Best of Reformáció 7. – Kálvin János

Kálvinról röviden írni rendkívül nehéz. Ugyanis azon személyek közé tartozik a történelemben, akire annyi sarat dobáltak az évszázadok alatt, hogy azt ötszáz szóban lemosni bizony lehetetlen vállalkozás. Nevezték őt Genf véres diktátorának, aki minden egyes apró kicsapongásért pénzbírságot, börtön- vagy halálbüntetést szabott ki; a legtöbben talán Szervét Mihály, szentháromság-tagadó tanító megégetésével hozzák összefüggésbe, vagy a predesztináció teológiai tanának megalapítójaként látják, aki az emberiség felét a mennybe, a másikat pedig a pokolba küldte téziseivel. Nos, Kálvin nem ez volt. Nagyon nem. Hadd mutassam be – tisztes reformátusként három pontban – azt a Kálvint, akit én csodálok:

A zseni. Aki egyetemei tanulmányai alatt jogi doktorátust szerzett, de úgy a filozófiában, mint a bölcsészetben és a filológiában is verhetetlen volt. Aki húszas évei elejére már kiválóan beszélt latinul, és eredetiben olvasta a görög nagyokat. Aki 22 évesen kommentárt írt Seneca egyik művéhez, öt évvel később pedig már készen volt – a később többször bővített – nagy művével: az Institutióval (magyarul: A keresztyén vallás rendszere).

Az örök túlélő. Aki édesanyját korán elvesztette, és aki így az anyai melengető szeretet nélkül kellett hogy felnövekedjen. Akinek barátai közül többeket küldtek máglyára protestáns hite és meggyőződése miatt, s aki maga is menekült volt szinte egész életében egy idegen országban. Aki tudta, mi a szenvedés: elsőszülött fiát, Jacques-t két héttel születése után vesztette el, később pedig két másik mostohagyermekét is elragadta a halál. Végül feleségét, Idolette de Bure-t is magához szólította a Mindenható. Kálvin pedig állt. Még akkor is, amikor állandó gyomorfájdalmai, szörnyen gyötrő migrénjei és vesekövei többször ledöntötték lábáról. Még akkor is, amikor minden oldalról ellenség vette körül szolgálati helyén, úgy, hogy éjjelente 50-60 lövés is elhangzott háza előtt megfélemlítés céljából. Mindezek ellenére Kálvin állt, és ki tudta mondani: „… akár szegénység, akár számkivetés, akár börtön, akár gyalázat, akár betegség, akár árvaság, akár más egyéb gyötör minket, mindig arra kell gondolnunk, hogy ezek közül mindegyik Isten engedélyével történik és gondviseléséből származik; aztán arra, hogy ő mindent a legigazságosabb módon cselekszik.” (Institutio, III.8.11)

A Krisztus (rab)szolgája. Soha nem akart lelkipásztor lenni. Mindig is nyugalomra, csendre vágyott, arra, hogy tudományával és írásaival szolgálja a reformáció művét. Isten máshogy gondolta… Egy „véletlen” kerülőnek köszönhetően botlott Farel Vilmosba – későbbi munkatársába – aki olyan nyomatékosan utasította maradásra Kálvint, hogy ő Isten erős kezét érezte a marasztaló szavakban, és így Genf lelkésze lett. Itt pedig – nem túlzok kimondani – rabszolga módjára dolgozott Krisztus ügyéért. Több mint kétezer igehirdetést mondott el az évek alatt, vasárnaponként kétszer prédikált, hétközben pedig majdnem minden nap. Egy-egy igehirdetése legalább egy órás volt, és az elmondások szerint soha sem használta jegyzeteit, emlékezetből tartotta őket. A prédikáció mellett megszervezte a lelkészek tudományos körét, ahol eredeti nyelven tanulmányozták a Szentírást. Megalapította a híres Genfi Akadémiát a gyermekek oktatására, ahol öt év alatt 1500 diák fordult meg. Ezen túl szerteágazó levelezéseivel Európa-szerte kitartásra biztatta a reformáció követőit. A betegek látogatásától sem riadt vissza, sőt egy járvány alkalmával lelkésztársai alig tudták visszatartani attól, hogy a fertőző betegek közé menjen prédikálni. Az alváshiány, egészsége elhanyagolása, a rendszertelen étkezés és a túlhajszolt életmód egészen biztosan közrejátszottak korai halálában…

Kálvin égett az Úrért. Mint ahogy a pecsétjén található szimbólum is mutatja: szívét élő hálaáldozatként adta oda Istennek. Egyetlen célja volt életében: mindent Isten dicsőségére tenni. Az a fajta volt, aki sosem állította reflektorfénybe magát (pedig láttuk: lett volna mit felmutatni), még halálában is ismeretlen akart maradni az utókor számára – jeltelen sírba temettette magát.

Szeretnék így élni. Elfáradni az aratásban. Elégni Isten oltárán.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.