Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

Tükör által homályosan

„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdeai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia… De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával… De meghaltak ők is mind a ketten, Mahlón és Kiljón is, úgyhogy az asszony ottmaradt két fia és férje nélkül.” (Ruth 1,1-5)

Mintha George R.R. Martin írta volna a történetet: halál halál hátán. A veszteségek és a körülmények borzalmasak: pusztító éhínség, ennek következtében a menekülés az éhhalál elől, futás a kenyér után. De csakhamar kiderül: a halál elől menekülő család, mégis a halál markaiban köt ki. Nem is csodálkozhatunk az özvegyen maradt Naomi keserűségén: egész személyiségét, önmeghatározását áthatják a történtek, még nevet is cserél – Márának hívatja magát, ami annyit tesz: keserűség.

olvasás folytatása

Jaj, apa, hol vagy?

Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!”

Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk.

Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek téged. Elnyel a mély verem, elveszítlek téged.” Őrület lett úrrá a szavak láttán, sorra nyögtek a gyermekek, mindegyik fiú és mindegyik lány apja felé fordult kiabálva, mellüket verve kérdezték fájdalmas nyögéssel: „Jaj, apa, hol vagy?”

olvasás folytatása

Örökké most

Vannak ezek a hosszúra nyúlt pillanatok az életben. Azok a percek, amelyek váratlanul érnek, amelyekkel legtöbbször nem is számolsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy benne vagy, és keserédes ízzel meg is éled őket, mert tudod: kettőt pislogsz és már csak múltnak számolhatók be. Ilyen az, amikor az aranyősz kellős közepébe csöppensz egymagad, pont jóra vált a zenelejátszód is, és abba a néhány akkordnyi időbe évmilliók sűrűsödnek, mert egyszerűen csak minden a helyén van. Ilyen az is, amikor a tengerparton ülsz a fehér homokban egy üveg sörrel a kezedben (csak hogy férfiasabbnak tűnjék az összkép), és egyre csak hallgatod a tenger hullámzását, a sirályok rikácsolását, a szél kellemes csiklandozását, távolban gyermekek játékát a habokkal, majd azt veszed észre, hogy az egész kép egyszer csak sötétebbé válik, furcsa és megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító színek tűnnek fel a horizonton, majd eszmélsz: már a következő előadáson ülsz. Ilyen az is, amikor a sétád kellős közepén ér az eső, bőrig ázol másodpercek alatt, de „egyeafeneazegészet” röhögsz magadon, és jókedvűen folytatod utad. Na meg az is, amikor nyári estéken az ablakban csüngsz gyermek módjára s bámulod a tomboló vihart, játékosan újra és újra összerezzensz a mennydörgés hallatán, és élvezed a lég egyre hűvösödő, friss illatát. Vagy, amikor visszalépsz az utadon, csak hogy azt az illatfoszlányt még tovább érezhesd, hogy örökre emlékeidbe tudd vésni, hogy ha legközelebb eléd tévedne, már barátként köszönthesd. Nem is beszélve azokról a percekről, mikor hahotázva, vörös fejjel egyetlen gondolatod már csak az lehet, vajon a következő, vagy az azutáni pillanatban pukkansz-e szét a nevetéstől. Hajnalig tartó beszélgetések, csillaghullás-nézés háton fekve, felemelő együtt zenélgetés, a percek, mikor el akarsz altatni egy kisgyereket, de ő csak egyre mosolyog rád, és még folytathatnám…

olvasás folytatása

Harc a madarakkal

„Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” (2Kor 2,1)

Sokáig kedvember voltam. Még most is néha előtör ez a borzalmas szörnyeteg, de hálával mondom: már hamar vissza tudom parancsolni a ketrecébe. Egy-egy napomat apró kis semmiségek tönkre tudták tenni: egy elejtett szó, egy rossz tekintet, egy teljesen ártalmatlanul elhangzó mondat. Azután pedig, mintha ezekkel az apró szögecskékkel átlyukasztottak volna egy gátat bennem, semmi nem tudta már megállítani azt a vízözönt, ami magamra és a környezetemre zuhant. El sem tudom képzelni, hány meg hány alkalommal lehettek áldozatai drága barátaim ennek a kedélyszörnynek. Nos, ez van akkor, amikor hagyod, hogy az érzéseid domináljanak és vezessenek.

olvasás folytatása

A váratlanul érkező

8. nap – December 8.

Hideg volt. Meg köd. Áthatolhatatlan köd. A felém magasodó fenyők tűlevelein vastagon állt a dér. Szürkésfehérben izzott a decemberi éjjel. A lélegzet párafelhőként csapódott ki a légbe, a hideg levegő elárasztotta a tüdőmet. Mégis gyöngyözött a homlokom. Ostrom alatt álltam. Csúfságok, bűnök, gonoszságok, vágyak, rossz gondolatok, érzékek hada vonult fel ellenem. Démonok ocsmány serege, ördögök rút csapata támadott rám. Marcangoltak, téptek, nagyokat és mélyeket haraptak belőlem. Úgy gondoltam, hogy már nem maradt hús rajtam. Sírni se tudtam. Szólni se tudtam. Lélegezni is csak alig-alig. Szégyelltem, hogy áldozat lettem, pedig állnom kellene erősen. De fájtak a vérző sebek, bugyogtak a vérpatakok az ereimből.

Utolsó erőmmel az égre emeltem fejemet. Csillagot láttam. Messze lévőt, de fényeset. Nem hallottam magam, szó se jött ki a számból. De a csillag hatalmas csóvaként ereszkedett alá, úgy, hogy az éjszakai kormos sötétség egy szempillantás alatt tovatűnt. Hideg, de annál vakítóbb fény ragyogott be mindent. A gonosz sereg eliszkolt. A démonok elpusztultak. A félelmek eltűntek. A vérfolyam elapadt. A sebek elkezdtek begyógyulni. A könnyek felszáradtak… S a csillag fénye mindent betöltött, szívig hatolt az éles forróság, és lángot gyújtott.

Igen. Ez az adventem. A váratlanul érkező fény időszaka. A kegyelem csillaga. Igen, ez az én adventem.

← Vissza a naptárba