Papp Adrien bejegyzései

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Féltve őrzött álmaim átadom

Görcsösen akarni valamit. Ismerős? Amikor azt érzed, hogy az életed egyszerűen nem folytatódhat anélkül, hogy megkapd azt az áhított dolgot. Az nem lehet, hogy épp te maradj egyedül. Az nem lehet, hogy épp nektek ne működjön az a kapcsolat. Az nem lehet, hogy az a barátság szép lassan elhűljön épp köztetek. Az nem lehet, hogy épp te ne gyógyulj meg. Az nem lehet, hogy épp neked ne sikerüljön az a munka, ösztöndíj, előrelépési lehetőség, életszínvonal, amire úgy vágysz. Az nem lehet, hogy épp nektek ne jöjjön a baba. Az nem lehet, hogy éppen neked ne sikerüljenek azok a kis szorongatott álmaid…

És ha mégis?

olvasás folytatása

Te mit tennél, ha a világod összeroppanna?

Böjti egypercesek 38.

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)

Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.

Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”

Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…

És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?

Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?

Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…

Papp Adrien

Miért is megyek én oda Jézushoz?

Böjti egypercesek 37.

„Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.” Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!” Majd egyenest Jézushoz menve így szólt: „Üdvözlégy, Mester!” – és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akkor odamentek, rátették a kezüket, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?” Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak. (Mt. 26,46-56)

Gecsemáné-kert. Jézus elfogatása. Júdás árulása. A tanítvány tettre kész szeretete. Katonák. Jézus tekintete… Ismerjük a történetet. Minden részletét. Jól ismert érzelmeink ébrednek fel az olvasásakor. Mélyen megvetjük Júdás árulását. Teljesen elhatárolódunk az egész undorító színjátékától. Igen, mi is előkapnánk a kardot. Meg akarnánk védeni Jézust. Hévvel és tűzzel… ezzel tudunk, szeretünk is azonosulni, nem úgy, mint az elmenekülő tanítványokkal… S ott az a mondat: „Barátom, hát ezért jöttél!” Szívbemarkoló. Szinte belenyilall a történetbe, ebbe az egész túlfűtött éjjeli történetbe ez a mondat Jézustól. Azt hiszem ott Júdásnak volt egy nagy pillanata. Amikor Jézus ránézett, és tekintetével teljesen átvilágította az egész lelkét. Ott megállt egy pillanatra minden. Ott csak Jézus volt és Júdás. Az áruló barát. A hatalmas hibát elkövető tanítvány. A te jó ég mit tettem ember.

Ülök és borzongok. Júdás vagyok. Kár szépíteni. Dehogy kapok én elő kardot! Dehogy állok én oda nagypénteken védelmezni Őt! Már rég ott lapul a zsebemben a harminc ezüst ezernyi képében. Számtalanszor elárulom Őt. Értéktelen, kisszerű alkukat kötök nap mint nap. Reggel és este áhítatosan olvasom az Igét, majd nap közben tanítványhoz nem méltóan élek, cselekszem, beszélek. Bebiztosítom magam az Igével, az igei percekkel, hogy aztán nyugodt szívvel éljem mocskokkal kiszínesített életem. Csókkal megyek oda Jézushoz, és közben kisszerű húzásokkal, csalásokkal, megalkuvásokkal, nem tiszta tettekkel és szavakkal, rosszindulattal, emberutálattal, mindent eltipró életrevalósággal, gonoszkodással teletömött zsebemet hurcolom magammal.

Nap mint nap eladom Jézusom.

„Barátom, hát ezért jöttél!”

A nagy pillanat. Jézus rám néz. Nem kell a színjáték. Én is tudom. Nem kellenek a csókok, a bókok, a hízelgések. Nem kell a körítés. Én kellek. Kellenék. Egészen. Nemcsak illendőségből, hanem igazán. Ezért jöttem?

Papp Adrien

Fel van adva a lecke: Szeresd…

Böjti egypercesek 20.

Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni. (Mk. 12,28-34)

Mostanában nagyon elszomorított az a felismerés, hogy nekünk, hívő embereknek a szavainkból időnként milyen mértékben fröcsög a szeretetlenség. Mert bizony sokszor fröcsög. A közösségi oldalakon elszabadult véleménynyilvánításainkban, a dühös kirohanásainkban, a vicces megjegyzéseinkben, a jó szándékú nem-pletykáinkban, a segítő tanácsainkban… Persze soha (!) nem a rossz szándék vezet, mivel hiszünk abban, hogy Isten általunk akar valami egészen különlegeset véghezvinni ebben az egyre furább világban. Olyan nagyon hisszük ezt. És persze félünk is. Féltjük, és próbáljuk óvni őseink hitét. Félünk, hogy kiürülnek a templomaink. Félünk attól, hogy felhígul a hitünk, a vallásunk. Mert nem akarjuk hagyni, hogy a mellettünk élők tévelyegjenek. Segíteni akarunk. Megmondani. Mert mi tudjuk, mi a helyes, és ott lobog a lelkünkben a feladat, hogy a megismert igazságot terjesszük ebben a világban. Persze mi is épphogy bukdácsolunk a hit útján, de az igyekezet is számít, és mi lelkesen próbálkozunk.

Csak az a kérdés, hogy a próbálkozásainkban ott van-e a szeretet? De tényleg.

És nem ennek a hiánya-e az, ami ellen fel kellene vennünk a harcot? Annak, hogy szeretjük Istent, nem az a földi megnyilvánulása, hogy szeretjük embertársainkat is? Vagy legalább próbáljuk értékesnek látni őket?

Persze tudom én, hogy olyan nehéz az embereket szeretni. És egyáltalán lehet-e? Szerethetem-e, akit épp csak ismerek? S jön a megnyugtató válasz: klasszikus értelemben persze, hogy nem. Hátra lehet dőlni. Mégis jól van minden… Vagy mégsem?

Én azt hiszem, hogy itt nem is ez a fontos. „Szeresd az Úrat…” – innen indul minden. Szeretem Őt, őszintén, kapcsolatban vagyok Vele, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy megváltott gyermeke lehetek. És ebből a hálából táplálkozva látom meg a másik embert. Nem, nem támadok rá. Nem, nem ítélem el utálkozva, hanem megállok mellette, ránézek, ha kell, felemelem, egyenrangúnak látom őt. Mert tudom, hogy én lehetnék ott, ahol ő. Sőt könnyen lehetek is… Ráadásul az, ahogy én megnyilvánulok meghatározhatja azt, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről.

Úgy gondolom, hatalmas kegyelem az, hogy lehetőségem van arra, hogy én odaszeressem őt Istenhez. Milyen szép megfogalmazás ez: odaszeretni valakit Istenhez. Ez misszió. Ez több minden vallásos, hittel teli próbálkozásnál, minden „égő és véres áldozatnál”.

Papp Adrien

Kapaszkodók

Böjti egypercesek 3.

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehérré lett, amilyenre nem tud ruhafestő fehéríteni a földön. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek. De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül. Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül. Ezért megkérdezték tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő pedig így válaszolt: „Illés valóban előbb jön el és helyreállít mindent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetésben lesz része? De mondom nektek, hogy Illés már el is jött, és azt tették vele, amit csak akartak, ahogyan meg van írva róla.” (Mk. 9,1-13)

Én nem tudom, hogy Péter, Jakab és János mit érezhetett ott fent Jézussal a hegyen. De az biztos, hogy én ezt a részt a Bibliában nem tudom úgy elolvasni, hogy ne legyek szinte libabőrös tőle.

Istenem el sem tudom képzelni milyen lehetett látni Jézust úgy igazán istenként tündökölni!

Még szép, hogy mindezek után a tanítványok legszívesebben letelepedtek volna ott szépen Jézussal, Mózessel és Illéssel, eléldegéltek volna nyugalomban, békességben, hallgatták volna ennek a különleges emberfiának a szavait, kérdezgették volna az általuk úgy tisztelt Illést és Mózest. És biztosan jó érzés volt számukra az is, hogy Jézus épp őket hívta el magával. Talán nem is nagyon értették. De nagyon tele lehetett a lelkük azzal a mámorító érzéssel, hogy ezt épp ők élhették át. Úgy képzelem Jézus picit el is mosolyodhatott, mikor előálltak ezzel a sátras ötlettel. Hiszen ebből látszott, hogy mennyire nem fogják ők még fel ezt az egész történetet, hogy mennyire rébuszokként hallják ezt a sok szenvedésre való utalást.

Azt hiszem, nem is nagyon fogták fel, hogy itt most mi történt. Nem tudom mennyit érzékeltek abból, hogy ez az egész most nem róluk szól. Vagyis nem úgy róluk, ahogy képzelték. Nem azok a kiválasztottak ők, akik elszökhetnek, hogy nagy idillben éljenek mostantól az Isten Fiával. Arra lettek kiválasztva, hogy felkészüljenek. Hogy majd, mikor szemük láttára lesz a Mesterükből megvert, megcsúfolt, törékeny ember, nekik bizonyosságuk legyen arról, hogy ebben az elgyötört testben Isten „szeretett Fia” szenved.

Ebbe a bizonyosságba kellett volna kapaszkodniuk, mikor remegve, zárt ajtók mögött bujkáltak és gyászolták Urukat…

Azt hiszem, fontos tanulság lehet ez ma számunkra is. Nagy áldás az, ha vannak pillanataink, mikor az Isten Lelke szinte érezhetően megérint bennünket. Nagy áldás az, ha egy-egy ige, szó, ének, hang úgy eltalál, hogy teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ott és akkor Isten hangját hallhatjuk. Hatalmas kegyelem, ha vannak pillanatok, mikor tisztán érezzük az isteni jelenlétet. És milyen szomorú, hogy ezek ellenére is időnként olyan mértékben el tud uralkodni rajtunk a kétség és megkeseredés, hogy nyoma sincs már annak az egykori megtapasztalásnak.

Azt hiszem, jó lenne ilyenkor jobban magunkévá tenni ezeket az ajándékként kapott pillanatokat. És nemcsak léleksimogatásként, hanem felkészülésként nézni rájuk, bizonyosságként kapaszkodni beléjük, és készülni arra, hogy a kritikus pillanatokban oda tudjuk a magunk árnyainak kiáltani: márpedig az én uram, az Úr!

Kérlek, Uram adj nekem ilyen Lelki élményeket!

És kérlek, hogy emlékezzek rájuk, és pajzsommá váljanak!

Papp Adrien