Baranyi Eszter bejegyzései

baraeszti

Baranyi Eszter vagyok, 20 éves, Rákóczi-főiskolás. Valamikor közlékeny és szárnyaló, időnként hallgatag és botladozó. Néha a lelkem egy virágzó díszkert, de van, hogy csak sivár parlag. Kedvenceim a kisgyerekek, az irodalom, a kávé és a kaktuszok. Lenyűgöznek a művészfilmek, a klasszikus zenék és az utópisztikus szemléletek.

Újjászületésemkor kicsi és gyönge halként túl korán túl mély vízbe estem, és még ma sem könnyű a felszínen maradnom. Szolgálatból írok, beszélek és zongorázom, de gyakran ezek csak emberi erőlködések, és egyedül az isteni kegyelem az, ami előrevisz.

Hétszer is elesek…

Hosszú és nehéz utat kell megtenned. Minden lépésre muszáj figyelni, mert bárhol lehet egy tövis, egy göröngy vagy hirtelen gödör, ami újabb fennakadást okoz az utazásodban. Ahogy már számtalan alkalommal megtörtént, például, amikor annyira szeretted volna átugrani azt a mély kátyút, de elvétetted és belecsúsztál – és persze rendesen beázott a cipőd. Vagy, amikor minden idegszáladdal figyeltél, hogy ne ragadjon a nadrágod szárába a bogáncs, viszont egy kósza, elkalandozó gondolatod miatt máris hozzád tapadtak a nyavalyások. És arra emlékszel-e, amikor a melletted sétafikálóval annyira elcseverésztetek, hogy nem láttad az előtted kiálló követ az úton? Máris hasra estél, sajgott a tenyered, vérzett a térded, és neked valamiért déjà vu érzésed volt. Ne szégyelld bevallani, elárulom mindegyik felsorolt példa megesett már velem is…

olvasás folytatása

Várod-e?

9. nap – December 9.

Közeledik. Vasárnap már három gyertya ég az adventi koszorún. Sebesen repülnek a szakrálisnak remélt várakozó napok, de igazából nincs bennük semmi fenséges és semmi szent. Mint közönséges hétköznapok találnak rám és hagynak el.

Nem feltöltő a várakozás, hanem tompán és közömbösen peregnek az egyre gyűlő homokszemcsék.  Nem békés a várakozás, hanem a mizéria kezd berendezkedni kis lelkünkben.
Nem nyugodt a várakozás, hanem olyan, mint a vakon rohanó eszeveszett hajsza, mikor az ember a vonatot igyekszik elérni, és a szaladásban nem vesz észre senkit maga körül.

Talán azt sem veszi észre, akire épp vár…

Pár héttel ezelőtt panaszkodott az egyik barátom, hogy mostanában úgy eltespedt a lelke. Kimerült, és csak vegetál. Elmúlt az aktivitás, eltűnt a szenvedély.  „Újra itt a szombat, és a héten egyszer sem vártam Krisztust vissza…” – mondja. SZÜNETET KÉREK! Fagyottan nézem tovább, ahogy beszél, mozog a szája, rám szegeződik a szeme, közben pedig vörösen villog az elmémben: Én? Mikor? Vártam? Őt?

Valójában most várom-e? Várom-e úgy, mint ahogy az őrök várják a hajnalt? Ahogy az éhező egy darab kenyér után sóvárog? Várom-e, mint a diákok a vizsgaidőszak végét? Vagy az újdonsült apa a szülőszoba előtt az ajtó nyílását? Várom-e, ahogy a szabadulást óhajtja a bebörtönzött? Vágyakozva, mint a szerelmes, hogy újra lássa kedvesét? Várom-e tárt karokkal, ahogy gyermek rohan a későn érkező szülő felé?

Nem. Nem várom. Mind a tíz ujjamra tudok egy materiális dolgot szedni, amit várok és amire vágyok – de Krisztus nem szerepel a listán. Egyszerűen elfelejtettem, hogy az egész életem az Ő adventje. Az első szívdobbanástól az utolsóig. Most, hogy naptár szerint adventben élünk (és remény szerint minél hamarabb szív szerint is), valahogy közelebbinek érzem a látogatását. Hiszen Karácsony közeledik. És ha elbújok a világ elől egy kicsit, és csak Rá gondolok, már most érzem: itt van.

Pascal Campion: Sometimes I just can’t sleep

← Vissza a naptárba

A kegyelem netovábbja

b7p4jwccqaaeejp

Tegnap csak távolról intettem az Istennek. Ma sokat beszélgettünk, próbáltam őszinte lenni. Talán holnap nem is köszönök majd. Az elmúlt időszakra ismét ez a jellemző. Libikóka. Egyszer lent, másszor fent… – ez év júniusának elején írtam ezeket a mondatokat. A tényállás ez év októberében ugyanaz.

Elcsüggeszt, ha mélyen belegondolok. Eltűnt a lelkesedésem, a készenlétem. Lassan homályba merül az az én, amelyik erővel kapaszkodott még a legnehezebb időkben is a biztos póznába. Mint egy örvényben keringek most az Úr bástyája körül, hol közelebb, hol távolabb sodródva. A lelkem szeretne újból megragadni, ölelni, odabújni, de a testem lomhán lebeg félig a víz alatt, s már-már elsüllyed. A saját súlyom nyom le. Ismét a magam ellensége lettem.

olvasás folytatása

A megfelelés álarca

14341911_1123012411125571_1695455663_n291562

Sokszor tüzes pecsétként ég ránk az elvárás, hogy meg kell felelnünk. Megfelelni másoknak, a mögöttünk és előttünk járóknak, megfelelni önmagunknak. Leplezni a fájdalmat, a gyöngeséget. Hullámvölgyben is mosolyogni, és elmondani a sablont: jól vagyok. Egészen rövidre szűkíteni azon emberek listáját, akikkel őszinték lehetünk. Akiket talán megkérünk arra, hogy imádkozzanak értünk. A nemszeretem napokban is hallgatni, nem pedig kibeszélni a fájdalmat. Erősnek tűnve összeroskadni.

olvasás folytatása

Quo vadis?

Egy rövid bepillantás az első keresztyénüldöztetés éjszakájába Sienkiewicz világsikerű regénye nyomán.

13054609_1014966818596798_249443061_o [74853]

A dicsőséges Róma füstölögve és feldúlva emlékeztet egykori valójára. Az emberek elvesztették józan eszüket, tébolyultan rohangálnak belerúgva a földön fekvőkbe, arcukba taposva mezítelen talpukkal. Sírkertté válik a reményteljes jövőjűnek hitt város. Sok göndör hajkorona dísze már nem az arany ékszer, hanem a levegőben szálldogáló pozdorja. A füst egyre több polgárt fojt meg és ajándékoz a nagy tűznek. A földkerekség királynőjeként emlegetett város ég; pusztulásra ítéltetett.

olvasás folytatása