Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

Merengő

J.K. Rowling mágikus világában Dumbledore professzornak van egy rendkívüli tárgy a birtokában – a merengő. Ennek a tálkának a segítségével az ember (jobban mondva: a varázsló) saját múltjába tekinthet bele, újra felidézheti emlékeit, összekuszálódott élményeit, benyomásait, így segítve a tisztánlátást és a dolgok közötti összefüggések felderítését. Irigylésre méltó kütyü. Persze saját, „varázstalan” világunkban mindezt csendes estéinken, egy pislákoló gyertyafény mellett ülve tehetjük meg. Én megtettem.

olvasás folytatása

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska kis magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta (falusi paraszt: mondanák ma sokan) kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat. Nem írt több ezer oldalas rendszeres teológiai művet. Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös terem sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemed a körülötted lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Ha nem csak néznél, de látnál is. Ha nyitott lennél a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha kész lennél felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölötted szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre is: nem csak az ördög lakozik a részletekben…

Homoki Gyula

Én és a fantasy 3.

(Az első részért kattints ide, a másodikért pedig ide)

Valami nagyon elromlott ember és természet között. Ahol egykor zöldellő pázsit díszítette a tájat, most szemétlerakó bűzölög. A hegyeket borító fenyvesek eltűntek, kopáran vacognak a dombok. Megszámlálhatatlan mennyiségű gleccser és jégtakaró olvad pillanatról pillanatra. Állatfajok tízezrei pusztultak ki kezeink alatt az elmúlt néhány évtizedben. Pedig ők voltak itt előbb. Még mielőtt a történelmünk elkezdődött volna, ők már élvezték a Nap fényét, a szél simítását, a föld puhaságát. Aztán jöttünk mi. Meg a briliáns ötleteink. Termelés, haszon, gyárak, füst, szemét, légszennyezés, klímaváltozás. A természet tudósai pedig álmatlanul alszanak, már nem tudják hangosabban kiáltani: az utolsó utáni percben vagyunk, mielőtt minden felég magunk körül, s saját okádásunkba fulladunk bele!

olvasás folytatása

A mindenkori Teréz anyák

Nem tudom, hogy te elszoktad-e képzelni magadban azokat az evangéliumi történeteket, amelyekben Jézus Krisztus betegeket gyógyít. Én szoktam. Mindig forró a levegő. Tömegek gomolyognak. Élő vízre szomjaznak. Megtörtek és szenvednek. Fizikai, lelki vagy mentális betegségeik terhe évek hosszú sora óta nyomja vállaikat. Leprások. Paráznák. Megszállottak. Kitaszítottak. Éhezők. Vakok, sánták. Foglyok. Követők. Ezeknek gyűrűjében pedig ott áll Ő, a gyógyító, a terheket leverő, ördögöket kiűző, tisztító, bűnöket megbocsátó, az örök élet vízét kínáló Krisztus. Sosem messziről szól. Sosem üzenget. Sosem utasítgat, mint valami flegma orvos tenné a hasonlóan nyomorult emberrel. Sosem hibáztat. Sosem vádol, és sosem küld el gyógyulás nélkül. A sosem-ek mögött pedig csak ennyi lehet a magyarázat: mindig irgalom. Nem véletlen, hogy az irgalom kifejezés szinte minden egyes evangéliumi gyógyításról szóló történetben szerepel, mint a mélységben lévő ember egyetlen vágya (pl. Mt 9,27; Mt 15,22; Mk 5,19; Lk 18,29). Jézus pedig megadja nekik, amit kérnek: irgalommal néz rájuk, irgalommal emeli fel őket, irgalommal bocsát meg nekik. Mennybemenetele után – mióta fizikálisan távol van tőlünk – tovább folytatja irgalmas, könyörülő munkáját az övéi által. Ezek közül pedig néhányukban bizony nagy hőfokon ég az irgalom lángja, ők az irgalom, vagy könyörület lelki ajándékát hordozó keresztyének.

olvasás folytatása

Azt adják, amijük van…

Az átlagember önmagától nem szeret adni. Pontosabban: az őszinte átlagember. Valami természetes ösztön lehet bennünk az, hogy ami az enyém, az tényleg az enyém és nem a másé, és neki semmi köze hozzá. Aki ezt vitatná, annak erősen javaslom, hogy menjen és nézze meg, hogyan játszanak a gyerekek: valami elképesztő, már-már állatias vad düh képes kitörni a legaranyosabb angyalkából is, amikor féltve érzi a maga tulajdonát.

Az évek múltával, és lelkünk-testünk növekedésével persze – jobb esetben – világossá válik, hogy a birtokláson túl is van élet, sőt, néha éppen ott kezdődik. Mégis, az adakozás vagy a feláldozás nem természetes, ösztönszerű magatartásunk, hanem Isten kegyelme. Pál apostol is erről beszél, amikor a korinthusiaknak a macedóniai gyülekezetek adakozásáról ad hírt: nem saját ötletük, nem polgári kötelességtudatuk volt az adakozás alapja, hanem Isten kegyelme (2Kor 8,1). Az adakozás tehát mindenféleképpen isteni-emberi művelet: a természet szerint, csípőből és reflexből csak kapni szerető, a valamit és még többet birtokolni vágyó emberrel Isten kezd valamit, és arra indítja, hogy nyissa meg kezét, szívét, áldozza fel idejét vagy energiáját az Ő országa építésére. Tudom, és tisztában vagyok én is vele, hogy az adakozásnak megannyi aberrációja van, amiről Jézus is mond ezt-azt (Mt 6,1-4), de ezek a vadhajtások nem jelentik azt, hogy őszinte, Isten-szerinti adakozás ne létezne Isten népének az életében. Létezik. És számtalanszor beszél arról a Szentírás, hogy azt különféle formában mindenkinek gyakorolnia kell. Előbb vagy utóbb pénztárcánknak is meg kell térnie az Úrhoz. Viszont Isten gyakran ajándékoz olyanokat az Ő gyülekezeteinek, akik nem egyszerűen „csak” a kötelező minimumot adják oda, nem pusztán „letudandó” dologként tekintenek az adakozásra, hanem nagyon nem-emberi módon, akár mindenüket is képesek lennének odaadni, ha arra kerülne a sor: ők az adakozás kegyelmi ajándékának hordozói.

olvasás folytatása