Papp Adrien bejegyzései

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Nagyszombati (h)arcok

Tegnap ott ültünk a kereszt tövében. Hallottuk Őt, az utolsó szavait. Ma csend van. Mi már tudjuk, hogy ebben a csendben mi készülődik: a feltámadás, az öröm, a hála. De azok, akik azon a napon ott voltak a kereszt alatt, a kereszt közelében – még nem tudták ezt. Ők a csendet még nem értették.

Ma gondolatfoszlányokat osztunk meg, ezekkel próbálunk az ő helyükbe képzelve magunkat mi is elcsendesedni és átgondolni a felfoghatatlan áldozatot, megérthetetlen szeretetet.




Krisztus hét szava a kereszten

Ünnepeink közül talán a húsvét az, ahol leginkább látható, hogy egymásnak feszül az evangélium dialektikája (kettőssége). Halál és élet, temetés és feltámadás, bűn és kegyelem – mind a kereszten ütközik egymással és Jézus Krisztus feltámadása után is a kereszthez vezet el bennünket. Nagypénteki bejegyzésünkben figyeljünk Jézus utolsó szavaira, amelyeket a kereszten mond. Nekünk is mondja, értünk is mondja. Gondolatban telepedjünk le a kereszt lábánál és lássuk meg azt, hogyan halja Jézus a bűnünk halálát és hogyan végzi el megváltásunkat.

olvasás folytatása

Böjti ige-percek 39.

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Ámen.
(Assisi Szt. Ferenc imája)

Olvasd el: Mt 11,1-19

Nagyító alá: Amikor azok elmenőben voltak, elkezdett Jézus beszélni a sokaságnak Jánosról: „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt láttatok, sőt – mondom néktek – prófétánál is nagyobbat. Mt 11,7-9

Mt 3, 10-12: Mi volt Keresztelő János igehirdetésének sarkalatos pontja? Mire hívta ő az embereket? Miért?

Mire számíthatott, amikor felismerte Jézusban Isten küldöttét? Mit várt Tőle?

Jn 12,47: Mi volt Jézus célja?

Ha a kettőt összeveted, érted-e János kérdését: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Mt 3,1.5: Hol tanított Keresztelő János? Bele lehetett botlani véletlenül az utcán járkálva?

„Miért mentetek ki a pusztába?” (7.v.) – Tényleg, mi kelthetett érdeklődést az emberekben? Keresztelő János stílusa? Netán az, amit tanított?

„Szélingatta nádszál” – Milyennek gondolod azt az embert, akit ezzel a képpel lehet jellemezni?

Hogyan neveznéd azt, aki ennek épp az ellentéte? Írj le öt jellemvonást, ami ehhez köthető!

„Puha ruhákba öltözött ember” – kik öltöztek díszes, jó minőségű ruhákba?

Mt 3,4: Milyen volt Keresztelő János kinézete és életvitele?

Szerinted kinek a szavára adnak inkább: egy igénytelen kinézetű szónokéra, vagy egy drága ruhába öltözött főemberére?

Mi vehette rá mégis az embereket, hogy kimenjenek a pusztába? Mi lehetett a céljuk? Mit vártak?

Mt 3,3: Prófétaként mi volt Keresztelő János feladata?

Miről ismert rá Jézusra? (Jn 1,32-33)

Amikor ez a beszélgetés elhangzik, Jézus épp Kapernaumban tanít, János pedig onnan mintegy 200 km-nyire, a Holt-tenger partján levő Machairous-erődben van fogva. Rád milyen hatással lenne, ha egy kétségbeejtő helyzetben bátorítást, erősítést, elismerést kapnál valakitől, akit nagyra tartasz?

Olvasd át újra az igeverseket és a jegyzeteidet!

Mire tanít ma téged Keresztelő János, a megalkuvást nem ismerő, népszerűséget nem kereső, célját állhatatosan követő, önmegtagadó, Jézusra mutató követ?

Mi az, amin változtatnod kellene ennek fényében a saját életedet tekintve?

Beszélj erről Istennel!

János egy nagyon érdekes figura: ma, ha megjelenne a világunkban, felszállna a buszra, besétálna a szomszéd kisboltba furcsa hatást keltene. Talán a maga korában is furcsának tartották, mégis volt benne valami, valami egészen különleges, ami miatt ez a furcsa kinézetű és viselkedésű ember vonzotta az emberek figyelmét… Hallgatták, és hatással volt rájuk…

Néha azon kapom magam, hogy igen kényelmesen elvagyok magamban a hitemmel. Úgy megélem a szobám négy fala között, de nem nagyon viszem ki az utcára. Nagyvárosban élve kicsit más megélni a keresztyénségét az embernek: kis helyen nem sok választásod van, de itt az is lehetsz, meg sok minden más is. Azt hiszem általánosságban úgy ‘kulturáltan’ vagyok hívő: ha kérdezik felvállalom, de nem nyomom mások arcába – az tolakodás. Viszont János példája ma engem önvizsgálatra indít: oké, hogy nem nyomom le mindenki torkán Jézust, nem nyomatom a szent szövegeket addig, míg a velem szemben ülő már fuldoklik tőle – de vajon tündököl-e a személyemen át Jézus szeretete, a hit és a bizalom mások felé? Vajon kimondva, vagy kimondatlanul hírnöke vagyok-e Istennek? Vajon a világi munkámban, életemben megcsillan-e a hitem? És vajon Jézus rám is büszkén mondaná: ez az én prófétám!

Nem mindenki lehet a nagy puszta Jánosa, nem mindenki vezethet százakat, ezreket. Sőt nem is attól leszünk jó próféták, ha unos-untalan Jézusról beszélünk, vagy legalább egy embert naponta megtérítünk – de mindannyian lehetünk Jánosok a mi személyes terünkben, pusztánkban. Bármilyen ijesztő mindenki életében van legalább egy ember, aki követi, figyeli őt. Akit csendben érdekel, hogy te, mint hívő ember hogyan éled meg az életed mindennapjait. Vajon Ő mit lát? És vajon Jézus: szélingatta nádszálat, vagy egy prófétát lát benned, bennem?
Legyen ma az önvizsgálat napja, és tegyük fel magunknak a nehéz kérdést: tényleg látszik rajtam, hogy Istenhez tartozom? Hogy az ő prófétája vagyok?

Böjti ige-percek 25.

Olvasmány:  Zsolt 55

Tanulmány: Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Zsolt 55,5-9

Eltűnni… Elrepülni a mából, megszűnni a gondok, fájdalmak, fáradozások számára… csak lenni láthatatlanul… Ismerős? Nekem nagyon. Ott fekszem az ágyon, a fejem lelógatom és nem akarok felkelni, látszani, lenni… Vannak dolgok, melyekhez kevés vagyok – és mégis szembe kell velük néznem. Ahogy bizonyára neked is. Mi az, ami úgy igazán kínoz? A kétely? Az, hogy kevésnek érzed magad – nem elégnek a mindennapokhoz, a szerelemhez, a családhoz, a munkához, a kihívásokhoz..? kínoznak a lelki békéden élősködő feladatok, a túlvállalásaid, a meg nem élt fájdalmaid, a meg nem oldott feszültségeid? Ott ülnek a nyakadon vádaskodó szemmel a rég kihunyt barátságok, kapcsolatok? Mi gyötör? Mi az, ami miatt és ami elől gyengébb pillanataidban bánatodban bolyongsz és sóhajtozol? Szembe tudsz-e ezzel/ezekkel nézni? Mert van egy rossz hírem: szárnyad valószínűleg nem fog nőni, eltűnni sem fogsz – marad a szembenézés, a megoldás, a felállás, a továbblépés… és mindehhez a legjobb eszköz az ima. Mikor imádkoztál úgy őszintén ezért az Úrhoz? Mikor merted megmutatni neki a hálálkodó, áldó, görcsösen örömködő arcod helyett azt a másikat? A kétségbeesettet, a rettegőt, a reszketőt? Tudom ez nehéz… sokkal könnyebb eltemetni, elfedni a valódi érzéseket, a félelmeket, hisz ha véletlenül feltör, hogyan állítod meg a lavináját? Hogyan nyered vissza jólfésült nyugalmadat? Nagyon is megértem, de van még egy rossz hírem: enélkül márpedig nem megy!
Ma nem kérek tőled semmit, ne rajzolj, ne írj, ne színezz: csak légy Isten előtt önmagad! Ne terelj, ne vetíts – csak mutasd meg azt a sebhelyet, ami néha – szigorúan magányos pillanataidban – még gennyesen folydogál. Ne szégyelld! Ülj a poros pusztában kicsit, kiálts az Úrhoz, úgy igazán, és engedd, hogy Ő segítsen rajtad!

Jaj hányszor éreztem már azt, hogy most olyan jó lenne eltűnni. Egy pillanat alatt madárrá változni, s mikor a kemény csont megadva magát szárnnyá alakul, suhogva csapni kettőt és elrepülni. Eltűnni a mából, a valóságból, a fájdalomból, a melankóliából, a felelősségből, a kellből. Elsuhanni a tükörtől, mely ronda és valós, nem akarom képet tár elém magamról, az aktuális életemről. Váltani. Eltűnni és valahol más lenni. Csábító, iszonyúan csábító megoldásnak tűnik – még ha lehetetlen is… csábítóbb és kellemesebb erről fantáziálni, mint a valós megoldás lehetőségeit számba venni. Mert az nehéz. Nehéz szembe nézni dolgokkal, nehéz változni, és nagyon nehéz ezért őszintén imádkozni. Gondolom feltűnt, hogy Dávid ebben az imádságában mennyire őszinte. Nem kegyeskedik, nem álgondoskodó – nagyon határozottan megmutatja, hogy benne most iszonyú nagy gyűlölet van. Megbántották, becsapták és ő most teljes szívéből haragszik, és azt várja el, hogy Isten megbüntesse az őt bántókat. Bevallom rácsodálkoztam erre, nem a gyűlölet miatt, hanem hogy mer ennyire őszinte lenni Istennel. Meri megmutatni Neki mindenféle megjátszás nélkül a lelke rossz, csúnya, mocskos oldalát is.

Én nem merem. Sokszor inkább nem imádkozom, mint hogy őszintén hangot adjak annak, ami bennem van: a fájdalomnak, a félelemnek, a kétségnek, a lázadásnak… Pedig valahol érzem, sőt tudom, hogy enélkül nem megy. És ezért veled ma én is megpróbálom: elkészítem a kávém és a hajnali fényekben – nem törődve azzal, hogy gyenge leszek, hogy kimondva felerősödnek a félelmek és rossz lesz nekem órákon át – őszinte leszek az Úrral. És hiszem, hogy idővel „megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen”.

Böjti ige-percek 17.

„Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9,24/b)

Olvasmány: Jn 6,22-59

Tanulmány: Erre megkérdezték: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” Erre ezt mondták neki: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus azt mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Jn 6,30-35

Hiszem, ha látom… Ismerős?

Könnyű elhinni Jézus szavait, ha van előttünk valami kézzelfogható, valami tapasztalható, valami, ami több a puszta szónál: egy jel.

Te hogy állsz ezzel? Igazán meg tudod élni Isten igéjét, be tudod építeni a mindennapjaidba, vagy csak már akkor, ha történt valami csoda, jel, amit megtapasztaltál? Elhiszed, hogy Isten gondoskodik rólad? Hogy ma is hullhatna manna az égből? Hogy bármelyik pillanatban történhet egy megmagyarázhatatlan csoda, ha Isten úgy akarja? És egy meredek kérdés: a sokféle istenkép között egyensúlyozva elhiszed, hogy Istennek tényleg van hatalma?
Ha ott állna előtted Jézus, te is megkérnéd, hogy mutasson valamilyen jelet? Hogy villantson, brillírozzon, nyűgözzön le?

Végül kérlek az aláhúzott részt írd ki egy lapocskára, majd gondolkodj el azon, hogy te mit vársz el Jézustól? Igen, tudom te nem követelőzöl, elégedett vagy stb. – de mégis játszunk el a gondolattal: ha meghatározhatnád, hogy mitől lenne erősebb a hited; hogy mitől éreznéd úgy igazán (biztosan), hogy szeret Isten; mit kellene megtapasztalnod ahhoz, hogy az a bizonyos hegy két centit odébbálljon: mi lenne az?

Szerintem nagyon érdekes és szép jelenetet ír le ez a kiemelt 5 igevers. Képzeld magad elé, ahogy a tömeg tolong Jézus körül, nagyon keresték Őt valószínűleg azért mert hallották, esetleg saját maguk látták, tapasztalták a csodákat, melyeket tett, melyek hozzá köthetők… Ezek a kíváncsi emberek ott mozgolódnak, fészkelődnek, hogy minél közelebb álljanak hozzá, nehogy egy szót is elmulasszanak. A bátrabbak pedig kérdezik Őt mindenféléről és Ő válaszolgat nekik. S akkor elhangzik egy vakmerő kérdés, ami inkább egy felszólítás: és milyen jelet mutatsz nekünk? Mózes idejében manna hullott az égből – te mit tudsz (adni)?

Itt megszakadhatna a történet, Jézus megsértődhetne („hát nem tettem még elég csodát???”) és elvonulhatna. De nem ez történik. Jézus válaszol. A válasza pedig annyira nem evilági: a kérdezők kézzelfogható mannát akartak, és ő az élet kenyeréről beszél nekik. Logikusan nézve az emberek itt fölmordulhattak volna, majd pedig csalódottan odébbállhattak volna (ők nem egy elméletet akartak hallani), de nem ez történt: abban a tiszta, őszinte hangban meghallották az isteni szót. Bevallom nagyon szépnek találom ezt a képet. Ott állok a tömegben, manna, jel után sóvárogva – sőt egy-egy fáradt napon egyenesen követelve azokat – és Jézus válaszától egyszer csak megnyugszom. Ő az élet kenyere, aki a vele való kapcsolat ízét megérzi soha nem marad éhen. S bár nem mindig kapok jeleket, néha évekig nem látok mannát, és bizony lázongok is emiatt eleget, de az a szelíd hang még mindig a le tud csillapítani: én vagyok a te kenyered, és én elég vagyok neked.

Neked elég?