Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

Isten abszolút ízléstelensége

 „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett… De majd jóra fordítom Móáb sorsát az utolsó időben – így szól az Úr.” Jeremiás 48,36-47

Számomra igazán megdöbbentő volt felfedezni, hogy Isten sírásra fakad egy pogány népért. Miért foglalkozik Isten, Izráel Istene, Júda Istene egy pogány nemzettel? Miért ejtene könnyet egy olyan országért, amely gúnyolódással fordult kiválasztottjai felé? Bárhogy is nézzük, tényként áll előttünk, hogy itt egy olyan Istennel van dolgunk, akit érdekel az „istentelen” móábiták sorsa, aki ugyanazzal a pedagógiai célzatú ítélettel sújtja őket, mint az övéit, de ugyanazt az ígéretet is adja számukra, mint Izráel számára.

olvasás folytatása

Ateista keresztyének

Amit talán legjobban értékelek a mostani tizenéves korosztályban, hogy szinte már a szemtelenségig őszinték tudnak lenni. Amikor néhány hónapja néhányukat megkértem, hogy mondják el, milyennek ismerik Istent, a válaszok megdöbbenést keltettek bennem. Talán a legtöbben a szigorú Istenre tették le voksukat. Megpróbáltam feltárni, hogy mi is vezette őket éppen ehhez a jelzőhöz Vele kapcsolatban, és már jöttek is a történetek a tüzet okádó hitoktatókról, akik a tízparancsolat összes terhét felmutatták előttük, és fenyegetőztek azzal, hogy akik ezt nem tartják be, azt bizony a jóisten (micsoda ellentmondás!) a pokol kénköves tüzeire veti. Aztán a második befutó az unalmas Isten volt, aki végeláthatatlan messzeségben lakozik, és öreges testét próbálja a trónon tartani. Elmondták, hogy valójában nem találkoztak olyan Istenben hívő emberrel eddig, aki ne unalmas dumát nyomott volna le a torkukon.

Azóta pörgetem magamban ezeket a fiatalokat, és azt a borzalmas súlyú beismerést kellett tennem magamnak (és nekik is), hogy az, amiről eddig hallottak az bizony nem keresztyénség. Legalábbis nem az a keresztyénség, amelyet én ismerek és élek.

olvasás folytatása

Az utolsó óraütés

Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.

olvasás folytatása

8. nap

Uram, elfáradtam. Munkában. Tanulásban. Főzésben és mosásban. Az éjszakai műszak hosszú óráiban. A felém tornyosuló feladatok sűrűjében. A készülésben. A várakozásban. Abban, hogy egyáltalán várhatok-e még valamit is tőled. Megfáradtam. A hitben, a reményben, a szeretetben. A bűnök elleni harcban. A megbocsátás terhének mázsás terheit cipelve. A rutinos keresztyénségemben. A száraz esztendők sivatagában bolyongva. Az életem kuszás ösvényeinek kibogozásában. Abban, Atyám, hogy elengedtél, hogy azt mondtad, menjek,de nem adtál nekem semmi irányt.

Nem akarlak arra kérni, hogy vedd le terheimet. Nem kérlek arra, hogy hordozd a keresztet helyettem. Nem várom el, hogy az íróasztalomon tornyosuló papírhegyet te söpörd el távoli vidékre. Nem akarom azt sem, hogy te bocsáss meg magadnak és másnak helyettem.

Inkább arra kérlek, hogy a fárasztó pillanatok sűrűjében te ajándékozz meg hálával. Mert tudom, a hála örömöt szül. Az öröm pedig békességet és életet hoz világomba. E világ örömének forrása, fájdalmaink hordozója, fáradtságunk közepette te ajándékozz meg minket rendíthetetlen boldogsággal! Ámen!

← Vissza a naptárba

Nacionalizmus és az Isten álma

Szinte egyik napról a másikra váltunk ellenséggé. Pedig senkinek sem ártottunk. Éltünk, tanultunk, beszéltünk – magyarul – úgy, hogy senkit sem bántottunk, senkit sem akartunk megsérteni, senkitől sem akartunk elszakadni. Egyszerűen csak azt a viszonylagosan békés létet kívántuk tovább élvezni, amiben eddig is részünk volt. Csakhogy mostanában felkapott dolog lett ez a nemzetek közötti rivalizálás és felbőszült büszkeséggel egymásra rontás. Vastapssal fogadják a kihúzott mellű hazafiakat szerte a világban, akik újkori forradalmárokként, etnikai felsőbbrendűségük teljes tudatában hangoztatják szólamukat úgy, hogy önmaguk értékét a mások ellenében határozzák meg. A sárdobálás megkezdődik, a zászlók háborújában eldördülnek az első lövések, a gyermekkorunkból pedig oly jól ismert mechanizmussal fellebbeznek a modern kori globális óvónénikhez: úgy kezdődött, hogy visszaütött.

A nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, történelem, hagyományok, a múlt hőseinek arcképcsarnoka pedig mind-mind így süllyed le a kiüresedett szlogenek szintjére. Nekünk nincs is mit felmutatni, így régmúlt korok tollaival ékeskedünk: sziccsel, kozákokkal, sevcsenkókkal, millenniumi királyságokkal, honfoglalással stb. A patriotizmus nagyon törékeny erény. Merthogy az egészséges hazaszeretet, a jóleső nemzeti büszkeség egy-egy fenyegetettség vagy félelem (mindegy, hogy valós vagy valótlan) hatására könnyen átváltozik valami gyűlöletesen démoni történetté, amelyben mi vagyunk az áldozatok, az igazságszolgáltatásra váró szenvedők, ők pedig az agresszorok, az örök rossz fiúk, akiknek feltett szándékuk, hogy elpusztítsanak minket. A történet pedig egyre csak dagad, növekszik, tágul a szélrózsa minden irányába, megfertőzve hitet, szerelmet, családokat, kapcsolatokat. A végén pedig már eltűnik az ember, a barát, a szomszéd, mert ez az ördögi történet számunkra az ellenség ruhájába öltöztette át a másikat. Az ilyenfajta mesék pedig sok könnyel, megszámlálhatatlan emberéletet követelő csatákkal, gázkamrákkal, gulágokkal és miegyébbel zárulnak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a hazaszeretet egy becsülendő dolog. Népünk himnuszát zengeni felemelő érzés. Őseink által ránk hagyott dallamokat dúdolni nagyszerű foglalatosság. Ugyanazt és ugyanúgy táncolni, miképpen évszázadokkal ezelőtt tették atyáink és anyáink, pedig jóleső tapasztalás. De C.S. Lewis kérdését magunknak is fel kell tennünk: „egészségesen vagy betegesen szeretjük-e hazánkat”? Mert a szeretetnek ez a fajtája bizony gyorsan – igen, egyik napról a másikra – képes átfordulni valami teljesen másba, amelyet a gőg, a harag, a düh és nem éppen a jófajta büszkeség táplál, s amely odáig vezet, hogy kihúzott hátunk és az egekig emelt orrunk képtelenné tesz bennünket arra, hogy a másikra magunkhoz hasonló emberekként tekintsünk.

Ha hihetünk Krisztusnak, akkor az Isten országába egy szoros kapun át kell belépnünk. Ott, annál a kapunál le kell tennünk nemzeti felsőbbrendűség-érzetünket. Ott kell hagynunk rasszista viccelődéseinket. Le kell, vegyük magunkról trézubbal telerakott viselőnket, vagy éppen bocskais ünneplőnket. Ki kell lépnünk a magunk és mások által írt gonosz történetből, amelyben mi vagyunk meg ők vannak, jók és rosszak, üldözők és üldözöttek, ártatlanok és elkövetők. Ha pedig már végbevittük ezt a korántsem egyszerű tehermentesítést, úgy tovább kell haladnunk egy ugyanilyen keskeny úton. Ahol nincs már többé sem zsidó, sem görög, sem arab, sem európai, sem ukrán, sem magyar, hanem egy minden nacionalista berögződést megkérdőjelező közösség, akik mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3,28). Ez az Isten álma, amely az emberi engedetlenség miatt összezavart bábeli határokat a Lélek kitöltésével újraegyesítette. Ez az Isten álma, amelybe hitünk szerint megérkezünk majd, ahol „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből” együtt örvendezünk majd az Ő színe előtt: kokárdák, kitűzők, színek nélkül (Jel 7,9). Ez az Isten álma, mely már itt elkezdődhet…

Homoki Gyula