Tehetetlenül Jézus előtt

“Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Ő pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” Mt 9, 1-8

Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mi a bátorság, én erre az igeszakaszra mutatnék, és azt felelném: „Ez a bátorság”. Úgy gondolom, hogy amit a béna embert cipelő emberek tettek, az bátorság. Bátrak voltak, nem hátráltak meg a sokaság láttán. Furfangos módon vitték Jézus elé a beteg embert, akit minden bizonnyal nagyon szerettek. Bátrak voltak, mert szembe mertek nézni az akadályokkal, nemcsak a látható, hanem a láthatatlan akadályokkal is. Mert a tömeg csak az egyik akadály; a kételkedés ennél lényegesen nagyobb akadályt jelenthetett. „Vajon ez a híres Jézus tényleg meg tudja gyógyítani?” „Megéri ez a sok fáradtság?” „Mi van akkor, ha mégsem gyógyítja meg?” Feltehetően ilyen és hasonló gondolatokkal kellett megküzdeniük ezeknek az embereknek, ők azonban bátran szembenéztek ezekkel az elbizonytalanító gondolatokkal, bíztak Jézusban.

Azonban ez a történet, ahogy Máté tudósít róla, nem a bátorságról szól. Nem arról szól, mint a mozifilmek többsége: a bátor, elszánt hős leküzdi a nehézségeket, és áldozatok árán is, de győz. Ez az ember nem azért gyógyul meg, mert a barátai bátrak voltak. Ez a történet világos határokat húz: meddig mehet el az emberi bátorság, cselekvőképesség és hit, és hol az a pont, ahol már a bátorság sem ér semmit. Mire képes az ember egymagában, és mire elég az, ha egymagában cselekszik? És mit tud tenni Jézus azzal, aki elég bátor arra, hogy higgyen neki? Ezekkel a kérdésekkel szembesülünk, ha elolvassuk ezt a történetet.

Mire volt képes ez a beteg, akiről itt olvastunk? Nagyon kevésre. Fizikailag teljesen tehetetlen volt. Mozdulni sem tudott. A barátai vitték ide-oda. De nem csak ez a beteg béna volt tehetetlen, a barátai is azok voltak. Nagyon szerették, bátran odavitték Jézushoz, és ez nem volt kevés, de tehetetlenül nézték a nyomorúságát, és akármennyire szánták vagy szerették is, az állapota ugyanaz maradt. Nem tudtak úgy segíteni rajta, ahogy szerettek volna, csak hordozták ide-oda. A bátorság eddig terjed: elvinni Jézushoz azt, akin én semmivel nem tudok segíteni, és várni azt, hogy Jézus cselekedjen az adott helyzetben. A bátorság még nem hoz gyógyulást.

De tehetetlenek voltak az írástudók is, és nem tudott segíteni a sokaság sem. Annyira világos itt mindenkinek a tehetetlensége. Akármilyen sokan is vannak, akármilyen érdeklődéssel is nézik, valami olyan nagy baj történt itt egy emberrel, amin senki nem tud változtatni.

A folyton újrakezdődő háborúk, járványok, konfliktusok személyek és országok között mind arról beszélnek, mennyire nem úgy élünk, ahogyan szeretnénk. Nem tudunk tenni a szegénység, betegség, halál ellen a világban: nagyon sokszor mi sem maradunk ki belőlük. Kétségbeesetten csapkodunk, mint az a csónakos, aki észreveszi, hogy a folyó a vízesés felé sodorja, de nem tud ellenállni a sodrásnak. Tehetetlenek vagyunk: maga alá temet minket a helyzetünk, maga alá temet minket a tehetetlenségünk és az afelett érzett szomorúságunk. Mert legyen akárki és érjen el akármit az életben, Isten nélkül az ember folyamatosan újraéli a tehetetlenségét akár harminc-negyven-ötven-hatvan éven keresztül. Ahogy a négy ember is hordozta fájdalmát, béna barátjukat, mi is hordozhatjuk bátran és kitartóan betegségeinket, fájdalmunkat és tehetetlenségünket, de mindez nem vezet gyógyuláshoz, nem jelent megoldást. Nem vagyunk képesek kilépni a cipőnkből és lehagyni a saját árnyékunkat…

A történet egy ponton fordul meg, amikor azt olvassuk, Jézus látta az emberek hitét és megszólalt. És nem is akármit mond: „Bízzál, fiam!”. Jézus bátorítja ezt a törött testű embert. „Légy bátor, fiam, mert megbocsáttattak bűneid”. Bizony, bátorság kell ahhoz, hogy valaki elfogadja, hogy megbocsáttattak bűnei. Bátorság kell, hogy elfogadjam: amit leginkább szégyellek magamban, az Isten előtt már kevesebb, mint a semmi – nem létezik, mert Isten nem akarja, hogy létezzen.

Sokszor kell keserűen átélnem nekem is, hogy emberileg tehetetlen vagyok. Úgy össze tudjuk kuszálni az életünket, olyan mélyre tudunk csúszni egy-egy lejtőn, annyira elveszítjük már a reménységüket, az akaratukat is, hogy ember ott nem segíthet. Ott nem segít szöveg, ott nem változtatnak a tényeken közhelyek, frázisok, jó tanácsok. Ott szabadításra lenne szükség. Csodára lenne szükség. Arra meg mi képtelenek vagyunk.

Ez a történet azonban élesen mutatja: akármennyire tehetetlenek vagyunk, mehetünk Jézushoz. Lehetünk bátrak beismerni: ehhez én már kevés vagyok, ebben már csak Isten segíthet. Odavinni Jézushoz azt, akinek a nyomorúságát tehetetlenül nézzük. Odamenni Jézushoz a magunk nyomorúságával, és rábízni, mit fog csinálni. Az Ő számára nincs lehetetlen. És ha Ő azzal kezdi, hogy megbocsáttattak a te bűneid, akkor ne háborodjunk fel, és ne mondjuk azt: Uram, itt nem bűnökről van szó, hanem valami másról, ez vagy az fáj, itt adjál segítséget. Ezzel kezdődhet ugyanis az, hogy Ő többet ad, mint amit mi kérni akartunk. Mert az bizonyos, hogy erre mindannyiunknak szükségünk van.

Laskoti Zoltán

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A szerzőről:

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!