Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

A Lényeg

Böjti egypercesek 30.

Amikor Jézus befejezte mindezeket a beszédeket, így szólt tanítványaihoz: „Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a húsvét ünnepe, és az Emberfia átadatik, hogy megfeszítsék.” Ekkor összegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép vénei Kajafás főpap palotájában, és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják és megölik. De ezt mondták: „Ne az ünnepen, hogy zavargás ne támadjon a nép között.” Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: „Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és azt a szegényeknek juttatni.” Amikor Jézus észrevette, ezt kérdezte tőlük: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő. Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!” Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?” Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt. (Máté 26,1-6)

Rettenetesen csúf keretbe ágyazta bele Máté evangélista ennek a jámbor asszonynak a csodálatos tettét. A kezdőjelenet: az emberi aljasság legundorítóbb formája, amelynek köszönhetően sok okos politikus összedugja a fejét a nagy és díszes palota sötét zugában, hogy felállítsák a cselt a nem kívánatos, túlzottan nagy népszerűségre szert tett Názáretinek. A terv tökéletes. Ehhez asszisztál a belső körből való tanítvány, akit a maga démonjai űznek oda a szervezkedő csapathoz, mint vasport a roppant erős mágneshez, és egy rabszolga áráért cserébe kész részt venni a titkos szervezkedésben. Ez a keret úgy ronda, ahogy van! Undorító. Gyomorforgató. Gyáva emberek gyáva tetteitől bűzlik az egész. Annyira emberi! Annyira mai!

És ebben a borzalmasan embertől bűzlő történetben, ott a Simon házában valami lényegi dolog történik. Egy szelíd asszony nem törődik semmi mással, csak a mások által már halálra ítélt tanító kényeztetésével. Igen, kényeztetés ez a javából. Mások pazarlásnak mondanák, fölösleges giccsnek, magamutogató szenteskedésnek. A látszat és a belső motiváció azonban most kivételesen nem homlokegyenest különböző irányokba feszíti szét ezt az egész jelenetet, hanem tökéletes harmóniában áztatja a sok kilométert megjárt lábakat. Ki lehetett ez a nő? Mi indítja arra, hogy – minden valószínűség szerint – legdrágább értéktárgyát csak úgy odaöntse Krisztusnak? A női lélek könnyedsége és gondoskodó szerelme süt át az egész tettből… Megragadta a lényeget. Megragadta Krisztust. Képes volt kizárni a külvilágot és csak Rá összpontosítani.

Egy francia festő képe jött elém ezen a ponton, ahol a nagy kavalkádban, ahol mindenki olyan nagyon el van foglalva egymással és a teendőkkel, a nő csöndes tette szinte már észrevétlenné silányul az egész kompozícióban.

A böjt csendjében senki és semmi nem számít már. Hiszen már előre látom, mint akkor ez az asszony sejthette, hogy a Jézus története kínnal, vérrel és halállal végződik. Talán éppen ennek fényében nem számít már semmi: sem kajafások, sem júdások, sem okoskodó tanítványok.

Megszűnök létezni. A világ elnémul. Csak én vagyok, a kenet és a Mester. A szobát lágy illat tölti be…

A böjt keserédes illat, ami Krisztus keresztjét csontokig ható valósággá teszi előttem.

Homoki Gyula

Fejmosás Jézusnak

Böjti egypercesek 17.

Ismét bementek Jeruzsálembe. És miközben Jézus körüljárt a templomban, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, és így szóltak hozzá: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?” Jézus így válaszolt nekik: „Én is kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. Vajon a János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Erre válaszoljatok nekem.” Azok pedig így tanakodtak maguk között: „Ha azt mondjuk: a mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Vagy talán mondjuk azt: emberektől?” De féltek a sokaságtól, mert Jánosról mindenki azt tartotta, hogy valóban próféta volt. Ezért így feleltek Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.” Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. Egyvalakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ekkor szerették volna elfogni őt, de féltek a sokaságtól. Rájöttek ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek. (Mk. 11,27-12,12)

Én is szeretnék egyszer úgy nagyon komolyan odaállni Jézus elé, mint akkor ott ezek a tisztességes vallási vezetők, és nagyon szeretnék végre jól elbeszélgetni vele. Szépen félrevonnám ott a templomi nyüzsgő tömegből, valahová oldalra, egy félreeső oszlopsorhoz. Megkérném, hogy üljön már le egy kicsit, pihenjen meg, mert egész nap ezekkel az értetlenekkel beszélt, akik soha sem fogják fel, hogy mit is akar nekik mondani. Szépen körbeudvarolnám, megértő tekintettel nyugtáznám, hogy értem én milyen nehéz az egyszeri pórnéppel, hogy mindent félreértenek, nem ragadják meg a tanításának a lényegét, hogy átérzem a sok vesződségét. Aztán arról is biztosítanám, hogy szerintem nagyon sokan megértenénk, hogy elege van ebből az egészből, a sok kicsinyhitűségből, az emberi butaságból, és senki az égvilágon nem szólna egy rossz szót sem, ha most kicsit takarékra állítaná magát. Nem ráncolná senki a szemöldökét, ha egy-egy nehéz nap után most már beiktatna egy „self-care day”-t a heti rutinja közé, ha kicsit szüneteltetné ezt a messiási dolgot. Egyébként is, most itten Jeruzsálemben nagy cirkusz van, forrnak az indulatok, forrong a nemzeti mozgolódás, a vulkánból már lövell a hamu, nagyon nehéz féken tartani az indulatokat. Szóval most már jobban tenné, ha ő maga is háttérbe vonulna, és nem lenne részese ennek az egésznek.

Én olyan diplomatikusan, szépen, negédesen adnám elő a monológom, hogy azt gondolnám, ennek a negyede is elég kell legyen arra, hogy meggyőzzem és kényszerleállásra állításam Jézust.

Aztán kinyitná a szemét – merthogy eddig csak behunyva hallgatta előadásom –, és szépen el kezdené mesélni ezt a történetet egy Istenről, aki a világ logikájával totál szembemenő gazdaságpolitikát folytatott. Egy olyan Istenről beszél, aki az emberi kicsinyességre, gonoszságra, gyilkosságra válaszul Fia életével válaszol. Egy megrázó, gyomorforgató történet, amelyet hallva háborgok magamban, fejemet verem a falba, hogy hogy lehet Isten ilyen… – és nem is merem igazán kimondani ezt a szót, amit gondolok.

Most már az Atyával is szeretnék beszélni. Odaültetni Jézus mellé, és elmondani, hogy felénk nem így mennek a dolgok. Szeretném elmagyarázni, hogy is működik ez a világ, hogy milyen jól megszervezett működési mechanizmusok alapján működnek az emberi kapcsolatok, meg maga a társadalom is.

Visszazuhanok a jelenbe. Forrongok és értetlenkedek. Böjtben jó csendesen nyugtázni magamnak: olyan jó, hogy nem értem az Isten logikáját!

Homoki Gyula

Isten abszolút ízléstelensége

 „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett… De majd jóra fordítom Móáb sorsát az utolsó időben – így szól az Úr.” Jeremiás 48,36-47

Számomra igazán megdöbbentő volt felfedezni, hogy Isten sírásra fakad egy pogány népért. Miért foglalkozik Isten, Izráel Istene, Júda Istene egy pogány nemzettel? Miért ejtene könnyet egy olyan országért, amely gúnyolódással fordult kiválasztottjai felé? Bárhogy is nézzük, tényként áll előttünk, hogy itt egy olyan Istennel van dolgunk, akit érdekel az „istentelen” móábiták sorsa, aki ugyanazzal a pedagógiai célzatú ítélettel sújtja őket, mint az övéit, de ugyanazt az ígéretet is adja számukra, mint Izráel számára.

olvasás folytatása

Ateista keresztyének

Amit talán legjobban értékelek a mostani tizenéves korosztályban, hogy szinte már a szemtelenségig őszinték tudnak lenni. Amikor néhány hónapja néhányukat megkértem, hogy mondják el, milyennek ismerik Istent, a válaszok megdöbbenést keltettek bennem. Talán a legtöbben a szigorú Istenre tették le voksukat. Megpróbáltam feltárni, hogy mi is vezette őket éppen ehhez a jelzőhöz Vele kapcsolatban, és már jöttek is a történetek a tüzet okádó hitoktatókról, akik a tízparancsolat összes terhét felmutatták előttük, és fenyegetőztek azzal, hogy akik ezt nem tartják be, azt bizony a jóisten (micsoda ellentmondás!) a pokol kénköves tüzeire veti. Aztán a második befutó az unalmas Isten volt, aki végeláthatatlan messzeségben lakozik, és öreges testét próbálja a trónon tartani. Elmondták, hogy valójában nem találkoztak olyan Istenben hívő emberrel eddig, aki ne unalmas dumát nyomott volna le a torkukon.

Azóta pörgetem magamban ezeket a fiatalokat, és azt a borzalmas súlyú beismerést kellett tennem magamnak (és nekik is), hogy az, amiről eddig hallottak az bizony nem keresztyénség. Legalábbis nem az a keresztyénség, amelyet én ismerek és élek.

olvasás folytatása

Az utolsó óraütés

Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.

olvasás folytatása