Sárközi Andrea bejegyzései

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.

10. nap – december 10.

Fotó: Bánszegi Rebeka

 

A „kicsi” El Caminója

 

A kicsi lány mérhetetlen izgalommal fut le újra és újra a lépcsőn. Sötét van, lassan derengenek fel a karácsonyfa fényei, de megy a fenyőillat után. Ma már műfenyő van, meg fenyőaromás párologtató, akkor még nem létezett karácsony fenyőillat nélkül.

Olyan hároméves forma lehet. Nagyon maximum négy. Bizonytalan léptekkel, de elszántan, csillogó szemekkel megy előre. Az édesanyja nem érti, hogy tud egész éjjel mászkálni a nagy sötét házban egyedül, de a szőnyegben szinte már kivehetőek a kis tappancsok nyomai. Először mondták neki, vagyis először értette meg, hogy akkor a Kisjézus most ajándékot hozott. Már megvolt a halászlé, meg a közös ajándékbontás is, már mindenki rég felvonult, mert lassan elordítja az anyuka a TV-ben az ünnepet jelző „KEVIN”-t.

De ő, a „kicsi”, másodjára is lebotorkál a lépcsőn a kivilágított karácsonyfa irányába. Hátha most ott találja a Kisjézust. Vagy talán megint otthagyott valamit. Talán most egy levelet. De hát úgyse tudná elolvasni! Talán csak arra az 5 percre hirtelen megtanulna.

Harmadjára is meglátogatja a magányos fenyőt. Talán ha most vár egy kicsit.

Negyedjére is nekiindul. Senkinek sem jelzi hova megy igazából. Azt mondja, hátramegy puszit adni mamiéknak. Tudja, hogy most sem lesz ott semmi, hogy a karácsonyfa pontosan ugyanolyan elhagyottan világít az üres, földszinti, hideg szobában, de azért legalább még egyszer meg kell nézni, hogy mégis, talán most hátha. Nehogy ezen múljon, talán épp most vár rá az a valami, s akkor neki ott kell lennie.

Szenteste még számtalanszor megjárja a kis privát zarándokútját a tévézős szobától a fenyőfás szobáig. Meg még titokban a maradék két napon is. És minden alkalommal komolyan elhiszi, hogy „talán ezúttal tényleg…”

***

A kicsi lány 20 év elteltével három éve tartja számon, hogy nem tud szépet álmodni. Noha minden reggel vissza tudja idézni majdnem a teljes képet az akkor éjjelről. Nem annyira hite van, mint inkább folyamatos B tervei. A tekintete sem naivan várakozó már, szüntelenül fürkésznek, szinte gyanakodnak a szemei. Most már tényleg tudja, hogy nem várja újabb meglepetés a fa alatt. Sőt, néha azt is kitalálja, milyen variációban játszanak majd az égők fénynyalábjai, mikor megpillantja őket a lépcsőfordulóról. Néha boszorkánynak is bélyegezik, mert sok mindent kiszámít már előre, nehéz lenne meglepni. Nem vár sem levelet, sem ajándékot, mostanában minden karácsonykor azért sétál le a lépcsőn, hogy sonkát dézsmáljon. Semmi „talán most”, semmi „hátha”.

Persze ez mind nem igaz.

A sonka mellől minden évben bűvölten bámulja a kivilágított fát, mint egy macska, és látja magát gyerekként is. Eszébe jutnak a Jézust meg ajándékot kereső gyerekkori El Caminók. Elmosolyodik, aztán hangosan nevetni kezd csak úgy magában, önmagán, mert rádöbben, hogy „Istenem, semmi sem változott!”.

Nem tudom, és nem is akarom már takargatni azt a bizonyos keresztény szívet. Hogy életem minden látása és tapasztalata dacára, személyiségem minden kínzó racionalitása és negativitása ellenére sem tudom elrejteni a minden mögött örökké megbúvó reményt és hitet. Az El caminót, a karácsonyi csodát. A „kicsit”, aki még mindig azt hazudja, hogy „csak lemegy puszit adni mamiéknak”, pedig folyton a fenyőfát lesi.

Sárközi Andrea

 

← Vissza a naptárba

6. nap – december 6.

 

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. (Máté 20,28)

 

„Mindenki táplálékaként,

ahogy már írva van,

adom, mint élő eledelt,

a világnak magam.”

 

Ez a kedvenc versem Pilinszkytől. Mert ezen keresztül értem meg hús-vér emberként, hogy Jézus úgy jött a világra, hogy tudta, Ő itt semmit nem kap majd, Ő csak adni fog. Tudta, hogy borzalmasan nehéz lesz, és nem lesz, ami könnyítené a terhét. Tudta, hogy végig teljesen egyedül lesz. Mert ezt senki sem képes megérteni. Ebben Ő végig teljesen elidegenedett lesz az emberek között. Itt lesz közöttünk, de emberként végtelenül magányosan. Tudta, Neki majd senki sem csókolja meg a homlokát támogatóan, hogy: „minden rendben lesz, ne félj”. Tudta, hogy Ő ide szolgálni, szenvedni jön. Azért, hogy az élő eleven horda valóban felfalja.

Pedig emberként jött. Emberi érzésekkel, emberi belső világgal. S akkor így gondold át, kérlek: hogy te már alapból úgy kezded, hogy tudod,  itt semmi sincs érted, te boldog nem leszel, rád nem vonatkoznak az emberi szép élet szabályai. Gondold át, hogy Ő nem csak a kínhalállal vállalta, hogy életét adja sokakért, hanem már a kezdetektől tudta, hogy neki már az élete is pontosan olyan gyötrelmes lesz. Ő majd mindig csak ad, mint egy végtelen, kimeríthetetlen kút, amiből bárki meríthet – aztán meg széttiporhat.

„Mert ki végképp senkié,

az mindenki falatja.”

Azért jött a világra, hogy életét adja mindenkiért. A megváltástörténet nem a kínhalállal kezdődik, hanem már a születéssel… Mert Ő az EGÉSZ ÉLETÉT adta.

Sárközi Andrea

 

 

← Vissza a naptárba

Majd az Úr megáldja…

– Na, ez is kész van. Nem lett szuperjó, de legalább megvan. Végül is nem az a dolgunk, hogy valami hibátlant, vagy valami vadonatújat és érdekeset hozzunk létre, hanem hogy elvégezzük a szolgálatot, ahogy tudjuk. Úgysem rajtunk múlik. Hanem Istenen. Ő pedig megáldja az érte végzett munkát.

– Igen, Isten valóban meg tudja áldani a hanyag munkát is, de ez nem azt jelenti, hogy a hanyagság kell a zsinórmértékünkké váljon a szolgálatban. A folyamatban az Isten része az áldás, a mi felelősségünk pedig az, hogy a saját részünket a maximumot beleadva végezzük el.

– De ha arra törekszünk, hogy emberileg valami feltűnően jót és minőségit hozzunk létre, azzal nem azt érjük el, hogy a saját munkánkat helyezzük kirakatba a Szentlélek munkája helyett? Teret kell hagynunk a Léleknek.

olvasás folytatása

Másfajta kegyelem

– Az nem lehet, hogy…
– De, lehet!
– Nem engedheti meg, hogy…
– Ő dönti el.
– Hogy nézheti tétlenül, hogy…
– Másképp látja.
– Talán csak nekem kéne…
– Nem Te irányítasz!

 

Csak csend. Csak hit. Csak bizalom.

Remény, hogy nem fogod elrontani. Hogy igazából Te nem is tudnád.

Hát igen. Mert ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy azért, mert te jól csináltad, jót kapsz. Vagy mert te nem, te másképp, te jobban és tisztábban,  ezért majd alanyi jogon jár a jutalom. Semmi sem jár. Mindent kapsz. Hogy jót vagy rosszat, az rajtad kívülálló. Másképp nem érted meg, hogy nem vagy különb te sem, nem érdemelsz dolgokat. Másképp nem értheted meg, hogy a lényeg nem te vagy.

olvasás folytatása

La la land

“A sikernek ára van, nem titka
Bohócnak nem jár aranykalitka…” (Hobo)

A La la land (Kaliforniai álom) a tavalyi év egyik legnagyobb Oscar-várományosa, és sokaknak talán épp onnan ismeretes, hogy minden idők legnagyobb bakijaként véletlenül nekik ítélték a díjat, majd pár perc múlva kiderült, hogy tévedés történt.

A történet röviden spoiler nélkül (mert a vége gyerekek, hát meg kell nézni!): adott egy fiatal férfi, Sebastian, aki őszintén szerelmes a jazzbe, és szinte minden mást félretéve tervezgeti álmát: egy igazi, régi időket idéző jazzbár alapítását. Sajnálatos módon nincs könnyű dolga, a műfaj haldoklik. Adott egy fiatal nő, Mia, aki színésznő szeretne lenni, de nem ám a megszokott mindenki színésznő akar lenni módon. Gyerekkora szépséges álmát cipeli, s majd igazi színművésznőként (érezd a különbséget!) szeretne tündökölni a vásznon. Egymásba szeretnek, jönnek a bonyodalmak, és nem mondom meg, hogy happy end-e, avagy sem, és azt sem, hogy hogyan tették eredeti módon különlegessé a végkifejletet.

olvasás folytatása