Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

9 könyv, amely segíthet a hited mélyítésében 2.

(A bejegyzés első részéért kattints ide)

5) Wm. Paul Young: A viskó

Nagyon sokan félreértették A Viskó-t. Úgy olvasták, mint egy rendszeres teológiai művet, holott a mű teljes mértékben fikció. A filmes adaptáció óta talán nem egyházi körökben is ismertebb könyv nem a zseniális stílusa, vagy eredetisége miatt szerepel a listán, hanem inkább a tabudöntögető jellege végett. A molett afroamerikai asszony, aki az Atya. A szakadtruhás közel-keleti Jézus. Az ázsiai titokzatos hölgy, aki a Szentlélek. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Isten mindig más, mint amilyennek én elképzeltem. Jó kiindulópont volt ehhez ez a könyv, amelyben szépen megütközik egy tragédia végett tönkrement élet az Atya szerelmével.

6) Gyökössy Endre: Magunkról magunknak

Jó néhány évvel, éppen húsz felé közeledve került Gyökössy klasszikusa a kezembe. Bevallom őszintén, első olvasásra nagyon tömény volt. Talán nem igazán ismertem az önreflexió ilyen formáját akkor. Azóta még kétszer elővettem, és nem bántam meg. Olyan lélektani folyamatokról, kölcsönhatásokról beszél, amelyek ismerete nélkül nehéz igazán megérteni, hogy ki is az az „én”, aki megszólítja Istent. Nem gondolom magam nagy pszichogurunak, viszont a Magunkról magunknak egy olyan kalauz, amely szerintem bárkinek segíthet önmaga jobb megértésében. Igen, azért fontos ez, mert önmagunk ismerete nélkül Istent is nehezebben ismerjük meg.

olvasás folytatása

9 könyv, amely segíthet a hited mélyítésében 1.

Nem szeretnék túl sokat az olvasás pozitív hatásairól beszélni. Jómagam talán azért szeretek olvasni, mert úgy érzem, hogy az életem túl rövid ahhoz, hogy mindent megtapasztaljak. Az olvasás viszont segíthet abban, hogy olyan benyomásokat szerezzek másoktól és mások által, amelyek az én gondolataimra, életfelfogásomra, hitemre is gazdagító hatással vannak. Éppen ezért most hadd osszak meg 9 olyan könyvet, amelyek nekem személyesen segítettek abban, hogy kicsit mélyüljön, szépüljön az Istennel való kapcsolatom.

1) Szent Ágoston: Vallomások

Mindig lenyűgöz az, ahogyan ez a több mint ezerötszáz évvel ezelőtt élt püspök saját magáról beszél. Talán éppen azért, mert nem tudja életét az Istentől elvonatkoztatott létként szemlélni. A Vallomások éppen azért mesteri mű, mert egyszerre szól ez önön magáról, és minden emberről – rólam is. A viharos ifjúkor vétkei, az Istent kereső nyomorúság, a halál és a múlandóság olyan tapasztalások, amelyekben mindannyian osztozunk Ágostonnal. Éppen ezért az ő kísértései, az egzisztenciális kérdései és a valóság jelentését fürkésző tekintete közérthető a 21. század emberének is. Ha kíváncsi vagy az egyik legnagyobb keresztyén teológus válaszaira, akkor a Vallomások jó kiindulópont lehet.

olvasás folytatása

A keresztre feszített Isten

Nagypénteki egyperces

Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt:  Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! (Máté 27,38-54)

A 19. században a kutatók az egyik római domb alatti katakombában találtak rá a valószínűleg egyik legkorábbi Jézus-ábrázolásra. A falfirkán egy szamárfejű keresztre feszített alak áll, mellette pedig egy ember. A görög nyelvű felirat ennyi: Alexamenosz imádja istenét. Mint később kiderült, az ábrázolás lényegében egy gúnyrajz, amelyben a keresztyén hit legellentmondásosabb abszurditása fejeződik ki: egy isten, akit keresztre lehetett feszíteni. Egy olyan korban, amikor az isteneket jóval az emberek fölötti hatalmas lényekként képzelték el, akik villámokat csapva uralkodtak a teremtett világ fölött, egy mezítlábas Názáreti felfeszített alakja bizony igencsak zavarba hozó volt. Milyen isten az, akit egy porfészeknyi tartomány kicsiny zsarnokai elintézhetnek néhány ostorcsapással meg szeggel? Milyen isten az, aki a gúnyolódó tömeg közepette szótlan és tétlen marad? Milyen isten az, aki méltósága elvesztésével, vérző testtel egy fán függ? A válasz egyszerű: szamáristen.

Isten, akit meg lehet verni. Isten, aki a keresztfán függ. Isten, aki emberi természetében meghal. Ma sem hangzik olyan jól ez az egész történet. Megszoktuk, hogy minden olyan egyszerű, hogy igen, Ő értünk meghalt, és milyen jó, hogy nem nekünk kell elszenvedni a halált. De gondoljunk egy pillanatra bele ennek az egész Isten-ember történetnek a mélységébe! Abba a velejéig ható botrányba, hogy a világmindenség Teremtője, Aki által lett minden és Akinek a nevére minden térd meghajol mennyben, földön és föld alatt, kivérezve, teljes elhagyatottságban haldoklik a kor legmegalázóbb kivégzési eszközén.

Christus regnans in crucem… – mondták a régiek. Krisztus a kereszten uralkodik. A gyengesége erősség. Sebei a mi gyógyulásunk. Az Ő vére a mi életünk.

Természetesen ez a mindenkori világ számára egy borzalmas botránykő. Nekünk más elképzeléseink vannak hatalomról, megváltásról, uralkodásról, Istenről… Egy olyan világban, ahol a nagyhangú politikusok uralják a terepet, ahol mindenféle borzalmas féligazságot le lehet nyomni az ember torkán azzal, hogy kellő magabiztossággal állítják azt, a szenvedő Király látványa elfogadhatatlan. Bolondok, akik meghajolnak előtte. Gúny vár rájuk és kitaszítás. Mai alexamenoszok, akik minden reményüket egy fán függő, haldokló istenbe vetik.

Nagypéntek megrázó ellentmondása nem lehet sikertörténet. A földig lehajló pazarló kegyelem nem tud nem megbotránkozást kelteni azokban, akik szemlélik az eseményeket. Csak azok számára lesz életté a kereszt, akik a látszaton túl fel- és beismerik: bizony, Isten Fia volt ez!

Homoki Gyula

A Lényeg

Böjti egypercesek 30.

Amikor Jézus befejezte mindezeket a beszédeket, így szólt tanítványaihoz: „Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a húsvét ünnepe, és az Emberfia átadatik, hogy megfeszítsék.” Ekkor összegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép vénei Kajafás főpap palotájában, és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják és megölik. De ezt mondták: „Ne az ünnepen, hogy zavargás ne támadjon a nép között.” Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: „Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és azt a szegényeknek juttatni.” Amikor Jézus észrevette, ezt kérdezte tőlük: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő. Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!” Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?” Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt. (Máté 26,1-6)

Rettenetesen csúf keretbe ágyazta bele Máté evangélista ennek a jámbor asszonynak a csodálatos tettét. A kezdőjelenet: az emberi aljasság legundorítóbb formája, amelynek köszönhetően sok okos politikus összedugja a fejét a nagy és díszes palota sötét zugában, hogy felállítsák a cselt a nem kívánatos, túlzottan nagy népszerűségre szert tett Názáretinek. A terv tökéletes. Ehhez asszisztál a belső körből való tanítvány, akit a maga démonjai űznek oda a szervezkedő csapathoz, mint vasport a roppant erős mágneshez, és egy rabszolga áráért cserébe kész részt venni a titkos szervezkedésben. Ez a keret úgy ronda, ahogy van! Undorító. Gyomorforgató. Gyáva emberek gyáva tetteitől bűzlik az egész. Annyira emberi! Annyira mai!

És ebben a borzalmasan embertől bűzlő történetben, ott a Simon házában valami lényegi dolog történik. Egy szelíd asszony nem törődik semmi mással, csak a mások által már halálra ítélt tanító kényeztetésével. Igen, kényeztetés ez a javából. Mások pazarlásnak mondanák, fölösleges giccsnek, magamutogató szenteskedésnek. A látszat és a belső motiváció azonban most kivételesen nem homlokegyenest különböző irányokba feszíti szét ezt az egész jelenetet, hanem tökéletes harmóniában áztatja a sok kilométert megjárt lábakat. Ki lehetett ez a nő? Mi indítja arra, hogy – minden valószínűség szerint – legdrágább értéktárgyát csak úgy odaöntse Krisztusnak? A női lélek könnyedsége és gondoskodó szerelme süt át az egész tettből… Megragadta a lényeget. Megragadta Krisztust. Képes volt kizárni a külvilágot és csak Rá összpontosítani.

Egy francia festő képe jött elém ezen a ponton, ahol a nagy kavalkádban, ahol mindenki olyan nagyon el van foglalva egymással és a teendőkkel, a nő csöndes tette szinte már észrevétlenné silányul az egész kompozícióban.

A böjt csendjében senki és semmi nem számít már. Hiszen már előre látom, mint akkor ez az asszony sejthette, hogy a Jézus története kínnal, vérrel és halállal végződik. Talán éppen ennek fényében nem számít már semmi: sem kajafások, sem júdások, sem okoskodó tanítványok.

Megszűnök létezni. A világ elnémul. Csak én vagyok, a kenet és a Mester. A szobát lágy illat tölti be…

A böjt keserédes illat, ami Krisztus keresztjét csontokig ható valósággá teszi előttem.

Homoki Gyula

Fejmosás Jézusnak

Böjti egypercesek 17.

Ismét bementek Jeruzsálembe. És miközben Jézus körüljárt a templomban, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, és így szóltak hozzá: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?” Jézus így válaszolt nekik: „Én is kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. Vajon a János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Erre válaszoljatok nekem.” Azok pedig így tanakodtak maguk között: „Ha azt mondjuk: a mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Vagy talán mondjuk azt: emberektől?” De féltek a sokaságtól, mert Jánosról mindenki azt tartotta, hogy valóban próféta volt. Ezért így feleltek Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.” Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. Egyvalakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ekkor szerették volna elfogni őt, de féltek a sokaságtól. Rájöttek ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek. (Mk. 11,27-12,12)

Én is szeretnék egyszer úgy nagyon komolyan odaállni Jézus elé, mint akkor ott ezek a tisztességes vallási vezetők, és nagyon szeretnék végre jól elbeszélgetni vele. Szépen félrevonnám ott a templomi nyüzsgő tömegből, valahová oldalra, egy félreeső oszlopsorhoz. Megkérném, hogy üljön már le egy kicsit, pihenjen meg, mert egész nap ezekkel az értetlenekkel beszélt, akik soha sem fogják fel, hogy mit is akar nekik mondani. Szépen körbeudvarolnám, megértő tekintettel nyugtáznám, hogy értem én milyen nehéz az egyszeri pórnéppel, hogy mindent félreértenek, nem ragadják meg a tanításának a lényegét, hogy átérzem a sok vesződségét. Aztán arról is biztosítanám, hogy szerintem nagyon sokan megértenénk, hogy elege van ebből az egészből, a sok kicsinyhitűségből, az emberi butaságból, és senki az égvilágon nem szólna egy rossz szót sem, ha most kicsit takarékra állítaná magát. Nem ráncolná senki a szemöldökét, ha egy-egy nehéz nap után most már beiktatna egy „self-care day”-t a heti rutinja közé, ha kicsit szüneteltetné ezt a messiási dolgot. Egyébként is, most itten Jeruzsálemben nagy cirkusz van, forrnak az indulatok, forrong a nemzeti mozgolódás, a vulkánból már lövell a hamu, nagyon nehéz féken tartani az indulatokat. Szóval most már jobban tenné, ha ő maga is háttérbe vonulna, és nem lenne részese ennek az egésznek.

Én olyan diplomatikusan, szépen, negédesen adnám elő a monológom, hogy azt gondolnám, ennek a negyede is elég kell legyen arra, hogy meggyőzzem és kényszerleállásra állításam Jézust.

Aztán kinyitná a szemét – merthogy eddig csak behunyva hallgatta előadásom –, és szépen el kezdené mesélni ezt a történetet egy Istenről, aki a világ logikájával totál szembemenő gazdaságpolitikát folytatott. Egy olyan Istenről beszél, aki az emberi kicsinyességre, gonoszságra, gyilkosságra válaszul Fia életével válaszol. Egy megrázó, gyomorforgató történet, amelyet hallva háborgok magamban, fejemet verem a falba, hogy hogy lehet Isten ilyen… – és nem is merem igazán kimondani ezt a szót, amit gondolok.

Most már az Atyával is szeretnék beszélni. Odaültetni Jézus mellé, és elmondani, hogy felénk nem így mennek a dolgok. Szeretném elmagyarázni, hogy is működik ez a világ, hogy milyen jól megszervezett működési mechanizmusok alapján működnek az emberi kapcsolatok, meg maga a társadalom is.

Visszazuhanok a jelenbe. Forrongok és értetlenkedek. Böjtben jó csendesen nyugtázni magamnak: olyan jó, hogy nem értem az Isten logikáját!

Homoki Gyula