Az egész azzal kezdődött, hogy volt tizenegy átlagos ember és egy küldetés: elmenni és tanítvánnyá tenni minden népet. Halászok voltak, vámszedők, politikai aktivisták. Annyi teológiai végzettségük volt, amit három év alatt Jézus mellett össze tudtak szedni. Egyetlen eszközt kaptak a küldetéshez: erőt, amikor eljött hozzájuk a Szentlélek.

Az első gyülekezet annak idején egy emberként igyekezett azon, hogy minél szélesebb körben elterjedjen a megváltás híre. Akkora hatással volt rájuk Jézus tette, hogy nem tudtak hallgatni róla, az életük árán sem. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel (ApCsel 2,47).

És ma? Növeli ma az Úr a gyülekezeteinket napról napra? Hónapról hónapra? Évről évre?

Annyi gyülekezeti alkalmunk van, hogy alig férnek bele a naptárba. És mégis, többnyire ugyanazok a megszokott arcok néznek vissza a padokból.

Hová tűnt az evangélium súlya? Hová tűntek a felbátorodott Péterek, a lecsaphatatlan Pálok, a Fülöpök, akiket a Lélek a járatlan utakra is el tudott vinni? Talán azt gondolják, hogy a lelkész majd hirdeti az igét. Pedig a szeretet evangéliumára ma is éhezik a nagyvilág. Azok is, sőt főleg azok, akiket a lelkész sosem lát, mert be nem tennék a lábukat a templomba.

Van egyáltalán valaki, akinek fontos a szenvedélybeteg, a prostituált, a nagyhangú milliomos, az elfoglalt üzletember vagy a mindig morcos ügyintéző üdvössége?

Van, aki tud sírni az elveszettekért?

Van bizony. Én nagyon sokukkal találkoztam már. Van közöttük lelkész is, de többnyire egyszerű gyülekezeti tagok. Az Úr Isten ajándékai ők a gyülekezetnek, szolgálatuk által megújulás, növekedés, lelki ébredés jön a közösségbe.

A megváltás hírnökei ők, az ún. evangélisták.

Az a szó, hogy evangélista, egy görög kifejezésből származik: eu (“jó”) és aggelos (“hírvivő”) – valaki, aki a jó hírt hozza. Az evangélista az, aki kipirult arccal, ragyogó szemmel tesz bizonyságot a megfeszített és feltámadt Krisztusról. Hihetetlen könnyedséggel tud beszélgetést kezdeményezni bárkivel, külön kihívás számára, hogy találkozzon olyan emberekkel, akiket mások messzire elkerülnek. Oda is bemerészkedik az igével, ahol minden van, csak glóriaillat nem. Ha ő megjelenik valahol, ott el kell hangoznia Krisztus nevének. Önti az ötleteket, hogy hol és hogyan lehetne elérni az embereket az igével. Képtelen nyugton maradni. Láthatod őt, ahogy szórólapokat, igés kártyákat, evangéliumi könyveket osztogat az utcán, flashmobot szervez, vagy kiül a zsúfolt plázában egy gitárral dicsőíteni. Szívesen olvasgat misszióstörténeteket. Mindig van nála Biblia meg egy traktátus. Bármikor készen áll a bizonyságtételre – mondj egy szót, és máris darálja neked a hozzá kapcsolódó istenélményét. Mindezt olyan lendülettel. hogy bármilyen szkeptikus vagy, máris kész lennél igent mondani – akkor is, ha már évek óta megtért vagy. Ő nem tart attól, hogy jól helyben hagyják, vagy kigúnyolják. Ha tehetné, máris indulna missziós útra Palesztinába, Indiába vagy Afrikába. Világosan, meggyőződéssel beszél a hit dolgairól a közelieknek, de ezer idegennek is akár. Könnyedén, teljesen mindennapi szavakkal tud megmagyarázni bibliai igazságokat. És még egy jellemző adottsága: minden nehézség nélkül képes felfedezni az evangélium és az általa megszólított ember szükségletei közötti összefüggéseket.

Megjelent előtted néhány ismerősöd arca?

Adj hálát az Úrnak, ha így van. A nagy részünk úgy került Krisztus vonzáskörébe, hogy összefutottunk egy evangélistával, aki megtalálta azokat a pontokat az életünkben, ahol megváltásra, szabadításra volt szükségünk, kimondta azokat a szavakat, amikre szívünk mélyén vágytunk.  A szavaiban erő volt, életet megváltoztató erő. Nem azért, mert jó beszélőkéje volt, hanem mert a Lélek hívta el őt, és adott neki eszközöket, ajándékokat erre.

 „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt”

 Ha te nem érzed magad megszólítva a missziói parancs hallatán, csak gondolj bele, mi hajtja az evangélistákat. Egyrészt az öröm, mert rábukkantak valami kincsre, amiről mindenkinek tudnia kell. Másrészt az a fájdalom, hogy emberek tömegei masíroznak a szakadék felé, és nincs senki, aki figyelmeztesse őket. Nem találod furcsának, ha belőled hiányzik mindez? Kicsit sem zavar, hogy emberek tömegei halnak ki mellőled az evangéliumról mit sem tudva? Elnézed, ahogy cipelik egyre a sorsukat anélkül, hogy tudnák: van megváltás, van szabadulás? Nem kell evangélistának lenned ahhoz, hogy könyörögj értük, vagy hogy keresd a módját a bizonyságtételnek – ha csak évente egyszer is.

De főképp azt tanuld meg ezektől az emberektől, hogy minden életért kár.

Van egy kedves barátnőm, aki időről időre levelekkel bombáz engem. Hol a madridi, hol a balatoni élményeiről számol be, megint máskor egy soron következő ún „outreach” alkalomért kér imát. Nem, ő nem nyaralóként járja a világot. Vagyis nem csak. Míg más a szelfiket gyártja halomra, Márta és társai azért utaznak kilométereket, hogy embereket hívjanak Jézushoz.

És amikor olvasom a sorait, mindig úgy érzem, hogy szürke és szegényes az életem.

Azt gondolom, hogy Isten terve tökéletes. Ez meggyőződésem. Olyan embereket vezet az utadba, akikkel beszélned KELL. Így volt ez velem is. Megtérésem után, egyetlen dolog volt a fejemben mindig, akárhányszor említésre került a szolgálat szó: „Nem fogok ajtókon kopogtatni. Az kizárt, hogy én az utcán hirdessem Jézust!”És lám, két-három évvel később egy szemfüles evangélista nyakon csípett a gyülekezetünkben, és meghívott egy dicsőítő alkalomra. Aztán egy utcai evangelizációra. Én a vesztesek nyugalmával mentem. Tudtam, hogy úgysem fogok megszólalni, csak nézek-hallgatok.

Most, hogy már három éve része ez az életemnek, én is úgy nézek az emberekre, ahogy rám tekintett az engem invitáló lány. Ő tudta, hogy Isten engem felkészített erre, hogy ezzé formál. És most már én is látom, ki az, akiben ez az ajándék lappang. Viszont arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen ez mindenkiben ott rejtőzhet. Az utcai evangelizációs bizonyságtételek olyan hatással vannak az emberekre, hogy egyszerűen részt AKARNAK venni benne. Ki előbb, ki később. Még a legintrovertáltabb barátnőm is eljött egyszer velünk vadidegenekkel beszélgetni az utcán.

Hogy mit is csinálunk? Teljesen változó. Az Úr kreativitást adott nekünk, amit az utcai evangelizációban kiválóan lehet kamatoztatni. Én nyílt lapokkal játszom, nem kenyerem a kertelés, vagy a mézesmadzag-stratégia, általában megkérdezem az utca emberét, imádkozhatok-e érte? 🙂 A kérdést sokszor döbbenet kíséri, egymásra nézés, ha többen vannak; de mindig van válasz. Néha az, hogy „nem”. Ilyenkor megyünk tovább, imádkozunk érte a társammal, akivel párban vagyok, és biztos vagyok benne, hogy az Úr egy napon emlékeztetni fogja erre a kérdésre, amin aztán majd továbbindulhat. A Lélek elvégzi a munkáját.

Ha „igen” a válasz, akkor egyszerűen elkezdődik egy beszélgetés. Ez sokféleképp alakulhat. Érzékenynek kell lenni a Szentlélek vezetésére, és nem menni tovább annál, mint amennyit az ember „elbír”, mindazonáltal hiszek az ima erejében. Nagyon fontos elmondani az evangéliumot, akármilyen módon is, de meggyőződésem, hogy amikor imára kerül a sor (és emberünk tanácstalanul egyik lábáról a másikra áll, hogy az utca közepén lehajtott fejű embereket kell végighallgatnia, akik egy nem látható személyhez beszélnek), akkor történik valami bennük. Ez sokszor könnyekbe torkollik, vagy egy hosszabb beszélgetésbe, és az elérhetőségeink kicserélésében. Ez is cél. Mert az Ige azt is mondja, hogy „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” A megtérés nagyon fontos dolog, üdvösségkérdés, de Jézus követése a tanítványság, hogy aztán újabb emberek léphessenek ki a gyülekezet falai közül, hirdetvén a Jóhírt!

(Jaskó Márta)

„Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta:
Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?
Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (Ézs 6,8)

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .