Vendégszerző bejegyzései

Szomorkodni jól

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10)

Sok a szomorú ember körülöttünk. Talán mi magunk is ebben az állapotban vagyunk, amikor e sorokat olvassuk. Ugyanis sok elszomorító dolog vesz körül. Megszoktuk, elfogadtuk normálisnak, a világ részeként. Azt is, hogy a népünk nem hallgat erről, hanem kimondja, kibeszéli magából, az átlagosnál többet panaszkodik a magyar. Néha egyszerűen jólesik kimondani, hogy mi bajunk a világgal, a környezetünkkel, az egészségünkkel, a munkahelyünkkel. Néha pedig hallgatásba burkolózunk, amikor már túlnő rajtunk a szomorúság. Amikor olyan terheket viselünk, olyan csatákat vívunk, amelyeket a legtöbb ember körülöttünk észre sem vesz. Sőt, van, hogy tudatosan szembefordulunk az érzéseinkkel, és megpróbálunk magunkra erőltetni valami szórakozást, kimozdulni emberek közé, beletemetkezni a munkába, tanulásba… Sokszor a leghangosabban nevető ember hordozza a legmélyebb szomorúságot. „Nevetés közben is fájhat a szív…” (Péld 14,13) Az állandó pörgésben, felgyorsult világban már gyászolni sem tudunk. Helyette intézkedünk. Melyik volt a kedvenc ruhája, melyik a legszebb koporsó, ne oda tegyétek a virágot… Emlékszem, tíz éve, amikor édesanyámtól kellett búcsút vennünk, mennyire lekötött az állandó futás. Később, amikor minden elcsendesedett, akkor éreztem, tapasztaltam meg, hogy „az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.” (C. S. Lewis)

olvasás folytatása

Modern zsoltárok

„Dávidé.
Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék?
Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?
Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek.
Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom.” Zsolt 27,1-3

Kedves Olvasónk!

A szent szövegben, a Biblia lapjain olyan örök Isten-ember kapcsolat rajzolódik ki az értő olvasó előtt, amelyet Istenre figyelve mi is megélünk. Ezért történhet meg hogy a Biblia üzenetét a saját életünkre nézve, személyesen is megfogalmazhatjuk parafrázisban, átiratban. Így tettük sajátunkká a szőlősgyulai ifi egy részével is a huszonhetedik zsoltárt, harcainkat és hitbizalmunkat beletéve.

Fogadjátok tőlünk ezeket az átiratokat vasárnapi vendégszövegként!
olvasás folytatása

Polgárjog

„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül” (Fil 3,20)

Pál apostol bár Tarzuszban született, a római jog gyakorlata szerint, apja után római polgárjoggal rendelkezett. Ez, ahogyan a Bibliában is olvashatjuk, előnyökkel járt. Tulajdonképpen a többi ember fölé emelte őt. Anyagi helyzetétől, népszerűségétől, jól öltözöttségétől, kinézetétől függetlenül a birodalom elitjéhez tartozott. Amikor például Jeruzsálemben az ezredes elrendelte, hogy korbáccsal vallassák ki, elég volt annyit mondania, hogy római polgár és a katonák ijedten ugrottak félre, hozzá sem mertek nyúlni. Mint a leírásból kiderül, maga az ezredes is római polgárjoggal bírt, bár ő nagy összegért jutott hozzá. Manapság is van ilyen. Ha valaki ma diplomata útlevéllel utazik, félreállnak előle.

olvasás folytatása

Szolgálni a nem-hívők felé

A vallás, mint olyan, nem túl népszerű 21. századi jelenség a fiatalok körében. Hinni valamiben – sorsban, káoszban, a karmában vagy bármi másban viszont, úgy tűnik, annál gyakoribb kortársaink körében. Hogy miért nem a kereszténység Istenére találnak rá a fiatalok, akiknek láthatóan van igényük és vágyuk arra, hogy higgyenek valami önmaguknál nagyobb erőben, az talán a mi hibánk… Vizsgáljuk meg, hogy hogyan állunk a hitetlen fiatalokhoz! Ítélkezve, lenézően próbálva rájuk erőltetni, hogy higgyenek? Ez nem a szeretet módszere. Minden ember ragaszkodik saját világnézetéhez, azt nem lehet senkiből „kiparancsolni”. A teljes világképünk felrúgása, megváltoztatása pedig mindenkinél egy nagy és nehéz harcot jelent. Egy harcot, amelyet, ha lehet, mindenki inkább elkerülne.

olvasás folytatása

A nagy kő

„Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratától? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” Márk 16, 3b-4

A kalapács elhallgatott, a tömeg szétoszlott, a papok megnyugodtak, Pilátus elvégezte feladatát, a harminc ezüstnek senki sem tudja sorsát, a nárduskenet illata elmúlt, a tanítványok ki tudja merre, csak egy megtért százados hangja hallatszik, s az asszonyok mindig feláldozó cselekedete és tenni akarása. S végül maradt a nagy földi pecsét, az igen nagy kő.

olvasás folytatása