Azt adják, amijük van…

Az átlagember önmagától nem szeret adni. Pontosabban: az őszinte átlagember. Valami természetes ösztön lehet bennünk az, hogy ami az enyém, az tényleg az enyém és nem a másé, és neki semmi köze hozzá. Aki ezt vitatná, annak erősen javaslom, hogy menjen és nézze meg, hogyan játszanak a gyerekek: valami elképesztő, már-már állatias vad düh képes kitörni a legaranyosabb angyalkából is, amikor féltve érzi a maga tulajdonát.

Az évek múltával, és lelkünk-testünk növekedésével persze – jobb esetben – világossá válik, hogy a birtokláson túl is van élet, sőt, néha éppen ott kezdődik. Mégis, az adakozás vagy a feláldozás nem természetes, ösztönszerű magatartásunk, hanem Isten kegyelme. Pál apostol is erről beszél, amikor a korinthusiaknak a macedóniai gyülekezetek adakozásáról ad hírt: nem saját ötletük, nem polgári kötelességtudatuk volt az adakozás alapja, hanem Isten kegyelme (2Kor 8,1). Az adakozás tehát mindenféleképpen isteni-emberi művelet: a természet szerint, csípőből és reflexből csak kapni szerető, a valamit és még többet birtokolni vágyó emberrel Isten kezd valamit, és arra indítja, hogy nyissa meg kezét, szívét, áldozza fel idejét vagy energiáját az Ő országa építésére. Tudom, és tisztában vagyok én is vele, hogy az adakozásnak megannyi aberrációja van, amiről Jézus is mond ezt-azt (Mt 6,1-4), de ezek a vadhajtások nem jelentik azt, hogy őszinte, Isten-szerinti adakozás ne létezne Isten népének az életében. Létezik. És számtalanszor beszél arról a Szentírás, hogy azt különféle formában mindenkinek gyakorolnia kell. Előbb vagy utóbb pénztárcánknak is meg kell térnie az Úrhoz. Viszont Isten gyakran ajándékoz olyanokat az Ő gyülekezeteinek, akik nem egyszerűen „csak” a kötelező minimumot adják oda, nem pusztán „letudandó” dologként tekintenek az adakozásra, hanem nagyon nem-emberi módon, akár mindenüket is képesek lennének odaadni, ha arra kerülne a sor: ők az adakozás kegyelmi ajándékának hordozói.

Amikor a Róm 12,8-ban Pál ezt a lelki ajándékot említi, egy igen ritka szót használ (a kiváncsiak kedvéért: metadidómi), amelynek szó szerinti fordítása ez lenne: átvisz/átad valamit valakinek, vagy egyszerűen: megoszt. Igen, ez így elég tág kategória. De éppen ez az adakozás lelki ajándékának a lényege: a kimeríthetetlen formák sokasága. Aki ezzel az ajándékkal bír, alapvető lételemének tartja, hogy azt, amije van, amit Istenétől kapott, azt másokkal is megossza, legyen szó akár lelkiekről (Róm 1,11; 1Thessz 2,8), akár anyagiakról (Luk 3,11). Úgy érzik, hogy tizedükön és vasárnapi adakozásukon felül is adniuk kell jövedelmükből, és mindezt nem úgy teszik, mintha csupán kötelességüknek tennének eleget, nem kedvtelenül vagy kényszerűségből, hanem örömmel és szívesen adnak (2Kor 9,7). Sokszor rendszeres adománnyal támogatnak egy bizonyos szervezetet, ügyet, projektet, máskor Isten egy-egy személyt hoz eléjük, aki felől megértik: nekik kell gondoskodniuk róla. Jellemzően nem az az elsődleges számukra, hogy saját zsebük minél nagyobb mértékben tömve legyen, hanem minél többet tudjanak odaadni abból. Éppen ezért, az adakozásuk életstílussá válik, meghatározó alapelvvé, amelyen Isten országának építése és annak támogatása elsődleges fontosságú – minden más csak ezután következhet. Nem milliomosok ők, nem a felső tízezer tekintélyes képviselői (bár ez sem kizárt), hanem azok a „gazdag ifjak” (Mt 19,16-26), akik azt a bizonyos kitételt maguk mögött hagyva, elkezdik követni Jézust: szétosztják, amijük van, mert tudják, sokkal értékesebb kincsük van a mennyben. Olykor viszont Isten éppen azért helyezi őket magasabb pozícióba, hogy Kornéliuszhoz hasonlóan (ApCsel 10,5), maguk is többet tudjanak visszaadni abból, amit kaptak.

De őrizkednünk kell attól, hogy csupán megtért bankárokkal azonosítsuk az adakozás ajándékával bíró keresztyéneket. Máskor éppen nem a pénz az, amit felajánlanak, hanem saját kezük, idejük, energiájuk, tehetségük. Ebben a pillanatban pedig végtelen plusz egyre tágul a lehetőségek horizontja, s látom rajta azokat az igazán nem pénzes hívőket, akik azt adták, amijük éppen volt. A sareptai szerencsétlen özvegyasszonyt, aki utolsó kevéske olaját és lisztjét osztotta meg Isten emberével (1Kir 17,8-24). A gyermeket, aki öt kenyerét és két halát adta oda Krisztusnak (Jn 6,9). A szó legnemesebb értelmében „egyszerű” hívőket, akik mind a mai napig fáradhatatlanul jönnek és hozzák, amijük van. Villanyszerelők, autószerelők, festők, akik szakértelmüket felhasználva adakoznak. Asszonyok, akik szívük-lelkük kiteszik a konyhában, csak hogy egy gyülekezeti csoport jóllakva térjen haza. Férfiak, akik két kezüket ajánlják oda Istennek és fáradhatatlanul jönnek minden alkalommal, ha valamit meg kell fogni és odébb kell tenni. Azt adják, azt hozzák, amivel ők maguk bírnak. Nem morgolódnak és nincsenek felháborodva, ha megkérik őket valamire. Legtöbbször éppen ők veszik észre a hiányt. Örömmel hagyják ott saját házukat, saját dolgukat, és Istenért és az Ő ügyéért lelkesedve fogják meg a munka végét. Saját profitjukat, önmaguk boldogulását háttérbe helyezik, ha a gyülekezetben kell valamit megtenni. Mindezért pedig nem várnak fizetséget, nem kérik, hogy hirdessék ki nevüket majd vasárnap délelőtt, nem akarnak emlékművet állíttatni maguknak. Egyszerűen örülnek, hogy azt a keveset, amivel bírnak, felajánlhatják Istennek, hogy épüljön országa. Nem véletlen, hogy Pál az adakozás ajándékának említésekor arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az valóban Istentől való, akkor a szerénység vagy egyszerűség illata árad belőle (Róm 12,8), nem pedig a magamutogatás vagy háborgás bűze lengi körül.

Valós veszély azonban, hogy a közösség elfeledkezik róluk. Természetesnek veszik háttérmunkájukat és pozitív megerősítés hiányában bizony ők maguk is ellankadnak. Úgy érezhetik, hogy valóban semmijük sincs és nem tudnak semmi érdemlegessel hozzájárulni a gyülekezet életéhez. Figyeljünk oda rájuk! Köszönjük meg munkájukat! Értékeljük erőfeszítéseiket! Adjunk hálát annak az Istennek, aki a kevésből is tömegeket lakathat jól, hogy adta nekünk ezeket az embereket!

Az Ige szerint vannak speciális adakozók, akik saját otthonukat, akár életüket osztják meg másokkal hosszabb-rövidebb időre, s mindezt azért, mert a vendégszeretet lelki ajándékát kapták meg (1Pt 4,9). A szó eredeti jelentése már önmagában sokatmondó: filoxenosz vagyis olyasvalaki, aki szereti az idegeneket. Természetesen ebben az esetben is (mint az adakozásnál fentebb láttuk), a Biblia minden egyes keresztyént bátorít a vendégszeretet gyakorlására (Róm 12,13). Viszont vannak emberek, akik ebben tényleg profik. Ezt pedig már az első pillanatokban megérzi az, aki átlépi házuk küszöbét. Otthonukban olyan légkör uralkodik, amely már önmagában is kellemes érzéssel tölti el a betérőt. Szavaik, gesztusaik, beszédük mind-mind melegséget sugároznak. Nem érzi feszültnek a levegőt maga körül az ember, nincsenek kínos csendek, nagy hallgatások, nem hallani az óra ketyegését, hanem akár hosszú órák sokasága is szempillantás alatt tovatűnik a vendégszeretők házában.

Nem véletlen az, hogy a Szentírásban a legnagyobb vendégszeretők nagy többsége nő volt. Gondolhatunk a sunémi asszonyra, Ezékiel próféta vendéglátójára (2Kir 4,8-10), Máriára és a szorgoskodó Mártára (Luk 10,38-42), vagy Lídiára, aki az újonnan alakult Filippi gyülekezetet fogadta be hajlékába (ApCsel 16,14-15). Ne értsen senki félre, nem szeretném a nők szolgálatát kizárólag a vendégfogadásra korlátozni, viszont ha pozitív és befogadó, melegséget sugárzó otthonról beszélünk, ott minden bizonnyal női kéz van a dolog mögött.

A vendégszeretők örömmel ajánlják fel lakásukat idegenek számára. Megnyitják otthonukat mások előtt vacsorára, beszélgetésekre, egy csésze teára, megszállásra, házi bibliaórák vagy másféle alkalmak megtartására. Nem érzik megfeszítőnek, ha egy-egy ilyen alkalomra készülniük kell, szívesen és örömmel fáradoznak azon, hogy a vendégeik jól érezzék magukat náluk. Sokszor éppen azzal a céllal látnak vendégül valakit, hogy mély és bensőséges beszélgetés színhelyévé változzon át kanapéjuk vagy asztaluk, ahol a másik meghallgatást és megértést talál. Nem tömegevangelizátorok, hanem a négy fal közötti családias légkörben beszélgetve adják át az örömhírt. Viszont vendégszeretetüket gyakran nem csupán a bezárt ajtók mögött, hanem onnan kijőve is gyakorolják. A gyülekezetben ők azok, akik elsőként állnak fel, ha olyanok érkeznek, akik még nem jártak a templomban. Ők nyújtják át elsőként az énekeskönyvet a számukra. Az újonnan érkezőket akár már első alkalommal meghívják magukhoz vacsorázni. Mosolyogva és melegséget sugározva üdvözlik a betérőket. Hiányuk hideggé, merevvé és eléggé barátságtalanná teszi a gyülekezetet azok számára, akik életükben először járnak arrafelé. Éppen ezért rendkívüli kincsek ezek az emberek a közösségen belül.

Szeptemberben ismertem meg Mimit, aki tajvani születésű, ám jelenleg ugyanazon az egyetemen tanulunk idegenben. Egy-két hét telt el megismerkedésünk után, amikor többedmagammal meghívott a lakásukba vacsorára. Azóta ott ragadtunk. Hétről-hétre örömmel főzött az éhes diákszájaknak, és azóta már egy házi bibliacsoport is összeül péntekenként. Őt kértem meg, hogy meséljen arról, mit is jelent a vendégszeretet számára.

A vendégszeretet kapcsán elsőként az a kép ugrik be, hogy Jézus egy asztalnál ül velünk és együtt vacsorázunk. Jómagam elég félénk vagyok, olyan, aki szereti a saját privát szféráját jó szorosan védeni. Éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy egy napon megadatik, hogy a vendégszerető énemről beszéljek.

Ott kezdődött talán az egész, amikor az első egyetemi évem alatt különféle segítő tréningeken vettem részt. Olyan emberekre volt szükségem, akik hajlandóak saját gondolataikat és történeteiket elmondani számomra, és bátorkodtak rajzolni is valamit nekem. Éppen ezért embereket kezdtem el meghívni magamhoz. Ők pedig jöttek, rajzoltak, könnyek és nevetések közepette elmondták élettörténeteiket, majd távoztak.

Mielőtt azonban elmentek volna, megköszöntem nekik, hogy értékes perceikből áldoztak rám és megosztották velem, és biztosítottam őket afelől, hogy elmondott dolgaik biztonságban vannak nálam.

Majd egyre több ember kezdett jönni. Néha csak azért, hogy elmondják érzéseiket, vagy valamit, ami nagyon zavarja őket. Máskor, hogy egy könyvet olvassanak nyugalomban a kanapémon, vagy velem vacsorázzanak, esetleg, közösen süssünk kenyeret. Hamar megértettem, hogy végső soron csak azért jönnek, mert emberek lévén, mindannyiunk számára szükséges egy olyan biztonságot sugárzó hely, ahol nem kell tartanunk az elítélő pillantásoktól, hanem szabadon kifejezhetjük érzéseinket, gondolatainkat (mindegy, hogy pozitívak vagy negatívak azok) és saját lényünket egyaránt. Mindannyiunk közös vágya, hogy másokkal kapcsolatban legyünk és ők elfogadjanak bennünket. Szükségünk van egy menedékre, egy helyre, ahol igazán felfedhetjük önmagunkat és összetörtségünket.

Azért nyitom meg a házamat a barátok előtt, mert Jézus is ugyanezt teszi. Jön és megnyitja önmagát értünk. Hív, hogy vele vacsorázzunk. Elmondja saját történetét a Szentíráson keresztül és imádságainkban, csendünkben és néma könnyeinkben hallja saját történetünket. A megtört szívünk számára helyet készít és a vele való kapcsolaton keresztül erőt ad a mindennapok nehézségeihez.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.