Papp Adrien bejegyzései

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Kapaszkodók

Böjti egypercesek 3.

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehérré lett, amilyenre nem tud ruhafestő fehéríteni a földön. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek. De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül. Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül. Ezért megkérdezték tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő pedig így válaszolt: „Illés valóban előbb jön el és helyreállít mindent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetésben lesz része? De mondom nektek, hogy Illés már el is jött, és azt tették vele, amit csak akartak, ahogyan meg van írva róla.” (Mk. 9,1-13)

Én nem tudom, hogy Péter, Jakab és János mit érezhetett ott fent Jézussal a hegyen. De az biztos, hogy én ezt a részt a Bibliában nem tudom úgy elolvasni, hogy ne legyek szinte libabőrös tőle.

Istenem el sem tudom képzelni milyen lehetett látni Jézust úgy igazán istenként tündökölni!

Még szép, hogy mindezek után a tanítványok legszívesebben letelepedtek volna ott szépen Jézussal, Mózessel és Illéssel, eléldegéltek volna nyugalomban, békességben, hallgatták volna ennek a különleges emberfiának a szavait, kérdezgették volna az általuk úgy tisztelt Illést és Mózest. És biztosan jó érzés volt számukra az is, hogy Jézus épp őket hívta el magával. Talán nem is nagyon értették. De nagyon tele lehetett a lelkük azzal a mámorító érzéssel, hogy ezt épp ők élhették át. Úgy képzelem Jézus picit el is mosolyodhatott, mikor előálltak ezzel a sátras ötlettel. Hiszen ebből látszott, hogy mennyire nem fogják ők még fel ezt az egész történetet, hogy mennyire rébuszokként hallják ezt a sok szenvedésre való utalást.

Azt hiszem, nem is nagyon fogták fel, hogy itt most mi történt. Nem tudom mennyit érzékeltek abból, hogy ez az egész most nem róluk szól. Vagyis nem úgy róluk, ahogy képzelték. Nem azok a kiválasztottak ők, akik elszökhetnek, hogy nagy idillben éljenek mostantól az Isten Fiával. Arra lettek kiválasztva, hogy felkészüljenek. Hogy majd, mikor szemük láttára lesz a Mesterükből megvert, megcsúfolt, törékeny ember, nekik bizonyosságuk legyen arról, hogy ebben az elgyötört testben Isten „szeretett Fia” szenved.

Ebbe a bizonyosságba kellett volna kapaszkodniuk, mikor remegve, zárt ajtók mögött bujkáltak és gyászolták Urukat…

Azt hiszem, fontos tanulság lehet ez ma számunkra is. Nagy áldás az, ha vannak pillanataink, mikor az Isten Lelke szinte érezhetően megérint bennünket. Nagy áldás az, ha egy-egy ige, szó, ének, hang úgy eltalál, hogy teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ott és akkor Isten hangját hallhatjuk. Hatalmas kegyelem, ha vannak pillanatok, mikor tisztán érezzük az isteni jelenlétet. És milyen szomorú, hogy ezek ellenére is időnként olyan mértékben el tud uralkodni rajtunk a kétség és megkeseredés, hogy nyoma sincs már annak az egykori megtapasztalásnak.

Azt hiszem, jó lenne ilyenkor jobban magunkévá tenni ezeket az ajándékként kapott pillanatokat. És nemcsak léleksimogatásként, hanem felkészülésként nézni rájuk, bizonyosságként kapaszkodni beléjük, és készülni arra, hogy a kritikus pillanatokban oda tudjuk a magunk árnyainak kiáltani: márpedig az én uram, az Úr!

Kérlek, Uram adj nekem ilyen Lelki élményeket!

És kérlek, hogy emlékezzek rájuk, és pajzsommá váljanak!

Papp Adrien

Együtt. Istennel. – Ötéves a TeSó blog

Öt évvel ezelőtt indult el a TeSó blog. Öt éve a barátságos zöld logó mögött egy néha lelkes és néha bizony megfáradt, elfáradt önkéntes csapat csodálkozik rá időről időre arra a sok áldásra, kegyelemre, amit ebben a szolgálatban megtapasztalhattak. Mert bizony Isten áldásai nélkül a TeSó ma nem ünnepelné a születésnapját, sőt egyáltalán nem is létezne…

A mai írásunkban a szerzőgárda nagy része vall arról, hogy mit is jelent számára a blogban szolgálni, és keresztyénként önkénteskedni.


olvasás folytatása

Segítség, eltévedtem! Avagy, hogyan szedjem rendbe a hitéletem

Talán régen nagyon ítélkező voltál. Keményen hangzik, de kár szépíteni. Tökéletes elképzeléseid voltak arról, hogy milyen a jó keresztyén élet, magaviselet, mi fér bele és mi nem egy Jézus követő életébe. Na persze, ez önmagában nem is lenne baj. A baj épp ott kezdődött, hogy te egyenesen meg voltál arról győződve, hogy csakis ilyen módon lehet Istennek kedves, tetsző életet élni. Talán pironkodva emlékszel, milyen magadnak sem bevallott megvetéssel néztél azokra, akik a szerinted helyesnek vélt normákba nem fértek bele. Nemcsak az embereket ítélted el, hanem talán magát az Urat is. Bekategorizáltad, hogy Ő egy olyan Isten, aki csak a tökéletesen kitöltött kockákat nézi szeretettel. Aki csak azt fogadja el, aki nem hibázik, és bár a száddal vallottad, a lelkedben mélyen mégis meg voltál arról győződve, hogy az, aki eltévelyedik, el is veszti az Atya szeretetét.

Aztán eltévedtél…

Messze kerültél Istentől. Nem látványosan persze, csak mélyen a szívedben. Aki kívülről látott az nem biztos, hogy felfedezett bármi változást, de benned mélyen sok minden átalakult. Eleinte csak nem tudtál miről beszélni az Úrral, felhalmoztál egy csomó gátat, kételyt, amiből módszeresen és apránként építettél egy jó vaskos falat Isten és magad közzé, melynek a tövében csak pislogtál tehetetlenül. Átmászni nem volt erőd, de leginkább kedved. Tudtad, hogy a megoldás, ha beszélsz Istennel, de ahhoz lusta, tunya és gyáva voltál. Kényelmesebb volt a fal árnyékában ülni, közel Istenhez és mégis megfelelően távol Tőle.  Ha egy-egy nagyon közeli embered pedig a lelki életedre terelte a szót, nemes egyszerűséggel az időhiányra fogtad, hogy miért nem tartasz csendességet, nem jársz gyülekezetbe.

olvasás folytatása

Szenteste

A legnagyobb ajándékot kapta a világ, mikor Jézus testté lett, nem is csoda tehát, hogy így adventben és a karácsonyi időszakban igen nagy hangsúlyt kap az adakozás kérdése gyülekezeteinkben. Decemberben valahogy mindenkit elkap egy kicsit a láz, hogy adjon, hogy az Isten szeretetének ünnepét másoknak is szebbé varázsolja. Persze az lenne csak igazán jó, ha ez a lelkesedés egész évben kitartana – még ha ez a kívánság már szinte kliséként is hat. Keresztyénként fontos látnunk, hogy az adakozás nemcsak feladat, de lehetőség is számunkra. Lehetőség arra, hogy Jézus szeretetét közvetítsük, lehetőség arra, hogy kifejezzük hálánkat az ajándékba kapott kegyelem miatt, ezzel köszönhetjük meg azt, hogy Isten nekünk javakat adott, amikből lehetőségünk van másoknak is adni.

Épp ezért mi most arra gondoltunk, hogy szenteste napján egy-egy élményt osztunk meg veletek, amiben akkor volt részünk, amikor adtunk, segítettünk. Számunkra megújító érzés szolgálni és a hívő egoizmusból, önépítésből kilépve másokért tenni, Jézus nevében. Ezért mi is arra biztatunk titeket, hogy használjátok ki az adakozás lehetőségét, s ne csak karácsonykor. Fogadjátok szeretettel az emlékeinket, keressétek a lehetőséget, hol tudna titeket is felhasználni a Megszületett Úr!

olvasás folytatása

15. nap

“Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.” Jel 3,11

Uram, én szeretném jól csinálni. Tényleg szeretném.

Szeretném nem elrontani, szeretnék nem szétcsúszni. Szeretnék jó ember lenni. Őszintén és bátran szeretni. Mindenféle énközpontúság nélkül adni. Meglátni a másikban, az elesettben, a sérültben az embert. Ahogy te látod őket és engem.

Szeretnék helytállni. Mindenhol. A munkában, a magánéletben.És a hitben is. Úgy szeretném, hogy ha rám nézve büszkén mondanád: „ez az én szeretett gyermekem”.

Én tényleg szeretném a dolgokat jól csinálni. Maximálisan.De sokszor nem megy. Sokszor kevés az akaratom, az igyekezetem, a hitem, a tudásom ahhoz, hogy tényleg jól csináljam. Kevés vagyok. Nem vagyok kész. És nem tudom, hogyan lehetnék jobb, több. Az eszközkészletem hiányos.

Hát ez vagyok.

Uram, te ismersz. Látsz engem. Előtted tényleg fölösleges félrebeszélnem. S igazából nem is akarok.

Csak csendben kérlek, hogy segíts teljesen átadni az életem, a mindennapjaim Neked. Segíts nem elrontani. Segíts jól csinálni. Segíts megélni az ünnepeket. Segíts örülni. Segíts szeretni. Nélküled mindez nem megy.Semmi sem megy.

Uram, te formálj mindenben engem.

Ámen.

← Vissza a naptárba