Laskoti Zoltán bejegyzései

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!

Előttem vannak falaid

„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! 

Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14-16)

A választott nép életét és hitét két alapvető történelmi tapasztalat formálta: az egyik, amikor Isten megszabadította őket Egyiptomból, a másik pedig a babiloni fogságból való kiszabadítás emléke. Az elsőnél megszületett a nép, a másodiknál pedig felnőtt. Ez az igeszakasz, mondhatni így is: a nép kamaszkorában született, a felnőttkor küszöbén. Ezért is indul egy nehéz megállapítással – a fogságban lévő nép kétségek között kiált fel: megfeledkezett rólam az én Uram!

olvasás folytatása

Az önpusztítás esztétikája

Van ez a film. Néző-kiszolgáló tengerentúli gyorsmozi, annyi klisével telerakva, hogy szinte nincs is mit emészteni rajta. A színészek miatt eladható, a történethez könnyű kötődni, ráadásul jó a zenéje is. Biztosan hallottátok már ti is az egyik népszerű betétdalát, rádióban, tévében, csengőhangként:

Először arra gondoltam, magáról a dalról szeretnék írni néhány gondolatot, hiszen sokan hallották, ismerik. Azonban ahogy újranéztem a film több részletét és figyeltem a főszereplő belső küzdelmét eldöntöttem, arról szeretnék írni, miért veszélyes a film így, ahogy van.

olvasás folytatása

Sírőrzők

Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.” Pilátus azonban ezt válaszolta: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok.” Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.” (Mt 27,62-66)

Van a szőrszálhasogatásnak olyan szintje, amit egyetlen józan elméjű és jóérzésű ember sem tud elviselni. Ilyen például az, amikor Jézus megöletése után (bár Pilátus háromszor jelenti ki, hogy semmi bűnt nem talál benne) a zsidóság főkegyesei újra összegyűlnek Pilátusnál. Miért mondom ezt? Mert ahhoz, hogy ott összegyűljenek, nem tehettek meg egy szombatnapi járóföldnél többet. Azonban ha ezer méter után ettek egy falat kenyeret, sajtot, a számláló nullázódott, és mehettek tovább. Tehát nagyszombaton, nasival felpakolva útnak indulnak a legkegyesebbek, hogy megelőzzenek egy lehetséges összeesküvést.

Nagypénteken még kínosan ügyeltek arra, nehogy bemenjenek Pilátus udvarába, és nehogy tisztátalanná tegyék magukat az ünnepre – most azonban ők kérik a külön kihallgatást. A vád is készen áll: Jézust el fogják lopni a sírból, és azt hazudják, hogy feltámadt. Őriztesd a sírt!

Számomra a nagyszombat üzenete két fókuszban összpontosul. Az egyik fókusz a képmutató vallásosság álláspontja, azoké a farizeusoké és főpapoké, akik hajlandóak törvényt hajlítani (törni azért durva lenne), hogy eljuthassanak Pilátushoz. Ide kapcsolva felvetem a kérdést: vajon vagyok-e elég éber arra, hogy észrevegyem magam törvényhajlítás közben? Amikor a gombhoz varrom a kabátot, és nem tartom érvényesnek Isten igazságát magamra nézve, mikor az éppen kényelmetlen lenne számomra.

A másik fókusz a csendben teljesedik ki. Ezen a napon szorgos hangyákként tevékenykednek a korabeli vallásos aktivisták, hogy cáfolják, aláássák, eltussolják mindazt, ami történt. Mindeközben Isten csendben marad. De jön az este és a hajnal – a feltámadás hajnala…

Rettegő tehetetlenségükben a zsidó elöljárók lepecsételik a sírt, és őröket állítanak mellé. Sokan azóta is úgy tekintik az egyházat, mint akik őrködnek egy halott hagyomány, szokás felett. Azonban az egyház alapját nem az őrök szavatolják, hanem Aki a sírban nyugszik, és várja a nem is olyan távoli feltámadást. Nem sírőrzők vagyunk, hanem bizonyságtévők – akármi történik, végül minden térd meg kell hajoljon a Mindenható előtt.

Akármit tesznek, terveznek, végeznek és pecsételnek le Isten igazsága és a mi megigazulásunk az, hogy Jézus Krisztus bár meghalt, de feltámad halottaiból.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die
.

(Pilinszky János)

Laskoti Zoltán

Boldogság = ??

Böjti egypercesek 36.

Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik őt, nem követtek el álnokságot, hanem az ő útjain jártak. Te megparancsoltad, hogy utasításaidat pontosan megtartsák. Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartván rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsolatodra. Tiszta szívből adok hálát neked, tanulva igazságos döntéseidet. Megtartom rendelkezéseidet, ne hagyj el engem soha! Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú? Úgy, hogy megtartja igédet. Teljes szívből kereslek téged, ne engedd, hogy eltérjek parancsolataidtól! Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened. Áldott vagy te, URam! Taníts meg rendelkezéseidre! (Zsolt 119, 2-12)

Virágvasárnapon, húsvét nagyhetének első napján a keresztyén világ Jézus bevonulását ünnepli Jeruzsálembe. Akkor és ott ezt a bevonulást örömujjongás vette körül, az ünneplő tömeg pálmaágakat lengetve várta és fogadta Jézust, innen származik ennek a vasárnapnak a latin elnevezése, a Palmarum. A nép fejében nagyon egyszerű a képlet: politikai szabadítás+kenyérszaporítás+Jézus királlyá koronázása= boldogság.

Jézus élete, bevonulása és ez a zsoltárrészlet egy másfajta gondolkodást tár elénk. Ahogy Jézus életében, a zsoltáros imádságában is nyilvánvalóvá válik, hogy a boldogság összefügg az Atya parancsolatainak, döntéseinek tanulásával, megtartásával és figyelembevételével. Azaz boldogság=engedelmesség. Az engedelmesség Jézus életében fontosabb, mint a népszerűség, fontosabb a saját családjánál, sőt a saját életénél is. Ennek adta példáját virágvasárnapkor is. Bár jól tudja, hogy a tömeg félreérti és saját elvárásait, reményeit vetíti ki rá csupán, engedelmeskedik és ahogy Zakariás prófétával előre megmondatta az Úr, szamárháton, mégis királyként vonul be a városba.

A kritika korát éljük. Divat mindent szétszedni és összerakni, analitikusan megvizsgálni. Jézusnak is voltak, vannak kritikusai és vannak kritikusai a Bibliának is. Nem kell filctollal neki esni a szent szövegnek, hogy kritikusok legyünk – elég, ha fontosabbnak tartjuk a saját reményeinket és vágyainkat Isten törvényénél és döntésénél. Ha háttérbe állítjuk egy Ige nyilvánvaló igazságát, ami változásra sarkallna. Biztos nem így értette a szerző, nem gondolhatja ezt így… Felírhatjuk a megvalósítandó képletet az életünk fölé: pénzkeresés+párkapcsolat+szakmai siker+egészség=boldogság. Ezt áldd meg Istenem, ezt igazold. Azonban a zsoltár és Jézus élete tovább tanúskodik ellenünk: boldogság=engedelmesség.

Van, akinek túl egyszerű a képlet, azért nem ért vele egyet. Van, aki szerint túl bonyolult, lehetetlen csupán ennyitől boldognak lenni. Főleg ma. Pedig lehet.

Mikor érezted magad utoljára boldognak? Mikor voltál utoljára mély, bensőséges közösségben az Atyával?

Megtartottad mindazt, amit neked parancsolt és mondott az Úr, vagy elszivárgott életedből az Ő útmutatása? Szeretnél újra egész lenni és feltöltekezni az Ő közelében?

Szeretnéd, hogy tiszta szívet teremtsen benned Isten és az erős lelket megújítsa?

Kövesd Jézust az engedelmesség útján. S ne az állomásokra nézz az út közben, a szenvedésre és mindarra, amibe kerül ez a választás. Azt tartsd szem előtt, hogy ez az egyetlen út, ami garantáltan boldoggá tesz. S nem egy napra, ahogy a sokaság örvendezett, hanem örök életedre. Hozd meg a jó döntést minél hamarabb.

Laskoti Zoltán

Leépülés és felépülés

Böjti egypercesek 15.

A legnehezebb emberi tapasztalatok közé tartozik az, amikor egy közeli hozzátartozónk elvesztésekor, esetleg egy súlyos betegségben eljutunk arra a felismerésre, amellyel a zsoltáros is küzd ebben a részletben: az élet úgy elmúlik, mint a lehelet.

Pedig gyermekként úgy tűnik, hosszú időt adott Isten az embernek ebben az életben. Óvodásként alig vártuk, mikor léphetünk be az iskola kapuján, szerettünk volna kiszabadulni az egyetemre, szeretünk volna szakmát választani – úgy tűnt, van idő mindenre. Aztán ahogy idősödünk, mintha elkezdene fogyni az a bizonyos 24 óra, ami minden nap adatik a számunkra. Egyre kevesebbre érkezünk, és egyre fáradtabbak vagyunk. Míg végül megdöbbenve nézünk a tükörbe: valóban megöregedtünk?

Zsoltárírónk azzal kezdi, hogy vallásos döntést hoz: önfegyelmet gyakorol, mikor gonosz emberekkel találkozik, és nem szidja őket. Azonban rá kell jönnie, nem használ a hallgatás, mert nem a gonosz emberekkel van a legtöbb problémája a világon. Személyes válsága ott kezdődik és tetőzik, hogy átéli élete töredékességét, végességét, és megpróbál ezzel megbirkózni. Szó szerint hatalmas belső munkát végez: mielőtt beszélne, szíve fölhevül, sóhajtozik és lángra lobban – erőlködik és küzd, hogy leküzdje a legyőzhetetlent, a mulandóságot. Míg végül kibukik belőle egyben: „Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él”. Hiába hozott egy kegyes döntést, hiába próbált nagy dolgot tenni, mégis összetörik és kimondja azt a felismerést, amit megpróbált minden erejével elkerülni. Minden jó szándéka ellenére a zsoltáros elér a mélypontra, leépül a zsoltárban.

Rengeteg alkalommal mi is leépülünk, mikor az olvadó és illékony idővel küzdünk: megpróbáljuk kezelni, megszelidíteni, beosztani, a pillanatot megőrizni. S végül rengeteg próbálkozás, kudarc, késés, illetve csúszás után kénytelen-kelletlen mi is belátjuk: nemcsak a régiek mentek el, de mi is el fogunk.

A mulandóság tudata alázatossá teszi a zsoltárost és minket is. Lassan letisztul a szeme előtt a kép: nem szeretne több vallásos teljesítményt nyújtani, nem fogadkozik többé, hanem egy mondatba kapaszkodik, mint a hajótörött egy gerendába: „Egyedül benned reménykedem!”. A végén ez marad, erre lehet támaszkodni és építkezni. A zsoltár is innen kezd el felépülni, ebből a mondatból hajt ki a folytatás és a feloldás.

A leépülés és felépülés egymásutánja ott van a mi életünkben is. A mai zsoltárrészlet mellé fogadd szeretettel Petrőczi Éva versét:

Uram, sebezz és gyógyíts 
kedved szerint, 
csak el ne múljék rólam 
kezed nyoma – 

mert halálba taszít, 
ha többé 
nem foglalkozol velem. 

Ki zúzódást kerülve 
és óvakodva él, 
mint ostoba, 

Csak látszólag veszély, 
ami az alig-léttől 
megment, amit Te adhatsz 
csak nekem: 

Sebek és gyógyulás 
bölcs ritmusa.