Vendégszerző bejegyzései

3. nap

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14b)

Drága Úr Jézus! Mielőtt bármit kérnék, hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek Téged. Hadd mondjam el, hogy rossz volt Nélküled élni: reménytelenségben, csüggedésben és magányban; torz képpel a szeretetről, reményről, az egész világról. Boldog vagyok, hogy ismerhetlek, boldog vagyok, hogy szerethetlek, boldog és hálás vagyok, hogy megajándékoztál hittel.

Tudom, sokszor elfáradok… elfáradok abban, hogy naponként keressem akaratod, kutassam Igéd és cselekedjem mindazt, amire megkérsz. Bocsáss meg ezért, bocsáss meg, és állíts helyre, hogy a Veled való kapcsolat olyan természetes és magától értetődő legyen, mint a lélegzetvétel.

Ugyanakkor kérlek azokért is, akik hozzám hasonlóan néha elfeledkeznek arról, hogy ki is vagy Te, milyen nagy is a Te hatalmad! Könyörgöm, Uram, azokért, akik elfáradtak, akiknek elaludt a hitük. Kérlek, Uram, nyisd fel a szemüket, hogy meglássák, milyen messze vannak Tőled, s mennyire mély sötétség veszi őket körül azokban a helyzetekben, ahová Nélküled indultak.

Drága Szentlélek! Ébreszd fel bennem/bennünk a vágyat az imádkozásra, a Biblia naponkénti olvasására! Úr Jézus, láttasd meg velünk, hogy micsoda kincs, hogy hihetünk Benned és követhetünk Téged!

Micsoda nagy reménységünk, hogy Te megérted a csüggedőt, az elfáradtat, és megszánod, hiszen nem olyan vagy, aki ne kísértettél volna meg mindenben hozzánk hasonlóan. Köszönöm, hogy e percben is cselekszel, hogy e percben is közeledsz hozzánk, hiszen mi is épp Hozzád közeledünk ebben a fohászban.

Dicsőség Neked, kegyelmes Király! Dicsőség Neked, ébresztgető Szentlélek! Dicsőség Neked, teremtő Atya!

← Vissza a naptárba 

Most még nem … de később majd

 „Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” János 13, 7.

Végre elérkezett ez a pillanat is, ami gócként már közel három éve itt van a torkomban és most kiírhatom magamból. Igaz keveset publikálok, de titkon játszom a szavakkal és keresem az értelmüket. Kíváncsi vagyok, egy-egy szónak mi a mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Lelkipásztorként talán nem is baj, ha az ember ilyen csendes hobbit művel, ami valamiféleképpen „munkája” „megélhetése”, no meg persze a szolgálatainak szerves része.

2017. július 1-én megkaptam a várva várt diplomát, ami nagyon sok emberi fáradsággal, szorgalommal, izgulással és olykor félelemmel is járt. Egy diploma a kézben, ami felszabadít a vizsgák alól, de mindeközben felhatalmaz a lelkipásztori munkák végzésére. A diplomaosztó nagy nap mind a stúdiumokkal végzett, felnőtt diák, de ugyanúgy a család,  legfőképpen a szülők számára. Így volt ez az én esetemben is: jöttek a gratulációk, elismerő kézfogások, vállveregetések, szelfik és valahol titkon én is büszke voltam, hogy valamit letettem az asztalra. Innét kezdve másképp nézek a világra – mondtam magamban – és a világ is másképp nézzen rám. Néha ránézek az oklevelet tartó keményfedelű albumra s eszembe jutnak a hosszú fáradságos éjszakák, eszembe jut, ahogy a folyosón állok s várok, hogy rám kerüljön a sor, izgalmamban csak egy tételre koncentrálok, hátha kihúzom. Egy  diák élete az alma materben többek között erről szól- megfelel, vagy nem felel meg.

olvasás folytatása

Szomorkodni jól

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10)

Sok a szomorú ember körülöttünk. Talán mi magunk is ebben az állapotban vagyunk, amikor e sorokat olvassuk. Ugyanis sok elszomorító dolog vesz körül. Megszoktuk, elfogadtuk normálisnak, a világ részeként. Azt is, hogy a népünk nem hallgat erről, hanem kimondja, kibeszéli magából, az átlagosnál többet panaszkodik a magyar. Néha egyszerűen jólesik kimondani, hogy mi bajunk a világgal, a környezetünkkel, az egészségünkkel, a munkahelyünkkel. Néha pedig hallgatásba burkolózunk, amikor már túlnő rajtunk a szomorúság. Amikor olyan terheket viselünk, olyan csatákat vívunk, amelyeket a legtöbb ember körülöttünk észre sem vesz. Sőt, van, hogy tudatosan szembefordulunk az érzéseinkkel, és megpróbálunk magunkra erőltetni valami szórakozást, kimozdulni emberek közé, beletemetkezni a munkába, tanulásba… Sokszor a leghangosabban nevető ember hordozza a legmélyebb szomorúságot. „Nevetés közben is fájhat a szív…” (Péld 14,13) Az állandó pörgésben, felgyorsult világban már gyászolni sem tudunk. Helyette intézkedünk. Melyik volt a kedvenc ruhája, melyik a legszebb koporsó, ne oda tegyétek a virágot… Emlékszem, tíz éve, amikor édesanyámtól kellett búcsút vennünk, mennyire lekötött az állandó futás. Később, amikor minden elcsendesedett, akkor éreztem, tapasztaltam meg, hogy „az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.” (C. S. Lewis)

olvasás folytatása

Modern zsoltárok

„Dávidé.
Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék?
Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?
Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek.
Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom.” Zsolt 27,1-3

Kedves Olvasónk!

A szent szövegben, a Biblia lapjain olyan örök Isten-ember kapcsolat rajzolódik ki az értő olvasó előtt, amelyet Istenre figyelve mi is megélünk. Ezért történhet meg hogy a Biblia üzenetét a saját életünkre nézve, személyesen is megfogalmazhatjuk parafrázisban, átiratban. Így tettük sajátunkká a szőlősgyulai ifi egy részével is a huszonhetedik zsoltárt, harcainkat és hitbizalmunkat beletéve.

Fogadjátok tőlünk ezeket az átiratokat vasárnapi vendégszövegként!
olvasás folytatása

Polgárjog

„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül” (Fil 3,20)

Pál apostol bár Tarzuszban született, a római jog gyakorlata szerint, apja után római polgárjoggal rendelkezett. Ez, ahogyan a Bibliában is olvashatjuk, előnyökkel járt. Tulajdonképpen a többi ember fölé emelte őt. Anyagi helyzetétől, népszerűségétől, jól öltözöttségétől, kinézetétől függetlenül a birodalom elitjéhez tartozott. Amikor például Jeruzsálemben az ezredes elrendelte, hogy korbáccsal vallassák ki, elég volt annyit mondania, hogy római polgár és a katonák ijedten ugrottak félre, hozzá sem mertek nyúlni. Mint a leírásból kiderül, maga az ezredes is római polgárjoggal bírt, bár ő nagy összegért jutott hozzá. Manapság is van ilyen. Ha valaki ma diplomata útlevéllel utazik, félreállnak előle.

olvasás folytatása