Mersz-e?

Fotó: Rob Curran

Tudjátok, vannak azok a napok, amikor csőstül jön a baj. Ilyenekből számos országban  bőven kijutott – főleg napjainkban – és talán a te életedben is. A mai igeszakaszunk (Mt 9, 18-26) éppen egy ilyen napba ad betekintést: egy zsinagógai elöljárónak meghal a lánya, és közben előkerül a tömegből egy vérfolyásos asszony, majd jönnek a vakok és a megszállott néma. Máté evangélista leírása alapján ezek az emberek ugyanazon a napon keresték meg Jézust.

Elképzelem, ahogy ez a zsinagógai elöljáró összeroskad. Ez az ember, aki olyan sokat tanulmányozta az Írásokat, beszélt és beszélgetett Isten dolgairól, napról napra igyekezett betartani minden egyes törvényt, és ezért most nem is érti a helyzetet: nem vétkeztem, mégis szenvedek. Aztán a leánya halála után talán azonnal áthasít az agyán a felismerés, hogy az a tanító, aki a zsinagógában olyan ékesen szólt, és azt a béna embert is lábra állította a szavával, valóban a Messiás lehet, akinek az eljöveteléről a Tórában is olvashatott. A felismerés után pedig otthagy mindent, és szalad egyenesen Jézus karjaiba. Hatalmas gyász és fájdalom lehet benne, de mégsem hagyja, hogy ez elhatalmasodjon rajta és teljesen lebénítsa, hanem elindul, és meg nem áll addig, amíg el nem ér Ahhoz, Akinek minden lehetséges.

Valamilyen formában már bizonyára gyászoltál. Talán úgy, hogy egy szeretted koporsója mellett kellett megállnod, vagy úgy, hogy egy régi barátságot kellett véglegesen elveszítened. Esetleg el kellett költöznöd, vagy valamit elhagynod, ami egészen addig a pillanatig életed fontos részét képezte. Ez mind, mind gyászidőszakot von maga után. Nem tudom, te hogy vagy vele, de az ilyen napokon nekem valahogy semmi sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Mintha előre érezte volna minden egyes porcikám, hogy valami nagyon rossz, nagyon nehéz helyzet fog bekövetkezni.

Bizonyára beteg is voltál már, így vissza tudsz emlékezni azokra a napokra, amikor a szemed alig bírtad kinyitni az égető láztól, vagy még nevetni is nehéz volt a hasadon lévő műtéti sebhelytől. Arra emlékszel, amikor himlős voltál? Arra, hogy nem mehettél oda a barátaidhoz és nem ölelhettél meg senkit?  Nehéz átélni az ilyen fájdalmakat, főleg ha kirekesztettséggel járnak együtt.

Elképzelem, ahogy ott tolong a sok kíváncsi, lelkes ember Jézus körül és egy vérfolyásos, tisztátalannak tekintett nő már messziről figyeli, hogyan is közelíthetné meg Jézust anélkül, hogy valakihez is hozzáérjen. Ekkor egyszerre elindul a Mester, pedig még nem fejezte be a beszédét sem, így nem várhat a nő sem tovább. Csak Jézuson van a tekintete és végül sikerül megérintenie a ruhája szegélyét. Ettől az érintéstől pedig még az arca is kisimul, mint amikor a himlős gyermek végre eléri édesanyja arcát. A vártnál viszont több történik: megszólítja az, akit észrevétlenül akart megérinteni.

„Bízzál, leányom, hited megtartott téged.”

Hát valóban ennyi lenne? Csak hinnem kellene? Miben? Kiben? Mégis hogyan?

Az összes kérdésre tudom és tudod a választ, mégis olyan vakok, olyan némák vagyunk, amikor mélységbe, betegségbe kerülünk, mint azok, akikkel ezek után találkozik Jézus. Talán pont azért, mert először máshova fordulunk a bajainkkal. Lehet, először az interneten nézünk megoldás után, majd a szülőket vagy barátokat kérdezzük meg, ezután jöhet az orvos is és csakis a legvégén futunk Ahhoz, Aki végig ott volt mellettünk, és hatalma is van arra, hogy meggyógyítson. Vakok vagyunk, mert nem látjuk meg, hogy nyomorult állapotunkban mire akar használni vagy tanítani bennünket Isten. Némák vagyunk, mert fizikai nehézséget okoz nekünk az őszinte imádság. Sokszor pedig a gyógyulás után is vakok és némák maradunk, mert nem látjuk meg, hogy Ki mentett meg, és ezért Neki adhatnánk hálát s zenghetnénk dicséretet mindenki előtt.

Ezekkel az emberekkel megtörtént a lehetetlen, mert Jézus azt akarta, ők pedig hittek Annak, Akié a hatalom mennyen és földön.

Te mersz-e hinni?

Laskoti Réka

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

zilreka

Zilahi Rékának hívnak 1992 áprilisától, de Isten szeretetének köszönhetően Laskoti Réka leszek.

A KRISZ-hez 20 éven keresztül semmi közöm nem volt.

Ahol felnőttem: Magyarország – Csongrád és Kecskemét. Ahol felnőtté váltam: Debreceni Református Hittudományi Egyetem – itt ismerkedhettem meg a párommal és rajta keresztül ezzel a hihetetlenül remek csapattal is.

Legjellemzőbb ismertetőjegyem: a nevetésem. Ezen felül szeretek rajzolni, sétálni, olvasni, kávé mellett nagyokat beszélgetni, alkotni, focizni és zenélni. Leginkább pedig ezzel a csapattal szeretek együtt dolgozni. :)