Sárközi Andrea bejegyzései

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.
Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.
Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.

Nincs már türelmem többé…

“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak.

Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást.

Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat.

És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.”

olvasás folytatása

A pozitív visszajelzésről

Nemrég olvastam egyik régi munkatársam, barátom cikkét arról, hogy milyen tudományosan alátámasztott tények alapján lehetünk minél jobbak az ágyban. Mondanom sem kell, előkelő helyen szerepelt a felsorolásban, hogy akik elegendő mennyiségű pozitív visszajelzéssel látják el a partnerüket, és ezáltal nagyban hozzájárulnak a magabiztos testképükhöz, azok nagyobb valószínűséggel számíthatnak jó szexre a kapcsolatukban.

Ez több szinten is egy nagyon fontos tény. Egyrészt, mert abban a társadalmi közegben, ahol inkább a “teher alatt nő a pálma” és “a kritikából lehet csak igazán épülni” bölcsességek még mindig sokkal hangosabbak, mint bármi más, nem lehet elégszer hangsúlyozni a pozitív visszajelzések fontosságát. Ahhoz, hogy a dolgaink jól menjenek, jól kell érezni magunkat a bőrünkben. Enélkül sem erőnk, sem kedvünk a további lépések megtételéhez, és hiába áradnak felénk a jószándékú építő kritikák százai, nagyjából annyit tudunk növekedni általuk, mint a sziklás talajba esett búzamag.

olvasás folytatása

30 az új 20

„Mindenki azt kérdezgeti, hogy mikor jegyzem már el végre…”

„Kamaszként azt hittem, hogy 24 évesen már biztosan gyereket fogok nevelni…”

„Magamnak se merem bevallani 30 évesen, hogy eddig teljesen félrement minden, és valami teljesen új dolgot szeretnék elkezdeni…”

Létezik a pszichológiában egy nálunk még eléggé szürke foltként kezelt fogalom, amit ún. kibontakozó vagy kezdődő felnőttkornak neveznek. S noha azt hisszük, hogy ez biztosan a kamaszkor végét jelenti, sokkal inkább rá kell számolnunk egy bő tízest az életkori számításra. Ez röviden annyit tesz, hogy az elmúlt időszak társadalmi változásai miatt tulajdonképpen a harmincas lett az új húszas, és az ezzel járó életkori mérföldkövek is jelentősen kitolódtak: a házasság, a gyermekvállalás, az állandó munkahely/foglalkozás megtalálása, vagy akár a legmeghatározóbb önismereti krízisek. Ma már egyáltalán nem furcsa, ha valaki a harmincas évei közepén vág bele a családalapításba, ha egy jogász tíz évnyi praktizálás után cukrászdát nyit, vagy ha 23 évesen az ember még javában benne van a tanulmányai közepében. Vagy legalábbis nem kellene furcsának lennie…

olvasás folytatása

Szép az, ami valódi

Egész életemben úgy voltam vele, hogy minden rendben van a külsőmmel kapcsolatban, amíg nem jön valaki közel. Ha messziről mondjuk rám kacsintanak, az rendben van, attól zavarba sem jövök, akkor szépnek is érzem magam. Viszont, ha már egészen közel lépne az illető, akkor elkezdeném úgy érezni, hogy én vagyok Gregor Samsa, a gusztustalan féreg. Arról most inkább nem is ejtenék szót, hogy milyen hatással volt ez az ostoba elképzelés a magánéletemre, viszont azért kérlek, szánj rá egy fél percet, és gondolkozz el azon,  hogy te vajon milyen tévképzetekkel kínzod magad nap mint nap.

olvasás folytatása

Júdásságom sorskönyve

Böjti egypercesek 33.

Evés közben így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem.” Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként kérdezni kezdték tőle: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?” Ő pedig így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” „Te mondtad” – felelte neki. Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt. 26,21-29)

Júdás megkérdezi, hogy Ő fogja-e elárulni. Mint aki megérzi a vesztét. Jézus elmondja, hogy igen, ő. Júdás tudja, hogy mi fog történni, figyelmeztetve van… és mégis megteszi.

Rengeteget kattog az agyam mostanában ezeken az igéken. Ezen is, meg azon, ahol Péternek szól, hogy meg fogja Őt tagadni… és Péter is megteszi. Háromszor.

Úgy tűnik logikusnak, hogy ha már megvan a probléma forrása, előre látom, hogy hol fogom elrontani, akkor ki tudom kerülni a buktatót. Vagy legalábbis legközelebb (másodjára, meg harmadjára) már nem rontom el pont ugyanott, pont ugyanúgy.

És mégis mindig csalódást okoznak, akiktől a változást várom. Ilyenkor úgy érzem, mintha a falnak beszélnék, és valószínűleg így érezhette magát sokszor Jézus is. Aztán még nagyobbat csalódok, amikor rádöbbenek, hogy én is elhibáztam. Negyedszer is, ötödször is, papírformaszerűen.

Sokszor érzem úgy, hogy sémákban, előre megrajzolt mintázatokban éljük az életünket. Apróságokon változtatunk persze, hogy ettől elégedetten érezhessünk egyfajta kívülállói védelmet az önbeteljesítő jóslatok alól. Noha a lényeg valójában nem változik. A már készre rajzolt minta, amit hozok magammal a családomból, a hátteremből, a születésemtől vagy talán már azelőttről egy sokkal nagyobb könyv előre megírt lapjaként.

Gyakran merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán Júdásnak volt-e más választása. Mondhatta-e volna, hogy nem, ő márpedig nem akarja elárulni a Mestert. Ha egyszer már jó előre készen volt az egész megváltástörténet, aminek ő nagyon is fontos szereplője volt, lehet, hogy itt már Júdás bármennyire is akarta volna, nem tudta volna nem megtenni.

Volt-e választása Péternek, és van-e nekem, meg van-e Neked? Vagy bizonyos dolgokba pont úgy csúszunk bele, hogy közben azt hisszük, épp a változás felé tartunk?

Káros, mételyes, levedző kérdések ezek. Nem visznek előre, nem visznek sehová, csak távolabb sodornak a Melletted érzett biztonságtól. Szeretném elhallgattatni az összes ilyen örökös kérdőjelemet, de bármennyire akarom, nem tudom nem feltenni ezeket a kérdéseket.

Mert Júdás vagyok én is. Tehetetlen, sodródó, esendő Júdás. Nem azért változom, és nem azért fejlődöm, mert okos vagyok, vagy mert erős bennem az akarat. Ó, nem. Ezek a dolgok sokkal mélyebben gyökereznek, és be kell látnom, hogy semmivel sem vagyok jobb AZ árulónál. Cipelek magamban egy sorskönyvet, amiben Júdás vagyok, amely lapokon Júdásnak kell lennem, s ha ki akarom kerülni, hát épp azzal teljesítem be.

Nem azért változom, mert magamtól bármire is képes vagyok. Csak azért változhatok, mert Te azt akarod. És csak akkor, ha Te azt akarod.

És hogy Te mit válaszolsz, amikor lázadozva, fújtatva, türelmetlenül akarom, ordítom a változást? Mikor üvöltöm, hogy mondd el, tedd meg, cseréld ki, kezdd elölről, törölj el, mert „jobb lett volna annak az embernek, ha meg se születik”?

Megtöröd a kenyeret. És ebben benne van minden: a kegyelmed, a szelídséged, a válaszod és az egész értem, árulóért, áldozott életed.

Megtöröd a kenyeret.

És akkor megtörök én is.

És az a törés, az már a változás. Minden egyes törés egy újabb apró változás, ami a Te törésed nélkül sosem indult volna el.

Borzalmas és gyönyörködtető a saját bőrömön, önnön júdásságom tapasztalni, hogy kellett az áldozat. Áldozat nélkül tényleg nem juthatok el a „felvilágra”.

Sárközi Andrea