Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

3. nap – december 3.

Keserédes advent

Négy éve.

Éppen a teraszon ülünk kint a kávészünetben. Élvezzük a napsütést és a közel huszonöt fokot Nyugat-Galilea egy kis csücskében. Előttünk gyermekes családok játszanak a gyepen. Mások meg pokrócon ülve szívják magukba a nap melegen simogató sugarait. Élvezet nézni. Élvezet élni. Idilli és csodálatos. A háttérben, az üvegajtón túlról hallatszik, ahogyan Peter és Miriam a karácsonyi koncertre gyakorolnak. Egyikük zongorán játssza a Csendes éjt, a másik hegedűn kíséri. Tökéletes párosítás. Ó, Istenem, a Csendes éj… Mennyi szép emlék elevenedik meg bennem: család, zsúfolásig telt templom, gyermekhang. Ha létezik karácsonyi hangulat, akkor ez az. Sallangmentes, szép emlékek áradata, amihez hó sem kell, meg vásár sem kell. Ami önmagától tölt el boldogsággal. Szinte már mámorban úszok a hangulattól. A kezemben lévő kapucsínó afrodiziákummá válik ebben a földön túli jelenetben. Minden békés. Minden nyugodt. Mosollyal az arcomon nyugtázom: igen, közeledik a Karácsony, így nagybetűvel. Napok kérdése és itt van.

Aztán egy szempillantás alatt mindez elillan.

Egy nőt pillantok meg, ahogyan sír. Nem, ez nem jó szó rá. Zokog. Ordít. Sikít. Térdre rogy. Olyan hangokat ad ki, amelyeket még sohasem hallottam. Akár színészinek is hathat. De cseppet sem tűnik annak. Ez valós. Egy férfi áll mögötte, próbálja vigasztalni a már földön kuporgó asszonyt, de szinte lehetetlen. A fájdalom mélyről jött – a lélek lelkéből, ha létezik ilyen. Perceken keresztül nézem a jelenetet. Nem érzem úgy, hogy oda kellene mennem. Én sem tudnék máshogy segíteni, mint a férfi mögötte. Ugyanolyan idiótán festenék a torz látvány mellett, mint ő. Aztán elkezdek gondolkodni azon, hogy mi is történhetett: haláleset, baleset, betegség? Miféle katasztrófa képes ilyen velejéig fúró fájdalmat okozni egy emberben? Feladom. Nem is fontos igazán.

Micsoda kontraszt pár percen belül! Az egyik pillanatban még glóriát énekel a lelkem, fényben úszik a szívem, s várom a karácsonyt – úgy teljesen. Aztán hirtelen már nekem is sírni lenne inkább kedvem.

Azt hiszem, az advent legalább ilyen kontrasztos. Keserédes.

Miközben az első karácsony csodáját, misztériumát ünnepeljük, és azt, hogy az Ige testté lett ott Betlehemben kétezer évvel ezelőtt, addig mégiscsak hiányérzet uralkodik bennünk. Mert ez az egész csak a kezdet. A testet öltés, a váltság kifizetése, a feltámadás, a mennybemenetel, pünkösd az első mérföldkövek Isten királyi uralmába vezető úton. Előízei az eljövendő, napról napra növekvő és kiteljesedő valóságnak. Krisztus egyszerre mutatta meg a jövőt, az új és egyedül igaz uralmat, és hagyta ugyanakkor a jelenlegiben az embereket. Kevés és mégis minden. Keserű és édes.

Az egyház hagyománya szerint az adventus Domini, az advent egyszerre mutat hátra és előre. Egyszerre van benne valami kellemes nosztalgia és fájdalmas sóhajtozás, vágyakozás a második eljövetelre. Ott pedig pont kerül majd mindenek végére. A színről színre látás kora köszönt be. A gyásztalan, könny nélküli kiteljesedés örökkévalósága.

Addig pedig marad minden így: keserédesen. Egy világ, egy élet, ahol a Csendes éj szülte magabiztos megelégedettség és a felismerhetetlenségig torzzá váló kesergő nő alakja ugyanolyan valóság egyetlen történeten belül. De egyre nő bennem az érzés és a bizonyosság, hogy a sötétség tényleg szűnni kezd már, és a hajnal első sugarával Ő is újra megérkezik.

Homoki Gyula

 

← Vissza a naptárba

Adventi beharangozó

Istenre gondolok. A Szentháromságra. A Mindenhatóra. A minden képzeletet felülmúlóra. Ahogy milliárdokban ki nem fejezhető évvel ezelőtt Ő már volt. Örök létező. Arról elmélkedek, hogy nem volt kezdete. Azon tűnődöm, hogy Ő ‒ Atya, Fiú és Szentlélek egy tökéletes, egész közösség. A szeretet legharmonikusabb tánca. A teljesség legtökéletesebb létezése. Aztán arra is gondolok, hogy Neki tényleg nincs szüksége semmire. A szó legszorosabb értelmében minden szükségen felül áll. Nem szorul rá arra, hogy angyalokat teremtsen. Arra még kevésbé, hogy univerzumot alkosson, benne egy aprócska bolygóval, kicsinyke mozgó lényekkel. Mi többet jelent ez számára annál, ami már egyébként is Ő, és ami egyébként is már az Övé?

Ha Istenre gondolok, az Ő nagyságára, végtelenségére, felfoghatatlanságára, bonyolultságára és összetettségére, arra, hogy mennyire nem tudom még csak el se képzelni azt, amit soha nem lesz képes a korlátolt elmén befogadni ‒ akkor újra és újra értetlenül állok a karácsony ténye előtt. Mit keres ez az Isten a jászolban? Hogy illik az egész csecsemősége, törékenysége, kiszolgáltatottsága mindabba, amiről én az előbb ábrándoztam? Egyszerű ámulattal kérdezem: Miért lett Isten emberré? Miért jöttél te közénk? Miért jöttél el e világra?

Jó ezeket a kérdéseket napról-napra feltennünk karácsony ünnepe felé haladva. Éppen ezért, úgy gondoltuk egymás között a TeSó-csapat tagjaival, hogy az idei adventi naptárunkban ezeknek a kérdéseknek eredünk a nyomába. Mindennap egy-egy virtuális ablakot kinyitva a Szentírás egy-egy válasza[1] áll majd előtted, melyek mind ugyanarra a kérdésre felelnek majd: Miért jött Jézus a világra? Kérünk, tarts velünk ebben az adventben, és csodálkozzunk rá együtt arra, mennyiféle választ kínál számunkra Isten Igéje arra nézve, hogy miért is lett Isten Fia emberré. Bízunk benne, hogy a négy vasárnapon keresztül megosztott személyes élményeink is tükrözik majd a magunk módján ezt a rácsodálkozást, és építő tartalommal fognak szolgálni számodra. Csak remélni tudjuk – és mi biztosan ezért imádkozunk –, hogy ezután az advent után nem csupán a karácsonyi láztól lihegve rogyunk le a jászolnál, hanem gyönyörködve nézzük a csodát, mert mi magunk is többet értünk már belőle, mert Ő maga is többet mutatott meg magából.

Áldott készülődést, TeSók!

Homoki Gyula


[1] Köszönjük az ötletet és a – némileg általunk kibővített – szentírási helyek összegyűjtését Szabados Ádámnak – http://divinity.szabadosadam.hu/?p=17294

Idei adventi naptárunkat ide kattintva találjátok meg.

Megbocsájtani Istennek

Nyelvtörvény. Infláció. Megtört családok, kapcsolatok. Kihűlt szerelmek. Veszekedő szülők. Alkoholista szülők. Munkanélküliség. Külföldre vonulás. Síró gyermekek. Bántalmazás. Szexuális zaklatások. Céltalanság. Üresség. Betegség. A diagnózis: rosszindulatú. Elkeseredett küzdelem. Várakozás. Folytonos reménykedés. Csalódás. Újra próbálkozás. Sorvadás. Könnyek. Lassú soványodás. Eltűnés. Utolsó pillantás. Fájdalmas elengedés. Zokogás. Sírás. Őrjöngés. Bénultság. Földrengés. Hurrikán. Katasztrófák. Atomháborús fenyegetettség. Terror. Lefejezések. Menekülés. Üldözés. Megosztottság. Megsemmisülés.

olvasás folytatása

Egyszerű mese a tolvajról meg a rég nem látott idegenről

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10)

Tolvaj. Nem az a nagy zajt csinálós fajta. Ritkán kelt igazán feltűnést maga körül. Jobb szereti a hosszú idő alatt tökélyre kifejlesztett módszereit használni akkor, amikor közel férkőzik hozzád. Soha sem érkezik látványos transzparensekkel, tűzijátékos csillogással, harsogó felkiáltásokkal. Gyakran inkább csendes utakat választ. Megvárja az éjjelt. Amikor már minden hang elnémult, minden fény kialudt – akkor jön. Lassan közelít. Valójában nem is hallani lépteinek neszét. Árnyékként suhan az éjszakában. Jelét nem adja rossz szándékának. Egyszerre pedig csak azt veszed észre, hogy ott van melletted. Természetesen segítség gyanánt. Meggyőző, letaglózó, teljesen reális érvekkel próbál meggyőzni téged. Nem akar semmit sem erőltetni. Az égvilágon semmit. „A döntés mindvégig a te kezedben van” – mondja. Ő csak segíteni akar. Hogy érvényesülhess. Hogy végre te is légy valaki. Hogy végre már neked is jó legyen. Csak egy kicsit. Csak egy szempillantás erejéig. Szinte semmit, semmit nem tudsz felhozni ellenérvként arra, amit ő mond. Mert így mindennek olyan nagyszerű értelme van. Igazából még soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon. De így, minden olyan pofonegyszerű és világos. Igent mondok. Mosolyogva üdvözlöm otthonomban. Szinte már nevetve nyitom is az ajtót. Barátként, nagyszerű tanácsadómként ültetem le, aki egyedüliként érti azt, hogy miről is van szó. Aki akkor is ott van mellettem, amikor már az Isten is elhagyott engem. És ő tovább folytatja briliáns eszmefuttatását. Olykor-olykor – csak egy nagyon törékeny pillanat erejéig – mintha észbe kapnék, és észlelném az egész kirakat-jelenetnek a gonoszságát, de ilyenkor megrázom a fejem, megdörzsölöm a szemem és hagyom, hadd gördüljön tovább beszélgetésünk.

olvasás folytatása

Gyökerezve, lombozva

– Felemelt kézzel énekelnek. Nyelveken imádkoznak. Táncolnak az Úr előtt. Prófétálnak. Be vannak merítkezve. Olajjal kenik meg a betegeket. Kézrátétellel gyógyítanak. Parancsolnak a démonoknak. Te, kik ezek az emberek?

–  Nem tudom, de az biztos, hogy nem reformátusok…

Meglepődnétek, ha azt mondanám: nem karizmatikus kisegyházak tagjairól van szó, hanem a Biblia hithőseiről? Mózesről, Mirjámról, Dávidról, az apostolokról. Sőt Jézusról. Attól tartok, hogy ha valamelyikük mellénk csöppenne a gyülekezetben, nem sokáig tűrné meg a közösség. Ezek az emberek túlságosan… hogy is mondjam… fanatikusak.

olvasás folytatása