Kocsis Julika bejegyzései

kocjuli28 éves református hívő keresztyén vagyok. Egy civil szervezet munkatársaként rendezvényszervezéssel és újságírással foglalkozom. Tanulom az életet, a problémamegoldást, kitartást, a Fentiekben gyökerező, körülményektől független örömöt. Nagyon szeretem a zenét, Isten különleges ajándéka ez a csoda. Úgy gondolom, ebben az életnek nevezett izében a legbonyolultabb s néha legfájdalmasabb, mégis a legszebb, legfontosabb értékeket emberi kapcsolataink jelentik. Egyik fő célom, hogy megtanuljak jól szeretni, s ebben ki más lehetne a tanítómesterem, mint maga a SZERETET. Örülök, hogy itt vagy, olvasol, hogy írhatok Neked – és magamnak.

Nincs emberem

Kép: Antonio Arcos

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mát 5,7)

Irgalom. Valamiért rögtön az alamizsnáért könyörgő koldus képe ugrott be. Aztán a parázna nő. Majd pedig a bethesdai beteg. Utóbbihoz érve elő is kerestem az igeszakaszt (János 5,1-15). Azt hiszem, EZ az irgalom. Amit Jézus a Bethesda tavánál harmincnyolc éve várakozó beteggel tesz.

Azt gondolom, hogy a betegsége mellett ez a szerencsétlen végtelenül magányos lehetett. „Nincs emberem” – mondja, és iszonyú belegondolni, hogy harmincnyolc hosszú éven át ott várt a tó partján, s mindig elúszott előle a lehetőség. Valahányszor leszállt az Úr angyala és felkavarta a vizet, annyiszor tört darabokra. Esélye sem volt meggyógyulni – nem volt segítsége, hogy időben oda érjen a célhoz. De pont emiatt elmenni sem tudott onnan. Ott ragadt a víz partján, egyedül, nyomorultan, vegetálva. Senki sem szánta meg. Senki sem vállalta, hogy vele együtt megvárja az angyalt, hogy végre kiszakadjon ebből a lehetetlen állapotból. A gyógyultak sem…

Talán magának való, morgó ember volt. Büdös, ápolatlan. Fertőző. Jajveszékelő. Kellemetlen. Senkinek sem hiányzó. Talán nem. Nem tudjuk. Ma mégis mind ismerjük a történetét, mert Jézus irgalmas volt vele. Esélyt adott neki. Gyógyulást. Reményt a reménytelen helyzetben. Életet.

TeSók, nagyon nehéz irgalmasnak lenni irgalmatlan világunkban. Észrevenni sem könnyű, ki vár épp a mi irgalmunkra. Azonban meggyőződésem, hogy rengeteg emberre lehetünk hatással. A koldusra. A munkatársra. A beosztottra. A kistesóra. A diákra. Az osztálytársra. Az öregre. Bárkire.

Arra kérlek, hogy imádkozz, és ma járj nyitott szemmel. Vedd észre, kinek lehetsz TE az embere! Kit segíthetsz gyógyuláshoz? Talán már évek óta rád vár. Ma ne hagyd cserben!

Kocsis Julika

Isten mosolyáért

Fotó: Ilya Rashap

“Ha elesik ellenséged, ne örülj, és ha elbukik, ne vigadjon a szíved” (Péld 24,17)

Azt mondják, hogy a legszebb – vagy, ha úgy tetszik, legtisztább – öröm a káröröm. Sose szerettem ezt a szólást. Talán leginkább azért váltott ki bennem ellenérzést, mert kénytelen voltam belátni, hogy van benne igazság. Hiszen vizsgáljuk csak meg magunkat! Amikor annak örülünk, hogy felebarátunkkal jó dolog történt, nem üti-e fel legerősebb jóindulatunk mellett is fejét egyből némi irigység? Jó, nevezzük sóvárgásnak, ez a lényegen nem változtat: az emberi öröm sosem igazán tiszta, mindig keveredik hozzá valami más, valami földi is. Amikor Isten végtelen irgalmából néha pár pillanatig mégis önzetlenül tudunk örülni a másik sikerének, az valami különös előíze a mennynek, ami miatt még jobban vágyhatunk Haza.

olvasás folytatása

Boldogan is vigadhat a magyar!

Fotó: Pinterest

„Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram!” (Zsolt 89,16)

Előre leszögezném, hogy oda meg vissza vagyok a népemért, magyarságunkért. Kárpátaljaiként különösen erős ez a kötődés, becsületes megnevezése szerint nemzeti identitástudat. Ráadásul szerintem hatalmas kegyelem ránk nézve, hogy – elviekben – keresztyén nemzet vagyunk.

olvasás folytatása

24. nap – december 24.

Fotó: Yaoyao Ma Van As

Igazi

Megbabonázva bámulta a mennyezetet, ahonnan furcsa, évszázados alakzatok néztek le a fényárban úszó tömegre. Majd a karzatra tévedt a szeme, ahonnan a fiatal, nyakigláb fiúk leskelődtek, és néhány örökifjú férfi harsogta hamisan a Mennyből az angyalt. Semmit sem értett. Furcsa volt a jéghideg kőtemplom padján ücsörögni. Nem fészkelődött sokat, anyja előzőleg – biztos, ami biztos – eligazította: ha rosszul viselkedik, lőttek az összes zselés szaloncukornak, ezt pedig nem kockáztathatta. Így hát csak a lábaival kalimpált és tátott szájjal bámészkodott. A Csendes éjbe hangosan bekapcsolódott, azt ő is tudta, otthon mindig énekelték a fa mellett. A körben ülő felnőttek mosolyogtak rajta. Ezt sem értette, de nem bánta, elszántan, kipirosodott arccal fújta tovább. Aztán csend lett, s valamiért mindenki egy fekete ruhás, komor alakra kezdett figyelni, aki neki egyáltalán nem volt szimpatikus. De a furcsa bácsi mesélni kezdett. Mesélt egy anyukáról és egy apukáról, s az ő kicsi fiukról, akiről csak ők tudták, hogy igazából királyfi: az Isten fia. Kicsoda az az Isten, azt ugyan nem tudta, de Jézust – így hívták a kisbabát – nagyon sajnálta. Miféle dolog, hogy istállóba küldik – még a végén megfázik. Jászolban aludni – megborzongott és szorosabban simult az anyjához. Ráadásul a kisfiút egy gonosz király meg akarta ölni, de Isten küldött jó királyokat, akik segítettek eltéríteni őt. Tetszett neki a mese, de a legvégén nagyon elszomorodott: hiába a sok kedvesség, mikor a fiú felnőtt, végül mégiscsak meg kellett halnia. Értünk halt meg, hogy mi élhessünk – mondta a fekete ruhás, aztán megint énekeltek. Kifelé menet kis kártyákat osztogattak. Ő is kapott. Szép volt: felismerte a jászolt és a báránykákat, megértette, hogy a meséből kapott egy jelenetet. Valami írás is volt a papíron, de azt nem értette – még csak az “A”, “D” és “K” betűket ismerte, azokat büszkén rajzolta az otthoni könyvek hátsó lapjaira, apja nem kis haragjára.

ÉRTÜNK. Hazafelé egyre ez járt a fejében, hogy miért kell valakinek érte is meghalni, hogy ő éljen. Meg akarta kérdezni az anyját, de az összeakadt néhány távoli rokonnal, akiktől hiába próbált riadtan szabadulni, összecsipkedték hideg arcocskáját, és cuppanós puszikat adtak neki. Gyorsan letörölte arcát, és tovább bukdácsolt a hóban, sürgetve-rángatva a felnőtteket. Így értek haza, ahol már csöngetett az angyal – valójában mama, kileste tavaly az unokatestvérével –, s ő mindenről megfeledkezve rohant a gyönyörű, fényes karácsonyfa felé.

 

Sűrű, vizes pelyhekben esett, mit esett, szakadt a hó, amikor kilépett a hatalmas, meleg épületből. Mérgesen nyugtázta, hogy nincs nála esernyő, hazáig bőrig ázhat. Megint. Néhány másodpercig tanácstalanul ácsorgott a küszöbön, végül nagyot sóhajtott, és elindult. Rosszkedvűen, zsebre dugott kézzel vágott át a főtéren. Nem érzékelte, hogy az ízléstelen, giccses papírmaséval dekorált utcai betlehemesben végre élő, aranyos bárányok bégetnek. A hóeséstől mámorosan andalgó szerelmespártól undorodva és némi – a világért be nem vallott – irigységgel fordult el. Elhaladt az ismerős koldus mellett, és a tér sarkán befordult. Az erős szél vadul az arcába tolta a kavargó fehér örvényt. Arcába húzta a sálját – mint gyerekkorában, most is az álla fázott a legjobban, és elszántan baktatott, míg végre beesett a hideg lakásba. Gyorsan felhúzta a fűtést, vizet tett oda, és rövidesen már kedvenc bögréjéből szürcsölte a fahéjas teát. Próbált lelket önteni magába. Karácsony volt, nagy hó, takarítatlan utak, rengeteg koccanás, baleset, útlezárás, így a városban ragadt. Az órára nézett – anyja épp most mehet templomba, nincs kit felhívjon. Tanácstalanul ült az ágy szélén, csak nézett maga elé, a szőnyeg furcsa, kanyargó mintáját bámulta. Ezerszer látta már, most mégis úgy meredt rá, mintha először látná.

 

Megbillent a keze, érezte a hideg tea fröccsenését. Bosszankodva indult a konyha felé. Az ajtó előtt, a könyvespolc mellett hirtelen megállt. Szinte önkéntelenül nyúlt apja hagyatéka, a régi, nagy családi Biblia után. Soha ki nem nyitotta addig. A poros könyvből kihullott valami. Felismerte a képet: az a réges-régi kártya volt, amit azon a furcsa –  ma már tudta – istentiszteleten kapott a túlbuzgó hittanosoktól. Megfordította. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

 

Azon az estén először volt igazi karácsonya.

Kocsis Julika

 

← Vissza a naptárba

Best of Reformáció 5.- Zwingli Ulrich

Valahogy mindig vonzódtam a nevéhez. Zwingli, Zwingli Ulrich – érdesen dallamosnak találtam, szerettem ízlelgetni. Furcsa mód talán épp e zengő nevű nagy reformátorral vitáztam volna a legnagyobbat, ha lehetőségem lett volna egy asztalhoz ülni vele. Hogy miről? Hát a zenéről és annak helyéről.

Névjegy

  • 1484-ben született a svájci Wildhausban.
  • A bécsi és baseli egyetemeken végzett tanulmányokat.
  • 1506-ban pappá szentelték, majd Glarusban és Einsiedelnben tevékenykedett plébánosként.
  • 1518-ban a zürichi székesegyház szónokává tették.
  • 1519-ben elkezdte szónoki ténykedését, s prédikációi révén hamarosan nagy hírnévre tett szert.
  • 1523-ban Zürichben 67 tételben foglalja össze és adja ki nézeteit.
  • 1525-ben az egész zürichi kanton Zwingli reformjai szerint tért meg.
  • 1529-ben a katolikus kantonok szövetségre léptek a protestánsok ellen.
  • 1531-ben a kappelni csatában legyőzték seregét, s ő maga a csatatéren esett el mint a protestáns csapatok tábori lelkésze.

olvasás folytatása