Sárközi Andrea bejegyzései

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.

Még te sem vagy készen

Sokszor teszem fel magamnak, meg Istennek a kérdést, hogy vajon miért nem vagyok még mindig kész? Jön egy-egy nehéz, vért izzadósan formálódós időszak, amiben tapinthatóan érzem, hogy már megint tanulnom kéne valamit, változnom kéne, az Isten figyel, alakít, aztán vár – kínzóan türelmesen és kitartóan vár -, és én küzdök, hogy akkor alakuljak valamerre, amerre Ő szeretné. S amikor véget ér egy ilyen kör, mindig abban reménykedem, hogy talán az már az utolsó. Hogy egyszer kész leszek, és akkor csönd lesz, boldogság és nyugalom. Mintha addig nem jönne el az én időm, amíg ez a formálódás tart, és addig csak várok, teperek, de majd akkor… majd ha kész leszek, akkor majd biztos rájövök, hogy megérte.

olvasás folytatása

A megalázó üldöztetés

Fotó: Nicolae Rosu, Unsplash

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. (Mát 5,10)

Mikor a Hegyi Beszédet olvasom automatikusan aláfestő zene kapcsol be a fejemben, de ennél az igeversnél különösen felerősödik a hatása. Megjelenik előttem egy erős, dicsőségteljes Pál karakter, aki megviselten, leharcolva, tetőtől talpig befedve az út porával tör előre a menetszélben az Utolsó mohikán zenéjére. Vagy valami ilyesmi.

Jó lenne ezt hinni. Hogy Isten igéjét képviselni ilyen nemes és felemelő, és az üldöztetés valami rambós életveszélyt jelent. De igazából ez nem így van (azoktól a kivételektől eltekintve, akiket tényleg így üldöznek).  Ez az üldözés most csendes ellehetetlenítés. Meg megalázás. Megalázás dögivel. Azért, mert te nevetségesen buta vagy, hogy egy idejétmúlt buta mesét próbálsz áttolni az embereken. Azért, mert te a legnagyobb tragédiák között is képes vagy átszellemülten, elvetemült tekintettel előtörni, és közben még másokat is felemelni, ha kell. Mint az a bizonyos „Fegyvertelen katona”. Mint aki tényleg teljes szívvel hiszi, hogy tudja azt az igazságot, amiért érdemes felkelni. És azért, mert a teljes elfogadás és tolerancia világában te képes vagy határozottan és szilárdan kiállni valami mellett, és csak amellett az egy mellett. Akkor is, ha csőlátású gonosz diszkriminatív mocsoknak bélyegeznek, mert nem vagy hajlandó Mohamedet Jézussal egy képre rajzolni.

olvasás folytatása

Együtt várni a Mindenhatóval

Fotó: Sárközi Andrea

De még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az ÚR, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” (Ézs 30,18)

Az a fajta ember vagyok, aki szeret egyből meglépni dolgokat. Gyorsan és hirtelen ugrok bele szinte mindenbe, hamar hozok döntést, hamar lelépek, hamar cselekszem. Épp ezért borzalmasan nehéz volt megbékélnem az Úrnak azzal a roppantul bosszantó tulajdonságával, hogy türelemre, várakozásra int. Nem is csak int, hanem nevel. Az még hagyján, ha valakit tunyának, tétlennek látok, de ha a toporgása már engem is befolyásol, bevallom, néha továbbállok. Azt hiszem a legtöbb viharom emiatt van az Úristennel. Hogy Ő márpedig vár és várat, és nem osztja meg veled, hogy mi van a háttérben, nem ad rálátást a teljes képre, hanem egyszerűen bizalomra kér.

olvasás folytatása

Készen vagy?

Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön!” (Mt 24:46)

Képzeld el, hogy megígéred az édesanyádnak/párodnak/lakótársadnak, hogy jó, majd akkor te most elmosogatsz. Az illető elmegy otthonról, neked feltűnik, hogy épp a kedvenc sorozatodat adják a TV-ben, vagy valaki épp rád írt fészen. És akkor kicsit a mosogatást inkább eltolod. És most emelje fel a kezét, aki ismeri az érzést, mikor anyu/apu/feleség váratlanul korábban megjön, és neked felgyorsul a szívverésed, és úgy pattansz fel, mint a bokorból kiugrasztott nyuszi, hogy hirtelen valahogy a másodperc tört részében mosogatást imitálj.

Meg ilyen az is, mikor gyorsan bezárom a pinterestet a gépemen, mikor látom, hogy a főnököm közelít felém.

olvasás folytatása

Nem vagyunk egyformák

Épp az irodából léptünk ki az egyik Afrikából származó munkatársammal, akit nevezzünk most Joshnak. Szóval Josh és én felszálltunk a villamosra, félkómásan beszélgetést imitáltunk, de tény, hogy azért annyira nem voltunk már használhatóak szellemileg, hogy az a bizonyos élénk társalgás dolog működjön, szóval be is állt a rövid kis feszült csöndecske.

Kissé el is merültem a gondolataimba, mikor Josh odaszólt a mellettünk álló három férfinak, hogy “most ugye nagyon viccesnek érzed magad? Mindjárt gondoltam, s…fej.” Fel is kaptam a fejem, hogy mi történt, meg hogy jól hallottam-e, erre mondja, hogy igen, kb. két  lépésre tőlünk képesek voltak hangosan a bőrszínén poénkodni. Pedig hallották azt is, hogy magyarul beszélünk, és nyilván azt is tudták, hogy Josh érti, amit mondanak.

olvasás folytatása