Akkor végül is lesz idén reformáció?

A lenti bejegyzés alapgondolatával komolyabban foglalkoztak az Erdélyi Református Egyházkerületben dolgozó lelkipásztorok. Az általuk kidolgozott, az egyház megújulását szorgalmazó „mai 95 tétel” itt olvasható. 

 

Az 500. jubileum kapcsán egész évben, az elmúlt hónapban pedig különösen sokat beszéltünk az egyház megújulásáról. Arról, hogy mit hozott a reformáció fél évezreddel ezelőtt, és mit üzen nekünk ma. Beszéltünk anyanyelvű igehirdetésről, könyvnyomtatásról, Bibliaolvasásról, személyes hitről, kegyelem általi üdvösségről, és sokszor, sokféleképpen levontuk a tanulságot: reformációra ma is szükség van. Az egyház nincs „kész”, ma sem tökéletes, ma is észre kell vennünk a gyengeségeit és változtatni kell. De leginkább hol? Mindenkinek a saját életében.

Hmmm.

Nem vitatkozom: az Istennel való személyes kapcsolattartás valóban a reformáció egyik legfontosabb üzenete. Olyan üzenet, amely a mindennapi hitéletünk vezérfonala, és persze, hogy szükséges újra és újra emlékeztetnünk magunkat a fontosságára. De nem kellene most az egyházról, mint intézményről is komolyan beszélnünk? Nem hárítás a lelkészek részéről, hogy a reformáció kapcsán a megújulás szükségességét a hívek életére vonatkoztatják, a gyülekezet, az istentiszteletek, „a templom” működésére, a már rég időszerű változásokra viszont olyan kevés szót pazarlunk? Nem egyházszakadásról, de reformoktól, beszélhetnénk….

500 év alatt minden megváltozott körülöttünk. Megváltoztak az élettereink, a beszédmódunk, az időbeosztásunk, a kapcsolattartási szokásaink, a kísértéseink, a bálványaink, a kikapcsolódási formáink. Kell-e az egyháznak lépést tartania ezzel a temérdek változással, vagy nem baj, ha a templom ajtaja, mint egy időgép, visszarepít bennünket néhányszáz évet? Orgonaszó, szép, régi dallamok, kemény és túl keskeny fapadok, ájtatosság, csend és megregulázott viselkedés. Meg lehet szokni. Olyan nosztalgikus és meleg, gyerekkoromra emlékeztet. Meg arra, hogy van, ami soha nem változik. Isten szeretete. Ja, és az egyház.

Miért is változtatnánk azon, ami mindeddig jól működött? A hagyománytisztelet szép dolog. Ha, mondjuk, lazítanánk a szoros és szigorú istentiszteleti renden, azon valaki úgyis megbotránkozna. És egyébként is: mi nem akarunk senkit a „tömjénszaggal” becsalogatni az Isten házába. Aki akar, az így is, úgy is jönni fog.

Még ha így is van, én akkor is szomorú vagyok, amikor csak a személyes életek szintjén beszélünk a reformációról, de nem merjük megkérdőjelezni és újragondolni a református egyházban mindazt, ami nem közvetlenül a Bibliából került bele, hanem az évek során rakódott rá. Sok minden van, amiről ezzel kapcsolatban beszélhetnénk. Az én szívügyem ezek közül az istentiszteletek szigora és fegyelmezettsége. Ahhoz, hogy a gyülekezet közösség legyen – olyan, amilyenhez az 500 évvel ezelőtt működő reformátoraink is vissza szerettek volna térni – nem külön közösségépítő alkalmak kellenek, hanem az, hogy a vasárnapi istentiszteleteken legyen lehetősége a híveknek „normálisan” viselkedni, az igazi arcukat mutatni. Beszélgetni, imát kérni, mosolyogni, bólogatni, beleszólni, megvitatni, segíteni, részt venni. Együtt lenni.

Molnár-Kovács Dorka

Facebook kommentek



Vélemények:

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

dorka

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, lelkes, marketing-kommunikátor, testvér.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 tulajdonságom: lelkes, vidám, gondoskodó, hűséges, aktív.
5 dolog, amit szeretek: reality-TV, Jimmy Kimmel, kávé, futás, self-help könyvek.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.