Homoki Gyula bejegyzései

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

Nacionalizmus és az Isten álma

Szinte egyik napról a másikra váltunk ellenséggé. Pedig senkinek sem ártottunk. Éltünk, tanultunk, beszéltünk – magyarul – úgy, hogy senkit sem bántottunk, senkit sem akartunk megsérteni, senkitől sem akartunk elszakadni. Egyszerűen csak azt a viszonylagosan békés létet kívántuk tovább élvezni, amiben eddig is részünk volt. Csakhogy mostanában felkapott dolog lett ez a nemzetek közötti rivalizálás és felbőszült büszkeséggel egymásra rontás. Vastapssal fogadják a kihúzott mellű hazafiakat szerte a világban, akik újkori forradalmárokként, etnikai felsőbbrendűségük teljes tudatában hangoztatják szólamukat úgy, hogy önmaguk értékét a mások ellenében határozzák meg. A sárdobálás megkezdődik, a zászlók háborújában eldördülnek az első lövések, a gyermekkorunkból pedig oly jól ismert mechanizmussal fellebbeznek a modern kori globális óvónénikhez: úgy kezdődött, hogy visszaütött.

A nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, történelem, hagyományok, a múlt hőseinek arcképcsarnoka pedig mind-mind így süllyed le a kiüresedett szlogenek szintjére. Nekünk nincs is mit felmutatni, így régmúlt korok tollaival ékeskedünk: sziccsel, kozákokkal, sevcsenkókkal, millenniumi királyságokkal, honfoglalással stb. A patriotizmus nagyon törékeny erény. Merthogy az egészséges hazaszeretet, a jóleső nemzeti büszkeség egy-egy fenyegetettség vagy félelem (mindegy, hogy valós vagy valótlan) hatására könnyen átváltozik valami gyűlöletesen démoni történetté, amelyben mi vagyunk az áldozatok, az igazságszolgáltatásra váró szenvedők, ők pedig az agresszorok, az örök rossz fiúk, akiknek feltett szándékuk, hogy elpusztítsanak minket. A történet pedig egyre csak dagad, növekszik, tágul a szélrózsa minden irányába, megfertőzve hitet, szerelmet, családokat, kapcsolatokat. A végén pedig már eltűnik az ember, a barát, a szomszéd, mert ez az ördögi történet számunkra az ellenség ruhájába öltöztette át a másikat. Az ilyenfajta mesék pedig sok könnyel, megszámlálhatatlan emberéletet követelő csatákkal, gázkamrákkal, gulágokkal és miegyébbel zárulnak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a hazaszeretet egy becsülendő dolog. Népünk himnuszát zengeni felemelő érzés. Őseink által ránk hagyott dallamokat dúdolni nagyszerű foglalatosság. Ugyanazt és ugyanúgy táncolni, miképpen évszázadokkal ezelőtt tették atyáink és anyáink, pedig jóleső tapasztalás. De C.S. Lewis kérdését magunknak is fel kell tennünk: „egészségesen vagy betegesen szeretjük-e hazánkat”? Mert a szeretetnek ez a fajtája bizony gyorsan – igen, egyik napról a másikra – képes átfordulni valami teljesen másba, amelyet a gőg, a harag, a düh és nem éppen a jófajta büszkeség táplál, s amely odáig vezet, hogy kihúzott hátunk és az egekig emelt orrunk képtelenné tesz bennünket arra, hogy a másikra magunkhoz hasonló emberekként tekintsünk.

Ha hihetünk Krisztusnak, akkor az Isten országába egy szoros kapun át kell belépnünk. Ott, annál a kapunál le kell tennünk nemzeti felsőbbrendűség-érzetünket. Ott kell hagynunk rasszista viccelődéseinket. Le kell, vegyük magunkról trézubbal telerakott viselőnket, vagy éppen bocskais ünneplőnket. Ki kell lépnünk a magunk és mások által írt gonosz történetből, amelyben mi vagyunk meg ők vannak, jók és rosszak, üldözők és üldözöttek, ártatlanok és elkövetők. Ha pedig már végbevittük ezt a korántsem egyszerű tehermentesítést, úgy tovább kell haladnunk egy ugyanilyen keskeny úton. Ahol nincs már többé sem zsidó, sem görög, sem arab, sem európai, sem ukrán, sem magyar, hanem egy minden nacionalista berögződést megkérdőjelező közösség, akik mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3,28). Ez az Isten álma, amely az emberi engedetlenség miatt összezavart bábeli határokat a Lélek kitöltésével újraegyesítette. Ez az Isten álma, amelybe hitünk szerint megérkezünk majd, ahol „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből” együtt örvendezünk majd az Ő színe előtt: kokárdák, kitűzők, színek nélkül (Jel 7,9). Ez az Isten álma, mely már itt elkezdődhet…

Homoki Gyula

Párbeszédképes keresztyénség – Philip Yancey olvasása közben

Gyakran eszembe jutnak a különféle ifjúsági táborokban szerzett élmények közül azok, amelyekben a fiatalok értetlen tekintettel jöttek oda hozzánk, vezetőkhöz, és életük nehéz kérdéseivel bombáztak minket. Bűn-e a házasság előtti szex? Haragszik-e Isten, ha elmegyek diszkóba? Lefeküdtünk a párommal: akkor én már sohasem állhatok meg emelt fővel az Úr előtt? Elbuktam a keresztyénségben: vajon visszafogad még Isten? Az esetek többségében csak egyetlen választ vártak: igent vagy nemet. Csak semmi középút, az olyan feleletekkel pedig, melyekben nem tettünk határozott pontot a mondat végére, nehezen tudtak mit kezdeni.

olvasás folytatása

Merengő

J.K. Rowling mágikus világában Dumbledore professzornak van egy rendkívüli tárgy a birtokában – a merengő. Ennek a tálkának a segítségével az ember (jobban mondva: a varázsló) saját múltjába tekinthet bele, újra felidézheti emlékeit, összekuszálódott élményeit, benyomásait, így segítve a tisztánlátást és a dolgok közötti összefüggések felderítését. Irigylésre méltó kütyü. Persze saját, „varázstalan” világunkban mindezt csendes estéinken, egy pislákoló gyertyafény mellett ülve tehetjük meg. Én megtettem.

olvasás folytatása

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

olvasás folytatása

Én és a fantasy 3.

(Az első részért kattints ide, a másodikért pedig ide)

Valami nagyon elromlott ember és természet között. Ahol egykor zöldellő pázsit díszítette a tájat, most szemétlerakó bűzölög. A hegyeket borító fenyvesek eltűntek, kopáran vacognak a dombok. Megszámlálhatatlan mennyiségű gleccser és jégtakaró olvad pillanatról pillanatra. Állatfajok tízezrei pusztultak ki kezeink alatt az elmúlt néhány évtizedben. Pedig ők voltak itt előbb. Még mielőtt a történelmünk elkezdődött volna, ők már élvezték a Nap fényét, a szél simítását, a föld puhaságát. Aztán jöttünk mi. Meg a briliáns ötleteink. Termelés, haszon, gyárak, füst, szemét, légszennyezés, klímaváltozás. A természet tudósai pedig álmatlanul alszanak, már nem tudják hangosabban kiáltani: az utolsó utáni percben vagyunk, mielőtt minden felég magunk körül, s saját okádásunkba fulladunk bele!

olvasás folytatása