Baranyi Eszter bejegyzései

baraeszti

Baranyi Eszter vagyok, 22 éves, Rákóczi-főiskolás. Valamikor közlékeny és szárnyaló, időnként hallgatag és botladozó. Néha a lelkem egy virágzó díszkert, de van, hogy csak sivár parlag. Kedvenceim a kisgyerekek, az irodalom, a kávé és a kaktuszok. Lenyűgöznek a művészfilmek, a klasszikus zenék és az utópisztikus szemléletek.

Újjászületésemkor kicsi és gyönge halként túl korán túl mély vízbe estem, és még ma sem könnyű a felszínen maradnom. Szolgálatból írok, beszélek és zongorázom, de gyakran ezek csak emberi erőlködések, és egyedül az isteni kegyelem az, ami előrevisz.

A házas élet első megállói

Talán kijelenthetem, hogy a legtöbb ember életében tervben van, hogy valamikor megházasodik. Lehet öt vagy tíz éven belül, de szeretnénk lehorgonyozni valaki mellett, összeszokni, megállapodni. Sokan ennek az útnak a küszöbén álltok és állunk, s a házasságnak nevezett nagy utazás első megállóit tapasztaljuk. Mint fiatal feleség, jegyesekhez és fiatal házasokhoz szeretnék szólni, akik bizakodva várjátok az előttetek álló boldog éveket. Mert biztos vagyok abban, hogy mindenki úgy tervezi, hogy boldog lesz a párjával. Nemrég kutatást végeztem fiatal felnőttek között, és a házassággal kapcsolatos kérdések közül nem az anyagi beosztások megfelelő módja vagy a bölcs gyereknevelés mikéntje számított a legnagyobb kérdésnek, hanem a boldog és tartós házasság titka. Sajnos nem írhatom le nektek a mindent megoldó elixír receptjét, mert én sem tudom, azonban pontokba szedve szeretném átadni mindazt, amit mi már a férjemmel az igen óta eltelt idő alatt megtanultunk.

olvasás folytatása

Vissza a forráshoz

Hétköznapi életünkben és keresztyénségünkben is sokszor megfigyelhető, hogy az egykor elsődleges és nélkülözhetetlen dolgok ma már mellékesek lettek. Hogy szép lassan hátrébb szorultak a listán. Be kell vallanom, volt, hogy nálam is felborult a sorrend. Az Isten elé emberek kerültek, az imádság elé pihenés, a Bibliát pedig más könyvek és tevékenységek előzték meg. Úgy gondoltam, hogy tudok egészséges egyensúlyt tartani, hogy Isten és az igéje is kap még helyet és időt, de a csendes percek fokozatosan és észrevétlenül kiüresedtek.

olvasás folytatása

Ahogy Jézus alázatra tanít

Böjti egypercesek 34.

„Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus így válaszolt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Simon Péter erre ezt mondta neki: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus így szólt hozzá: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind.” Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.” (Jn 13, 3-4)

Szinte megáll a levegő, ahogy Jézus lassan feláll, leöltözik, veszi a kendőt, hozza a vizet, és letérdelve az első tanítvány elé elkezdi mosni a lábát. Szinte látom az értetlenséget az arcukon, amellyel kérdőn néznek egymásra – most mégis mi történik? A szangvinikus szószóló teljesen kipirul a felindultságtól: „Az én lábamat aztán sose mosod meg, Uram!” A csapat árulója pedig lapul és bújik, mert tudja, hogy a Mester róla beszél, ő a nem tiszta. De mindenki meglepődik: a Fiú szolgaként cselekszik.

A bibliai időkben a lábmosás a cselédség feladata volt, nem az uraké. A meghajlás és a megalázkodás is az ember dolga, nem az Istené. Jézus itt mégis megtisztítja a tanítványok lábait az út porától. Mert Jézus ilyen. Ő sosem illett bele az átlagos istenideálokba. Ő nem egy tipikus Isten. Itt sem csak alázatra tanít, hanem alázatot is gyakorol. Most nem hosszú példabeszédeket mond, hanem cselekszik. Két kezét is bepiszkítja, hogy ezáltal példát mutasson nekik. Meg nekünk.

Nem tudom megmondani, hogy én utoljára mikor mostam meg képletesen bárkinek a lábát. Mikor hajtottam fejet ahelyett, hogy visszavágtam volna? Mikor kértem bocsánatot legutoljára úgy, hogy tudtam igazából nem is nekem kellene? Mikor alázkodtam meg elnyomva a vulkánként kitörő büszkeségem láváját, amely azt kiáltja: mégpedig ez nem az én hibám.

Nehéz így, jézusi módon viselkedni. Olyan nehéz, hogy legszívesebben mi is Júdásként lapulunk, mert nekünk ez nem megy. Mi büszkék vagyunk, nem viseljük el az igazságtalanságot. Visszaélünk a pozíciónkkal. Néha mások hibáira is ujjal mutogatunk. És megszakadunk a bocsánatkérésben. De az Úr mégis tisztára mos. Nem számít, hogy megérdemeljük vagy viszonozzuk-e. Jézus példát mutat azzal, hogy Ő – aki az Istentől jött, és az Istenhez megy – képes megalázkodni. Legyünk hát hozzá hasonlók!

Baranyi Eszter

Holnapok árnya

Böjti egypercesek 16.

Amikor korán reggel a város felé ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor így szólt hozzá: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!” És hirtelen elszáradt a fügefa. Amikor látták ezt a tanítványok, elcsodálkoztak, és azt kérdezték: „Hogyan száradt el ez a fügefa ilyen hirtelen?” Jézus így válaszolt nekik: „Bizony, mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg ezt, hanem ha ennek a hegynek azt mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! – az is meglesz. És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” (Mt. 21, 18-22)

Gyakorta a félelmeim óriási hegyként tornyosulnak elém és lelassítanak. Aggódni kezdek, megijedek a jövőmben attól, ami bizonytalan, a kétségbeesés is a hatalmába kerít. Egy halomnyi kérdés támad meg, amikre még nem tudom a választ. Sok-sok aggály, amelyek megrémítenek. És így borul rám a jövő, mint egy titokzatos árny.

Úgy gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Mindannyian félünk, aggódunk a jövőtől. Mit hoz majd ez a krízises gazdasági és politikai helyzet? Hová rohan ez a beteg világ, amiben gyermekeinknek fel kell nőniük? Mi lesz a szüleinkkel, ha elköltözünk? Mikor állapodhatunk már meg kapaszkodva abba, hogy itt tényleg van jövő? Mikor tapasztaljuk meg végre az anyagi biztonság ismeretlen érzését?  Igen, sajnos így igaz. Túl sok kérdőjel lebeg a szemeink előtt, és nem látszik az Isten felkiáltójele.

De mi van a felkiáltójel előtt, mit is mond Isten? Biztos nem azt, hogy légy süket és vak a körülötted lévő világ minden problémájára. Nem is azt, hogy légy minden panaszkodó szája és szószólója. Még azt sem kéri, hogy a világtól teljesen elfordulva, és abból kivonulva kizárólag a mennyei élet felé tekints. Isten a jelenbe hív, a mostba, hogy birkózz meg az árnyakkal. Ehhez hitre van szükségünk. Igazi, hegyeket mozgató és csodákban bízó hitre. Olyanra, ami kapaszkodik Isten örökérvényű ígéreteibe. Arra a szilárd bizalomra, ami a kilátástalanságban is a gyümölcsöző, áldott jövőt várja. Ami tudja, hogy lesz egyszer napsütés, még ha napok óta esik is az eső. Ám a hitnek cselekedettel kell társulnia.  Másképp a fügefa sorsára juthatunk. Jézusnak is betelhet a pohár, és egyszer csak abbahagyja a reménykedést, és megunja, hogy mindig kikönyörög nekünk plusz egy évet.

Igen, az élet sokszor nehéz, a jövő pedig ingoványos. De az Úr kegyelmes. Ő felfegyverzett minket ehhez a földi utazáshoz. Ne csak a kérdőjeleket lássuk, a fájdalmakat, a kríziseket, az aggodalmakat, hanem az Úr felkiáltójeleit, melyekkel hitre, tanúságra és cselekedetre hív el. Gyümölcsözzünk, és higgyünk abban, hogy Ő gondoskodik holnap is!  

Baranyi Eszter

Achilles-sarkunk

Böjti egypercesek 9.

Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.” Sőt azt is mondom nektek: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” Ekkor megszólalt Péter, és ezt kérdezte: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” Jézus erre ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (Mt 19,16-29)

Úgy sajnálom ezt a fiatalembert. Ifjúkora óta azon fáradozik, hogy a parancsolatokat megtartsa, mindenben feddhetetlen legyen, a törvény előtt igaznak bizonyuljon. Ellenáll a kísértéseknek, kitart a próbák idején, megveti lábát akkor is, ha nagy a támadás szele. S íme, most eljött a pillanat, amikor a Mester előtt méretik meg. És bár igyekezett egész eddigi életében lenni, Jézus előtt mégis könnyűnek találtatott.

Egyre többen vagyunk gazdag ifjak, bolond szüzek, susmogó farizeusok.  A kétfilléres özvegyasszonyok, a megtérő vámszedők, kereső Nikodémusok és a tékozló fiúk száma pedig csak csökken. Valamennyien hordozzuk a saját fogyatkozásunkat, és nem tudunk megválni tőle. Ott rejlik bennünk valahol az a bizonyos Achilles-sarok, ami miatt annyira sokszor buktunk már el. Talán már tudunk róla, életünk töviseként tekintünk rá, de nem tudjuk kivetni magunkból. Azonban lehet, hogy épp itt az ideje megkérdezni az Urat a mi saját gyenge pontunkról, hogy mi is a mi személyes Achilles-sarkunk. Nézzünk magunkba, vajon mi miatt voltunk a legutóbb is akadályoztatva a Vele való kapcsolatban? Mi az, ami mindig a homokszemet jelenti a hitünk gépezetében?

Habár a gazdag ifjú megtartotta a törvényt, a legnagyobb szenvedélyétől, a pénzétől nem tudott megválni. Jézus pedig pont ezt kérte tőle. Mert Ő nem félmunkát kíván. Nem azt szeretné, ha félszívvel követnénk, vagy életünk felével engedelmeskednénk neki. A Mester teljes odaszánást kér tőlünk, megalkuvás nélküli, őszinte elköteleződést.

Nem csoda, ha így a tanítványokkal együtt vonjuk kérdőre az Urat, hogy akkor kicsoda üdvözülhet egyáltalán. Hadd szóljon akkor nekünk is az intés, ami egyben biztatás is: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges”. Mert ha a saját erőnkből indulunk ki, akkor kudarcra vagyunk ítélve, de az Úr szavára láncok hullnak le, halottak támadnak fel, betegek gyógyulnak meg. Ő az egyetlen, aki képes a mi gyengeségünkből erőt kovácsolni.

Baranyi Eszter