„Ne légy ilyen lekezelő velem!”

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép hegyvidék gazdag erdőkkel. Itt éldegélt egy őzgida őzmamájával, nem szenvedtek hiányt semmiben. Az őzgida azonban vágyakozva nézegette a távoli, gyönyörű kék hegyeket, és kicsi szíve minden melegével oda vágyott.

Ismeritek ezt a történetet? Nem mesélem tovább. A sztori röviden annyi, hogy a buta gidácska útnak indult, otthagyta otthonát, hogy a kék hegyeket elérje. Amikor viszont odaért s körülnézett, saját gidakori otthonának távolba vesző csúcsait látta ugyanolyan kéknek.

A tanulság most nem az, hogy mindig otthon a legjobb, vagy, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb(nek tűnik). Most csak azt képzeljük el, hogy világéletünkben a saját bőrünkben éltünk, sajátosan szemléltük a világot, ennek ellenére azonban létezik másik oldal is. Mit tennénk, ha holnap reggel azon a bizonyos másik oldalon találnánk magunkat, például egy másik ember bőrében?

Isten nemrég érdekes leckét adott nekem. Jó, nem ébredtem másvalakiként, mint a filmekben néha megesik, semmi testcsere vagy hasonló. Ahhoz, hogy megszégyenítsen, és szembe állítson magammal, nem volt ilyen hollywoodi trükkökre szüksége – egyszerűen olyan helyzetbe kerültem, amikor egy teljesen ismeretlen ember utasításait kellett követnem egy megbízás kapcsán. És életemben először – totálisan hülyének néztek. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy annyira kételkedtek az értelmi képességeimben, hogy tucatszor érezték szükségesnek, hogy egy pofonegyszerű feladatot elmagyarázzanak. A lekezelő hangnem nagyon fájó volt. Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy „buta vagyok, kérlek, mondd el ezt a tőmondatot még kétszer.”

Sosem álltam még ezen az oldalon. Sosem kezeltek még ostobaként – és ennél a résznél nagyon elszégyelltem magam. Vajon én hányszor bántam lekezelően emberekkel, akiket lebecsültem? Hányszor bujkált a szavaimban kioktatás, hányszor véltem magam felsőrendűnek, értelmesebbnek, műveltebbnek? Hányszor voltam cinikus valakivel szemben és vágtam volna a szemébe legszívesebben a ki nem mondott gondolatom: olyan ostoba vagy! Kicsit messzebbre megyek: hányszor néztem butának egy-egy vitában a saját szüleimet, hiszen „én ezt tanultam, olvastam, a neten láttam – sokkal tájékozottabb vagyok ebben, mint ők”?

180793_184644551568921_172010782832298_484650_8199209_n

S veled vajon megesett-e már, hogy lekezelően bántál valakivel, mert magadat többnek, okosabbnak, különlegesebbnek érezted?

Isten különbözőnek teremtett minket, különböző életet adott nekünk. Vannak műveltebb és kevésbé tájékozottabb emberek is. Van, aki talpraesett minden helyzetben és van, aki hihetetlenül esetlen. Ezt nem lehet vitatni. Viszont szem előtt kell tartanom, hogy bűnöm az, ha csak amiatt, mert nekem az Úr többet adott bármiből is, többnek érzem magam és lekezelem a másikat. Amivel rendelkezem, az az Ő kegyelméből adatott. A legutolsó dolog, amihez jogom van, hogy felvágjak az ajándékaimmal. Azt hiszem, a helyes az lenne, ha alkalom adtán, jó szívvel, hogy a másikat meg ne sértsem, inkább adni próbálnék belőle.

Milyen nehéz néha nem önmagunkra, hanem a Teremtőre mutatni: „Nézd, Tőle kaptam, amim van. Nem az ajándék a fontos, hanem az ajándékozó szeretete”.

(Kiss Julianna)

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

kissjuli

Amit csinálok: szépet meglátni tanítok, koncertezem, olykor írok.

Amit szeretek: olvasni, esőt hallgatni, órákat tölteni gyakorlással, zenehallgatással, a természetben két keréken vagy két plusz négy lábon. Meglátni az emberekben a szépet, Isten arcát.

Amit szeretnék: ha sosem nőne fel a lelkem mélyén élő gyermek. Ha mindig csillogó szemmel tudna rácsodálkozni a körülöttünk lévő apró ajándékokra — a fülemüle szavú tavaszi éjszakákra, egy furcsa alakú színes árnyékra, egy őszinte mosolyra.

Amit hiszek: ezeken keresztül mind Isten szól hozzánk és üzen: „Veled vagyok. Láss, érezz, szeress!”