Sárközi Andrea bejegyzései

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.
Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.
Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.

Szép az, ami valódi

Egész életemben úgy voltam vele, hogy minden rendben van a külsőmmel kapcsolatban, amíg nem jön valaki közel. Ha messziről mondjuk rám kacsintanak, az rendben van, attól zavarba sem jövök, akkor szépnek is érzem magam. Viszont, ha már egészen közel lépne az illető, akkor elkezdeném úgy érezni, hogy én vagyok Gregor Samsa, a gusztustalan féreg. Arról most inkább nem is ejtenék szót, hogy milyen hatással volt ez az ostoba elképzelés a magánéletemre, viszont azért kérlek, szánj rá egy fél percet, és gondolkozz el azon,  hogy te vajon milyen tévképzetekkel kínzod magad nap mint nap.

olvasás folytatása

Júdásságom sorskönyve

Böjti egypercesek 33.

Evés közben így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem.” Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként kérdezni kezdték tőle: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?” Ő pedig így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” „Te mondtad” – felelte neki. Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt. 26,21-29)

Júdás megkérdezi, hogy Ő fogja-e elárulni. Mint aki megérzi a vesztét. Jézus elmondja, hogy igen, ő. Júdás tudja, hogy mi fog történni, figyelmeztetve van… és mégis megteszi.

Rengeteget kattog az agyam mostanában ezeken az igéken. Ezen is, meg azon, ahol Péternek szól, hogy meg fogja Őt tagadni… és Péter is megteszi. Háromszor.

Úgy tűnik logikusnak, hogy ha már megvan a probléma forrása, előre látom, hogy hol fogom elrontani, akkor ki tudom kerülni a buktatót. Vagy legalábbis legközelebb (másodjára, meg harmadjára) már nem rontom el pont ugyanott, pont ugyanúgy.

És mégis mindig csalódást okoznak, akiktől a változást várom. Ilyenkor úgy érzem, mintha a falnak beszélnék, és valószínűleg így érezhette magát sokszor Jézus is. Aztán még nagyobbat csalódok, amikor rádöbbenek, hogy én is elhibáztam. Negyedszer is, ötödször is, papírformaszerűen.

Sokszor érzem úgy, hogy sémákban, előre megrajzolt mintázatokban éljük az életünket. Apróságokon változtatunk persze, hogy ettől elégedetten érezhessünk egyfajta kívülállói védelmet az önbeteljesítő jóslatok alól. Noha a lényeg valójában nem változik. A már készre rajzolt minta, amit hozok magammal a családomból, a hátteremből, a születésemtől vagy talán már azelőttről egy sokkal nagyobb könyv előre megírt lapjaként.

Gyakran merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán Júdásnak volt-e más választása. Mondhatta-e volna, hogy nem, ő márpedig nem akarja elárulni a Mestert. Ha egyszer már jó előre készen volt az egész megváltástörténet, aminek ő nagyon is fontos szereplője volt, lehet, hogy itt már Júdás bármennyire is akarta volna, nem tudta volna nem megtenni.

Volt-e választása Péternek, és van-e nekem, meg van-e Neked? Vagy bizonyos dolgokba pont úgy csúszunk bele, hogy közben azt hisszük, épp a változás felé tartunk?

Káros, mételyes, levedző kérdések ezek. Nem visznek előre, nem visznek sehová, csak távolabb sodornak a Melletted érzett biztonságtól. Szeretném elhallgattatni az összes ilyen örökös kérdőjelemet, de bármennyire akarom, nem tudom nem feltenni ezeket a kérdéseket.

Mert Júdás vagyok én is. Tehetetlen, sodródó, esendő Júdás. Nem azért változom, és nem azért fejlődöm, mert okos vagyok, vagy mert erős bennem az akarat. Ó, nem. Ezek a dolgok sokkal mélyebben gyökereznek, és be kell látnom, hogy semmivel sem vagyok jobb AZ árulónál. Cipelek magamban egy sorskönyvet, amiben Júdás vagyok, amely lapokon Júdásnak kell lennem, s ha ki akarom kerülni, hát épp azzal teljesítem be.

Nem azért változom, mert magamtól bármire is képes vagyok. Csak azért változhatok, mert Te azt akarod. És csak akkor, ha Te azt akarod.

És hogy Te mit válaszolsz, amikor lázadozva, fújtatva, türelmetlenül akarom, ordítom a változást? Mikor üvöltöm, hogy mondd el, tedd meg, cseréld ki, kezdd elölről, törölj el, mert „jobb lett volna annak az embernek, ha meg se születik”?

Megtöröd a kenyeret. És ebben benne van minden: a kegyelmed, a szelídséged, a válaszod és az egész értem, árulóért, áldozott életed.

Megtöröd a kenyeret.

És akkor megtörök én is.

És az a törés, az már a változás. Minden egyes törés egy újabb apró változás, ami a Te törésed nélkül sosem indult volna el.

Borzalmas és gyönyörködtető a saját bőrömön, önnön júdásságom tapasztalni, hogy kellett az áldozat. Áldozat nélkül tényleg nem juthatok el a „felvilágra”.

Sárközi Andrea

Szent düh vagy mérgező indulat?

Böjti egypercesek 14.

Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. (Mt. 21,12-14)

Azt mondanám, hogy egy keresztény ember nem így oldja meg a dolgokat. Egy hívő embernek nem lehet fegyvere az erőszak. Mi szeretettel gyógyítunk. Ebben a képletben nincs helye székborításnak, mert az durva, darabos, szúrós, szögletes. Nem puha, nem keresztényi.

Jézus kiborult. Mert bizony Őrá sem jellemző ez a mód, Ő mindig higgadt, halk beszédű, szeretetteljes. De itt elveszti a fejét, mert úgy tűnik, van az a gyalázat, amit még Ő sem bír nyugodtan tűrni. Olyan, amit egyszerűen nem lehet.

Sok dolgot megmozgat bennem ez az igerész. Egyrészt, hogy hányszor érzem én magam dudvának a virágok között, amikor nem vagyok már képes szépen reagálni. Itt eszembe jut, hogy tényleg ember volt Ő is. Egyszerű, érzelmekkel teli ember, aki néha szinte elveszti a fejét. És akkor kicsit megnyugszom, hogy nem baj, ha bocsánatot kérek, hát Ő majd érteni fogja.

Másrészt: százezerszer gyalázták meg Őt, személyesen. Kikezdték a legalávalóbb stratégiákkal, átverték, meghurcolták, megszégyenítették, de akkor nem. Akkor tűrte. Szelíden, csendesen, szó nélkül. S amikor az imádkozás szent helyét gyalázzák, amikor az Atya ellen vétenek, na akkor tajtékzik, és székeket borogat.

Komoly példa itt előttem Jézus. Két fontos kérdéssel fogok ma imádkozni, és erre hívlak téged is. Gondold át, hogy mikor voltál úgy igazán, fájdalmasan dühös attól, amikor a Mindenhatót gyalázták a jelenlétedben? Vált még ez ki belőled bármi érzelmet, vagy már csak toleránsan eltűrsz mindent? El tudod te még veszíteni a fejed az Isten ügyéért?

S ami még ennél is fontosabb:

Meg tudod ítélni, hogy hol ér véget a szent düh, és hol kezdődik a személyes sértettségből fakadó mérgező indulat?

Sárközi Andrea

Isten igazságossága vagy a Te igazságod?

Böjti egypercesek 10.

„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”(Mt. 20, 1-16)

Aki öt órát dolgozik, az több órát dolgozik, mint az, aki egy órát dolgozik. Aki többet dolgozik, több fizetséget kell kapjon. Ez így korrekt, így igazságos, és kész.

Egy korábbi munkahelyem jut erről eszembe, ahol szerződésbe foglalták, hogy senkinek sem beszélhetek a nekem kiutalt jutattás összegéről. Furcsának tűnik, de teljesen érthető. A cég mindenkivel megegyezik egy összegről, ami az adott dolgozónak is jó, meg a cégnek is jó. Kapom azt a fizetést, amiben megegyeztünk, jól megvagyok belőle, szóval nincs okom panaszra. Igen ám, de akkor egyszeriben kiderül, hogy a mellettem ülő kolléga ugyanannyi munkáért lényegesen többet kap. Ettől az én fizetésem máris sokkal szűkösebbnek tűnik, noha a tények nem változtak: ugyanúgy jól kijövök belőle, minden szükségemre elég. És mégis egyszeriben “zúgolódás” támad.

Talán itt az Isten igazsága az, hogy amiben Veled megegyeztem – bármiről függetlenül -, ahhoz tartom magam a végsőkig. És nem, nem másokhoz viszonyítva, csupán a Te életedre nézve. Hagyd abba végre az örökös hasonlítgatást, és mások helyett, inkább Rám figyelj!

Ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudjuk, hogy azok a munkások miért álldogálnak egész nap a piacon, vagy miért értek oda jóval később, mint mások. Az is lehet, hogy estére már amúgy két másik műszakot is lehúztak valahol máshol, de mivel jóval szegényebbek voltak, ezért nem állhattak le. Vagy az is lehet, hogy ők bénák voltak, és nem kellettek senkinek, hiába álltak ott egész nap.

Számodra és a többi szőlőmunkás számára is az az igazságos, hogy mindenkinek annyit kell kapnia, amennyit a munkájáért megérdemel. Aki többet dolgozott, az többet kap. Ennyi.

Mindeközben lehet, hogy Isten meg úgy gondolja, hogy az az igazságos, hogy akinek többre van szüksége, az kapjon többet, mert lehet, hogy neki meg az egész életével sokkal több munkája van, mint másoknak.

És ebben már nem csupán igazság, hanem mérhetetlenül sok kegyelem is van.

Sárközi Andrea

Ki a nagyobb?

Böjti egypercesek 5.

Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki, mert tanítani akarta tanítványait. Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad. Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni. Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok útközben?” Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb? Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” (Mk. 9,30-37)

Még a tanítványok is. Pedig ők aztán tényleg otthagytak mindent és mindenkit, hogy kövessék Őt. Ők aztán nem keresik a maguk javát semmiben, nekik nincs karrierjük, sem szerelmük vagy családjuk, nekik aztán tényleg csak Jézus van és senki más. Igazi példaképek, nem igaz?

És még ők is azon vitáznak, hogy ki a legnagyobb… Annyira emberi. Egész életemben azon vagyok, hogy igazán ne legyek nagyravágyó, sem öntelt, és tényleg ne a magam kedvéért, hanem csakis az Ő dicsőségére tegyek dolgokat. Mindeközben be kell vallanom, hogy sajnos elképesztően büszke vagyok. Egy szörnyen büszke természet, aki nem tűri jól, ha megalázzák abban a néhány fontos dologban, ami számára fontos. Megadom magam folyton, és oda is adok mindent, csak legalább a méltóság hadd maradjon meg. Erkölcsi fölény ez, úgy mondják. Pedig voltaképp ez is csak arról szól, hogy ki a nagyobb…

Hogy miért? „Mert emberek kezébe adatik.”

Ebből az egy kis félmondatból derül ki számomra minden. Az, hogy amíg itt vagyunk, addig a minimális mértékű hasonlítgatás kikerülhetetlen. Addig mindig kérdés lesz, hogy ki a nagyobb, csak mindig más szempontok mentén. Talán neked már nem az a szempontod, hogy ki a nagyobb gazdagságban vagy földi titulusban , de nagyban hasonlítgatod és ítéled az embereket a saját kis szempontjaid mentén: ki tett le többet az asztalra, kinek kellett eddig már többet szenvedni, ki illik bele jobban a világképed szerinti jó ember kategóriába. S közben talán te is azt hiszed, hogy ezek egyértelmű dolgok. Pedig nem. Ezek a TE szempontjaid. Ebben is csak Te vagy, és már alapból magadat határozod meg nagyobbnak, mert aszerint ítélsz, amit Te gondolsz.

Most mégsem arról szeretnék beszélni, hogy milyen gyarlók vagyunk mindannyian, és hogy igazából mi vagyunk azok az emberek, akiknek a kezébe vagyunk adatva…

Inkább azért szeretnék hálát adni, hogy Jézus viszont nem erre néz. Hogy neki aztán nem számít mindaz, ami miatt itt olyan sokszor megítélnek Téged is. Lehet, hogy nincs menő munkád, és emiatt néha úgy érzed, hogy nem haladsz sehová sem. Vagy lehet, hogy olyan munkád van, ami az emberek szemében erősen konvergál a nullához, mert alig fizet, és a beledet is kidolgozod érte (éljenek a pedagógusok!). Az is lehet, hogy naponta lúzernek néznek, mert míg más már a harmadik gyerekét várja, Te még azt sem tudod elképzelni, hogy hogy tarthat egy kapcsolat öt percnél tovább. Vagy mert a jelenkor értékei alapján folyamatosan rossz anyának kell érezned magad…

Nagyon hálás vagyok azért, hogy Istennél mindez nem számít. Mert Ő bizony visszafelé indítja majd a sort, és azt, aki ott leghátul, mindenki szolgájaként fejet hajtva csak vár, na azt öleli majd meg elsőként, és neki nyújtja át először az Élet Koronáját!

Sárközi Andrea