani, hogy nem volt baj a szándékommal, de az a segíteni akarás ott és akkor nem szólt másról, csakis rólam és az én lelki békémről.

Évekkel később, amikor Kijevben tanítottam, az egyik délután úgy döntöttem, elmegyek istentiszteletre. Nemrég jártam abba a gyülekezetbe, nem is nagyon ismerem ott senkit, egy-két lánnyal váltottunk néhány szót az alkalmak után. Most is így volt, egy nagyon kedves lánnyal sétáltunk a metró felé. Mindig mosolygott, de most valahogy gondterheltnek tűnt. Kérdeztem mi a gond, nem nagyon akart panaszkodni, majd elmondta, hogy a pénztárcájában nem maradt szinte semmi, és ő még két hétig nem mehet haza, valamiből viszont élnie kell. Majd azt is hozzátette bizakodva, hogy ő tudja, hogy az Úr gondoskodni fog róla, nincs mitől félnie. S ahogyan mesélt, bennem nagyon váratlanul és felkészületlenül megfogalmazódott a gondolat, hogy adni szeretnék neki. Nem tudtam mennyi pénz van nálam, de azt mindenképpen oda kellett adnom. A metrónál átnyújtottam neki amim volt, és mondtam, hogy ezt az Úr küldi, Ő most így szeretne gondoskodni róla. Olyan őszinte mosoly jelent meg az arcán, ami végképp eloszlatta minden kétségemet. Tényleg az Úr akart gondoskodni róla, és akkor épp engem használt fel erre.  (Marofejeva Nelli)

„Én a legtöbb esetben spontán adakozom. Mikor sétálva vagy épp rohanva, egyedül, párban vagy épp egy vidám baráti csevej közepette odanézek, és meglátom őt. Őt, aki lehet épp hegedül, csendben, gubbasztva ül, kéreget, sütit, virágot árul. Meglátom, s magával ragad egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy nem mehetek el mellette csak úgy, vagy ha elmentem, akkor vissza kell fordulnom. Ez az érzés késztet, és bizony, jobb ha engedek neki, mert aztán napokig nem hagy nyugton. És hát én már megtapasztaltam, hogy adakozásra sokszor épp csak az a bizonyos pillanat adatott meg. Mert mire elintézem az ügyeimet, s tudatosan ugyanazon az útvonalon hazaindulok, ő már nincs ott. Én meg magyarázhatom magamnak, hogy akkor, mikor lehetett volna, miért nem segítettem. Így én általában próbálok engedni ennek a késztetésnek. Megállok. Odalépek. Mélyen a szemébe nézek. Mosolygok. Odaadom. Továbbmegyek. Örülök, hogy megláttam, hogy megadatott az a pillanat nekünk, mikor rámosolyoghattam, közben pedig gondolatban vagy épp hangosan szívem mélyéből „Isten áldjont” kívánhattam neki.” (Papp Adrien)

„Még gimnazista voltam, amikor az osztályommal az egyik télen ajándékgyűjtést szerveztünk az egyik közeli gyermekotthon kis lakói számára. Az akció fénypontja egyértelműen az volt, amikor mikrobuszba pattantunk és személyesen látogattuk meg a gyerekeket. Emlékszem, hogy eleinte ők is és mi is kicsit meg voltunk illetődve, és nem nagyon tudtuk, mit kezdjünk egymással. Aztán a játékok lassacskán a dobozokból a kis kezekbe kerültek, a gyerekek pedig a földről az ölekbe. Igazából nem játékokat, hanem a figyelmünket, az időnket, a szeretetünket kapták egy rövid időre. Azóta megtanultam, hogy jótékonykodni általában csendben szokás. Feltűnés, bejelentés és insta story-k nélkül, önzetlenül, és úgy, hogy a fogadó fél semmiképp ne érezze magát kevesebbnek, szegényebbnek az ajándékozótól. Azóta az időmből, a szeretetemből, a figyelmemből nem jótékonykodtam, és ez kicsit elszomorít. Hiszen jótékonykodni lehet postán is. Vagy egy szervezeten keresztül. Vagy banki átutalással. Lehet, hogy a feeling nem ugyanaz, de adni így is jobb, mint nem adni.  Idén nem látom ugyan, kihez kerül a gondosan válogatott kis csomagom, de bízom benne, hogy valaki, aki majd átadja, ad mellé egy nagy adag szeretetet is. (Molnár-Kovács Dorottya)

Az egó növelés elkerülése végett szeretek úgy adni, hogy azt rajtam kívül ne tudja más. Ilyenkor jó esetben hamarosan el is felejtem az egészet. Persze ennek némileg ellentmond, hogy most mégis egy emléket hoztam. Nagybeteg kislány gyógykezelésére gyűjtöttek. Fogtam a tizedemet, és bementem a bankba, hogy átutaljam az összeget a számára. Szorongattam az adatokkal teli a papírlapot, s mikor felnéztem, láttam, hogy a kasszánál is a gyermek fotója van kitéve. Az ügyintéző hölgy átvette az összeget, és nagyon-nagyon kedvesen intézte a tranzakciót: látszott, hogy ő is segíteni akar. Valahogy tudtam, hogy ez most így jó, helyes – áldott. (Kocsis Julianna)

Advent elején ajándékot készítettem valakinek, akiről mindössze annyit tudtam, hogy az utcán keresi a kenyerét. Miközben állítottam össze a kis csomagot, egyre csak kergetőztek bennem a kérdések és a gondolatok. Mit tudnék írni ennek a lánynak, ami ne hangozna visszásan?

Eszembe jutott, hogy Krisztus gyakran volt eltévedt nők társaságában. Ha most itt lenne, ennek a lánynak is biztosan felkínálná az elfogadását és az újrakezdés lehetőségét. Mint ahogy velem teszi minden alkalommal, amikor buta helyeken keresem az örömöt.

Aztán egyszerre szétfolyt körülöttem a világ, és én belemerültem abba a teljességbe, amit Krisztus szeretete jelent.

Nem tudom, hogy örült-e a lány az ajándéknak. A törődés, az odafigyelés, a gondoskodás általában jól szokott esni az embernek. Mégis biztosan állítom, hogy én kaptam többet, mert semmihez nem tudom hasonlítani azt, ahogyan az Atya szíve megdobbant bennem.

Teljesen új értelmet nyert az, hogy jobb adni… (Olasz Tímea)

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

kocjuli28 éves református hívő keresztyén vagyok. Egy civil szervezet munkatársaként rendezvényszervezéssel és újságírással foglalkozom. Tanulom az életet, a problémamegoldást, kitartást, a Fentiekben gyökerező, körülményektől független örömöt. Nagyon szeretem a zenét, Isten különleges ajándéka ez a csoda. Úgy gondolom, ebben az életnek nevezett izében a legbonyolultabb s néha legfájdalmasabb, mégis a legszebb, legfontosabb értékeket emberi kapcsolataink jelentik. Egyik fő célom, hogy megtanuljak jól szeretni, s ebben ki más lehetne a tanítómesterem, mint maga a SZERETET. Örülök, hogy itt vagy, olvasol, hogy írhatok Neked – és magamnak.

maronelliMarofejeva Nelli, Nelcsi, Mazsola, de valakinek akár Nelli Fedorivna is. Szeretem, hogy mindenkinek van egy neve számomra.
25 éves, tanár, akit néha a diákjai tanítanak. :) Jelenleg Kijevben lakom, távol a saját közösségemtől, barátaimtól és megszokott komfortzónámtól. Ez sok mindent megváltoztatott bennem, erről majd igyekszem írni is. Szeretem a zenét és a hangszereket, a jó könyveket, a jó és a kevésbé jó embereket, valamint a provokáló beszélgetéseket. Izgalommal tölt el, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat, és kíváncsian várom, miről írnak majd a többiek, akik között vannak barátok, ismerősök, tiszteletes urak, és számomra még ismeretlen emberek egyaránt. Előre érzem, hogy nagyon izgalmas lesz, ami itt fog történni!

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, PhD-hallgató, tanársegéd, blogger.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, design-munkák.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: lelkes, vidám, aggodalmaskodó, türelmetlen, tudatos.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.

olasztimi

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.

Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.

Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.