A kegyelem netovábbja

b7p4jwccqaaeejp

Tegnap csak távolról intettem az Istennek. Ma sokat beszélgettünk, próbáltam őszinte lenni. Talán holnap nem is köszönök majd. Az elmúlt időszakra ismét ez a jellemző. Libikóka. Egyszer lent, másszor fent… – ez év júniusának elején írtam ezeket a mondatokat. A tényállás ez év októberében ugyanaz.

Elcsüggeszt, ha mélyen belegondolok. Eltűnt a lelkesedésem, a készenlétem. Lassan homályba merül az az én, amelyik erővel kapaszkodott még a legnehezebb időkben is a biztos póznába. Mint egy örvényben keringek most az Úr bástyája körül, hol közelebb, hol távolabb sodródva. A lelkem szeretne újból megragadni, ölelni, odabújni, de a testem lomhán lebeg félig a víz alatt, s már-már elsüllyed. A saját súlyom nyom le. Ismét a magam ellensége lettem.

Már rég tisztában vagyok azzal, hogy a keresztyén élet nem mindig játszódik a hetedik mennyországban. Van, hol óriási vihar kerekedik, zúg a szél, tombol a világ és minden felfordul. Ám gyakoribb a monoton hétköznapok észrevétlen pusztítása, mikor lassan tompul el minden hang és érzés. Amikor nem a vad orkán tesz tönkre, hanem a szürke, lapos változatlanság. S ebben a történés nélküli kényelmes állapotban felejtem el az Urat.

Sok mindent megpróbáltam már, hogy változtassak valamin. Mondjuk magamon.  Nem nagy sikerrel. Sem a zsinórban hallgatott prédikációk nem segítettek, sem az énekek, sem egy-egy megérintő, jelentőségteljes bejegyzés újraolvasása itt, a Tesó blogon. És amikor Istennel akartam erről beszélni, az álom vagy a munka szemtelenül követelődzött. Így gyorsan átfutottam a napit és szó nélkül továbbálltam. Úgy gondoltam, hogy egyszer majd történik valami, ami kimozdít. Ami változtat ezen az áldatlan állapoton.

queen_by_bwaworga-d7215gw

Várom hát a kiáltó hangot a pusztában, de nem történik semmi. Hol van az isteni közbelépés, a hirtelen pálfordulás, bűneim megbánása és elhagyása? Hol marad a kegyelem netovábbjának újabb rám ragyogása?

A bejegyzés elején reméltem, hogy kapok majd egy nagyszabású megoldást erre az örök kérdésre. Megérzek majd egy választ, amit megoszthatok veletek. De továbbra is csak az cirkulál a fejemben: a kegyelem a kulcs.

Libikóka. Szánalmas és pironkodó állapot, mert egy idő után újra lent leszek. Megbotlok és arcra hullok. És szégyent hozok Rá. Ennek ellenére az Úr majd újból maga elé enged, mert a hangomat akarja hallani. Ilyen Ő. Jön, amikor nem várom; szól, mikor a legnagyobb szükség van rá, és segít, mikor a legkevésbé érdemlem meg. Ez a kegyelem netovábbja.

Baranyi Eszter

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

baraeszti

Baranyi Eszter vagyok, 22 éves, Rákóczi-főiskolás. Valamikor közlékeny és szárnyaló, időnként hallgatag és botladozó. Néha a lelkem egy virágzó díszkert, de van, hogy csak sivár parlag. Kedvenceim a kisgyerekek, az irodalom, a kávé és a kaktuszok. Lenyűgöznek a művészfilmek, a klasszikus zenék és az utópisztikus szemléletek.

Újjászületésemkor kicsi és gyönge halként túl korán túl mély vízbe estem, és még ma sem könnyű a felszínen maradnom. Szolgálatból írok, beszélek és zongorázom, de gyakran ezek csak emberi erőlködések, és egyedül az isteni kegyelem az, ami előrevisz.