Párbeszédképes keresztyénség – Philip Yancey olvasása közben

Gyakran eszembe jutnak a különféle ifjúsági táborokban szerzett élmények közül azok, amelyekben a fiatalok értetlen tekintettel jöttek oda hozzánk, vezetőkhöz, és életük nehéz kérdéseivel bombáztak minket. Bűn-e a házasság előtti szex? Haragszik-e Isten, ha elmegyek diszkóba? Lefeküdtünk a párommal: akkor én már sohasem állhatok meg emelt fővel az Úr előtt? Elbuktam a keresztyénségben: vajon visszafogad még Isten? Az esetek többségében csak egyetlen választ vártak: igent vagy nemet. Csak semmi középút, az olyan feleletekkel pedig, melyekben nem tettünk határozott pontot a mondat végére, nehezen tudtak mit kezdeni.

Aztán persze rájöttem, hogy ezek nem csak az ifjúsági táborok egy-egy hetére korlátozható tapasztalatok: sok felnőttel, gyülekezetbe járó hívővel beszélgetve is újra és újra felmerültek hasonló kérdések. A képlet pedig ismét nagyon egyszerű volt: a bibliaóra vagy a négyszemközti beszélgetés alkalmával a szálakat szigorúan el kellett varrni, tekintélyt parancsoló és határozott intéssel rá kellett sütni a „bűn” bélyeget valamilyen tevékenységre, a bűnöst el kellett ítélni, a tettest a haragvó Isten gondjaira kellett bízni, és a kis közösség nyugodtan térhetett haza hajlékaiba – zavaró gondolatok nélkül.

Valamiért a tendencia nem kopik ki, sőt, mind szélesebb körben divattá válik beállni olyan csoportosulásokba, ahol keresztyén életünket tekintve mindenre van válasz. Komolyan: mindenre. Ezekben a csoportokban mindig ott a vezető, aki minden egyes szituációban – ezer és egy igét kicsavarva – kész receptekkel látja el kicsinyke nyáját. Képes megmagyarázni Isten természetétől kezdve a Szentháromság titkán át a predesztinációig azt is, hogy hogyan illik a hölgyeknek a sálat megkötni a nyakukban. Igen, mert – ha nem tudnátok – Isten Igéje ezt is megszabja. Itt nincsenek kérdőjelek, nincsenek nyitott végkifejletű történetek, még felelősség sem nagyon van. Hiszen mindaddig, amíg valaki meg nem kérdőjelezi a kialakult tekintélyre támaszkodó belső szabályrendszert és az elmondott parancsolatokat, addig jó gyermeke marad az Úrnak.

Talán éppen azért tudtunk az amerikai Philip Yanceyvel közvetett módon, könyvein keresztül, nagyon hamar egymásra találni, mert ő maga is, hasonló fundamentalista környezetben felnőve, éppen az ilyen fojtott és mérgező keresztyénségből fellélegezve kezdte újra, önmaga megtalálni a válaszokat a hívő élettel és az Istennel kapcsolatos kérdéseire. Nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy első éves teológus hallgatóként egymás után vettem meg a könyveit, mert pontosan az ilyesfajta bénult és bénító hatású Isten-követéssel szemben kívánt alternatívát mutatni. Testben és szellemben egyaránt utazott, új eszmékkel, új rendszerekkel, új vallásokkal és a lehető legkülönbözőbb, tőle merőben más emberekkel találkozva engedte, hogy mindez a különbözőség merje megkérdezni, megkérdőjelezni, és ezáltal erősíteni saját kapcsolatát Istennel. Ebben a nyitottságban fogalmazódtak meg és tisztultak le az isteni igazságok, a krisztusi parancsolatok valódi értelme és ebben a közegben ragyogott fel előtte addig soha nem tapasztalt mértékben a kegyelem evangéliuma.

Én is Yancey akartam lenni. Felkerekedtem. Utaztam. Hallottam és hallgattam másokat. Beszéltem és beszélgettem. Bólogattam és a fejemet ráztam. De mindig kezet akartam nyújtani és megölelni a másikat, legyen akár muzulmán, zsidó, agnosztikus, pogány vagy katolikus, egyszóval: más. Saját kalandozásaim pedig így indítottak el arra az útra, amelyen Yancey jóval előttem jár.

A teológia régi nyelvén az Isten népét communio viatorum, vagyis az úton lévők közösségének nevezték. Ezt a meghatározást, áldásos állapotot nagyon komolyan kell vennünk. Nagyon sok múlik azon, hogy személyes életünkben vagy egy adott közösség életében mennyire tudunk a kívülállók számára olyan képet mutatni magunkról – rajtunk keresztül pedig Istenről –, amelyben nem leegyszerűsített dogmatikus válaszokkal fizetjük ki a látható valóságon túli valóságot kutató embert, hanem a hallgatás és meghallás nyugalmában fordulunk együtt a fény felé. Nagyon egyszerűen fogalmazva: keresztyénségünk vagy párbeszédképes keresztyénség, vagy pedig süket mormolás. Természetesen ez a nyitottság mindig kockázatos lépés, ugyanis megvan a veszélye annak, hogy jól felépített, beszűkült kis világunkat kérdések és a belső ellentmondásokra kívülről érkező vádak özöne bombázza majd meg. Ne bánd! Hagyd, hogy összeomoljanak kész válaszaid, vasárnapi iskolás mondókáid! Engedd, hogy mások ízekre szedjenek – azért, hogy rajtuk keresztül Isten boncolja fel igazságnak hitt keresztyénséged! Aztán a fájdalmas operációk hada után újra, immár tisztábban és egyértelműbben, élet sarjad majd, valódi növekedés, valóságos és hiteles keresztyénség.

Homoki Gyula

Philip Yancey hamarosan a TeSó blog vendége lesz! Mire megyünk Istennel? című előadását Beregszászban, a Rákóczi-főiskola átriumában hallgathatjátok meg. Időpont: október 10. (szerda), 17:30 (k.-e. i. sz.). A belépés ingyenes! További információkat a Facebook-eseményünknél találtok. Szeretettel várunk benneteket!

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.