Olasz Tímea bejegyzései

olasztimi

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.

Elég sokáig

„Az ÚR, a mi Istenünk, így szólt hozzánk a Hóreben: Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és menjetek az emóriak hegyvidékére meg az azzal szomszédos területekre, az Arábá-völgybe, a hegyvidékre és a Sefélá-alföldre, a Délvidékre és a tengerpartra, a kánaániak földjére és a Libánonra, a nagy folyamig, az Eufráteszig. Íme, én nektek adtam ezt a földet. Menjetek hát, és vegyétek birtokba azt a földet, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik és utódaiknak adja.” (5Móz1,6–8)

Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett…

Szinte látom magam előtt a fogadtatását ennek a kijelentésnek. Valaki szerint túlságosan is régen időznek már itt. Kijöttek a nyüzsgő és pezsgő Egyiptomból, ahol mindig volt mit tenni. Most meg itt vannak a pusztában, ahol a madár se jár, legfeljebb amikor az Úr küldi a következő ételszállítmányt. Egy éve nem történik semmi konkrét dolog, csak felkészülés valamire, ami majd egyszer várni fog rájuk – állítólag. Szabályokat bifláznak, Szentsátrat raknak össze, mannát,fürjet gyűjtenek. Ennyi? Hol a kihívás? Hol a kaland? Emiatt igazán nem volt érdemes otthagyni az otthonukat.

És bizonyára vannak, akik egyáltalán nem szeretnének indulni. Ezt a helyet már ismerik. Tudják, mit hol találnak. Nem túl ingergazdag a vidék, de legalább biztonságos. Minden jól kiszámítható. Meg hát itt a Szenthegy. Kell ennél több?

olvasás folytatása

Az élet nagy kérdése

Böjti egypercesek 19.

„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal, és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)

Itt áll Jézus, a Mester, aki minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot, szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.

Édesem! Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik öccsével?

„Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”

Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai. Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív kérdésekkel.

Szeretek beszélgetni másképp gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet, árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát pocsékolni a semmire.

Jézus nem ilyen. A Tőle megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.

A szadduceusok nagyon is jól ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak. Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem pont úgy van ahogy.

És látod, itt az eredménye: nem fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most csak fekete-fehér.

És mi?

Olyan sokszor kérdezünk, de vajon épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?

A jól ismert felszínt sikálgatjuk újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?

Vajon nem azért figyeljük, boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a saját nincseinkkel foglalkozni?

Legyünk őszinték: mi sokszor nem Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk, hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram, irgalmazz!) bennünk.

De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.

Olasz Tímea

Isten szerint gondolkozol?

Böjti egypercesek 2.

Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.
Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt. 16,13-17; 21-23)

Mennyire másképp értelmezi Péter a felkentséget és az istenfiúságot, mint Jézus! Az egykori halász Messiás-hitébe nem fér bele, hogy a Kiválasztottat, az élő Isten Fiát bántódás érheti.  Ha egyszer Ő a Mindenható, a Mindentudó, a mindeneken változtatni képes Úr, akkor mit tehetnének ellene cselekvésükben és felfogásukban korlátozott emberek?

Mi vajon értjük, hogy hogyan történhetnek rossz dolgok jó emberekkel, például velünk vagy a szeretteinkkel? Felfogjuk, hogyan fordulhat majd jóra az, ami most minden oldalról megvizsgálva is csak értelmetlen szenvedésnek látszik? Hittel és bizalommal fogadjuk, amikor Isten nem a számunkra legkényelmesebb módon szövi az eseményeket?

Tudnék mesélni nem is egy olyan kilátástalan helyzetről, amiről egy idő után kiderült, hogy az valójában Isten gondviselése volt. Amikor benne voltam, akkor szenvedtem tőle és utáltam. Amikor kijöttem belőle, hálás voltam érte, hogy végre elmúlt, de továbbra sem értettem, hogy miért pont így történtek a dolgok, és miért épp velem. Amikor aztán elkezdtek elősorakozni annak az időszaknak a gyümölcsei, akkor beláttam, hogy ezek a következmények másképpen nem jöttek, nem jöhettek volna létre. Valóban nem volt nagyobb a teher, mint amit el bírtam viselni, viszont amit mindeközben kimunkált az Úr bennem és másokban, az valami csoda. Kincset érő tapasztalatokkal és kapcsolatokkal lettem gazdagabb.

Áldott, aki nem test és vér szerint tekint a történésekre, hanem a mennyei Atya szívén és akaratán keresztül.

Áldott, aki nem ragad bele a maga rózsaszín elképzeléseibe, hanem el tudja fogadni, hogy a sötét tónusoknak is megvan a maguk szerepe.

Áldott, aki meg tudja különböztetni a Szentlélek hangját a saját félelmeitől, vágyaitól, életfelfogásától, vagy akár a Sátán cselvetésétől.

Aki feddhetetlenül él

Böjti egypercesek 1.

Dávid zsoltára. URam, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden? Az, aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, és nem hoz gyalázatot rokonára. Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli azokat, akik az URat félik. Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha. (Zsolt 15,1-5)

Én nagyon sokáig nem értettem, miért beszél Jézus a keskeny útról. A világ legkényelmesebb életmódja a keresztyénség. Nem kell tennem semmit, szeretnek, elfogadnak minden feltétel nélkül. Kincs vagyok, Isten szeme fénye. Az Úr mindent a javamra fordít, jó terve van, velem van mindenhol, megsegít, angyalai vigyáznak rám. Jófej fiatalokkal lehet bandázni lelkiismeret furdalás nélkül.

Jézus követése a legjobb buli: jól érzed magad, és nem vagy tőle másnapos.

Tudjátok, mitől hiteltelen, erőtelen a keresztyénség manapság? Mert Isten népe megelégszik a fél evangéliummal. A gyógyítás, az áldás, a jó érzés kell, de a tanítványság, a megszentelődés már nem. Pedig Jézus maga mondta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” (Lk 9,23), sőt, most kapaszkodj: „aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,38).

Amiről Dávid beszél a zsoltárban, meg Jézus a tanításaiban, az nem személyiség kérdése. Sokkal inkább engedelmességé, odaszántságé, eltökéltségé: igent mondtam az Úrnak, tehát nemet fogok mondani a kísértésnek, az emberi indulatoknak, az önzésnek. Nem azért, hogy megvásároljam az örök életet, hanem hálából, mert ingyen megkaptam.

Mi az ára annak, hogy Krisztust követem beszédemben, gondolataimban, tetteimben? Van ára? Mennyit és mit áldozok be a Vele való kapcsolatomért?

Miben kell önuralmat tanúsítanom, milyen vágyaimat, törekvéseimet kell(ene) megtagadnom ahhoz, hogy hiteles, követésre méltó tanítványa legyek az én Uramnak?

Mi az a viselkedés, ami nem méltó az életemben ahhoz az Úrhoz, aki az életével fizetett a szabadságomért?

Olasz Tímea

A megváltás útján

Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén… (1Pét 1,18-19)

Kicsi gyerek voltam. Anyu épp a konyhában sürgölődött, én meg már előre örültem neki, hogy valami finomság készül. Aztán megdöbbentem, és egy kicsit meg is ijedtem, amikor az étel a szemetesben kötött ki. Nem, nem a csalódás fájt, hogy elestem a remélt nyalánkságtól, hanem az, hogy láttam, mennyi energia, öröm, várakozás lett semmivé, mert valami fontos és utólag pótolhatatlan dolog kimaradt az ételből. Nem szándékosan történt ez, pusztán figyelmetlenségből vagy feledékenységből. Ott és akkor megtanultam: vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni.

olvasás folytatása