Németh Tamás bejegyzései

DiCaprio álma

„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35)

Gyermekként sokat kutakodtam nagyszüleim szekrényeiben megsárgult, megkopott régi fényképek után. Szerettem ilyen fényképeket nézegetni. Úgy éreztem magam közben, mintha időutazó lennék, aki a képek alapos szemügyre vételével pár pillanatra visszaléphet oda, ahol a maiak közül csak nagyon kevesen jártak. A múltba, ami annyi titokzatos, különleges és visszahozhatatlannak tűnő emléket hordoz magában elrejtve.

A nagyszüleim családjairól készült fényképek először mindig arra döbbentettek rá, hogy ők is voltak fiatalok, nekik is volt gyerekkoruk. „Vajon milyen lehetett?” – kérdeztem magamtól elgondolkodva. Ők is jártak iskolába, nekik is voltak játékaik, sőt voltak szüleik, nagyszüleik, és nagyszüleiknek is voltak szüleik meg nagyszüleik, akik már annyira régen születtek – száz évvel ezelőtt -, hogy én hírből is alig tudtam róluk valamit.

Folytatva a fotográfiákon való merengést, másodszor mindig a fekete-fehér fényképek mögötti színes világot próbáltam elképzelni. A gondolataimmal színeztem ki a házak, a fák, a virágok, a ruhák színét, és magukat az embereket is, akiket a képeken láttam. Sajnálkozva panaszoltam nagyanyámnak, hogy miért nem készültek régen is színes fényképek. Ugyanakkor örültem is, mert ha becsuktam a szemem, olyan színben láthattam pompázni a múltat, amilyenben csak én akartam.

olvasás folytatása