Szeretet és áldozat

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. (Jn 15,13)

Pünkösd ünnepe számomra a megértés ünnepe. A Szentlélek kiárad, és mintha megelevenednének az érzékszervek: a vakok szeme megnyílik az evangélium látására, a süketek meghallják az örömhírt és az addig néma tanítványok hirdetik, hogy Jézus Krisztusban megítéltetett a bűn és a halál, és mivel Ő feltámadt, bűnbocsánatot és üdvösséget nyerhet mindenki, aki hisz Ő benne.

olvasás folytatása

A nyelvek adománya

Hallottatok már totyogókat beszélgetni? Mindig csodálattal nézek a szülőkre, akik néhány értelmetlen hangból is rögtön leveszik, hogy mit szeretne a csemetéjük. Na de amikor a néhány hónapos babák egymással kezdenek el kommunikálni – és megértik egymást(!) –, hát az maga a csoda.

Az imádság Istennel való beszélgetés, ezt már a kicsi gyermekek is tudják. Hogy mit mondasz el Neki és hogyan, az általában magánügy, de nem mindig. Van ugyanis egy dolog, amely pillanatok alatt feszültséget tud kelteni a keresztyének között – ez pedig a nyelveken szólás. Hihetetlenül szélsőséges véleményeket lehet hallani ezzel kapcsolatban. Van, aki nemhogy elutasítja, de egyenesen ördöginek mondja. És vannak közösségek, ahol egyfajta kapuja, mértékegysége ez a valódi hívő életnek: a Szent Szellem keresztségének sikerét, teljes megtörténtét bizonyítja.

Mi ez az egész, és mit mond róla a Biblia?

olvasás folytatása

Azt adják, amijük van…

Az átlagember önmagától nem szeret adni. Pontosabban: az őszinte átlagember. Valami természetes ösztön lehet bennünk az, hogy ami az enyém, az tényleg az enyém és nem a másé, és neki semmi köze hozzá. Aki ezt vitatná, annak erősen javaslom, hogy menjen és nézze meg, hogyan játszanak a gyerekek: valami elképesztő, már-már állatias vad düh képes kitörni a legaranyosabb angyalkából is, amikor féltve érzi a maga tulajdonát.

Az évek múltával, és lelkünk-testünk növekedésével persze – jobb esetben – világossá válik, hogy a birtokláson túl is van élet, sőt, néha éppen ott kezdődik. Mégis, az adakozás vagy a feláldozás nem természetes, ösztönszerű magatartásunk, hanem Isten kegyelme. Pál apostol is erről beszél, amikor a korinthusiaknak a macedóniai gyülekezetek adakozásáról ad hírt: nem saját ötletük, nem polgári kötelességtudatuk volt az adakozás alapja, hanem Isten kegyelme (2Kor 8,1). Az adakozás tehát mindenféleképpen isteni-emberi művelet: a természet szerint, csípőből és reflexből csak kapni szerető, a valamit és még többet birtokolni vágyó emberrel Isten kezd valamit, és arra indítja, hogy nyissa meg kezét, szívét, áldozza fel idejét vagy energiáját az Ő országa építésére. Tudom, és tisztában vagyok én is vele, hogy az adakozásnak megannyi aberrációja van, amiről Jézus is mond ezt-azt (Mt 6,1-4), de ezek a vadhajtások nem jelentik azt, hogy őszinte, Isten-szerinti adakozás ne létezne Isten népének az életében. Létezik. És számtalanszor beszél arról a Szentírás, hogy azt különféle formában mindenkinek gyakorolnia kell. Előbb vagy utóbb pénztárcánknak is meg kell térnie az Úrhoz. Viszont Isten gyakran ajándékoz olyanokat az Ő gyülekezeteinek, akik nem egyszerűen „csak” a kötelező minimumot adják oda, nem pusztán „letudandó” dologként tekintenek az adakozásra, hanem nagyon nem-emberi módon, akár mindenüket is képesek lennének odaadni, ha arra kerülne a sor: ők az adakozás kegyelmi ajándékának hordozói.

olvasás folytatása

Legeltesd, őrizd, legeltesd!

 Jézus látogatást tett a földön. Szembe találkozott egy bénával, megszánta őt, s lábra állította. Továbbment, útjába akadt egy vak, megkönyörült rajta, őt is meggyógyította. Nem sokkal távolabb meglátott egy férfit, aki az út szélén ült, és keservesen sírt. Megkérdezte tőle, mi a baj, miért itatja az egereket. A férfi elgyötört hangon zokogta: „Pásztor vagyok!”

Jézus ekkor mellé ült a földre, átkarolta…

majd ő is sírni kezdett.

Aki próbált már saját akarattal rendelkező lényeket nem is hogy irányítani, hanem akár csak egyben tartani, az tudja, hogy emberfeletti vállalkozás. És nem csak nekünk. Jézusnak is meggyűlt a baja az öntudatos emberekkel:

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” (Mt 23,37)

olvasás folytatása

Extra löket

Valamikor az 1947-es év elején, egyik reggel két fiatal lelkész sétál a kárpátaljai Mezőgecséből Beregszász irányába. Imádkozva vonulnak céljuk felé. Eltökélt szándékuk, hogy a többi keresztyén testvéreikkel, lelkésztársakkal előre kigondolt és körvonalazódott bizonyságtételüket elmondják a KGB helyi képviselőjének. Bántotta őket a megszálló orosz propaganda óriásplakátjain hirdetett üzenet, amely Sztálin elvtársról olyan szlogeneket repesett, mint „Íme, a mi Atyánk!”, „Gondviselőnk”, „Holnapunk”, „Biztonságunk”. Próféták lévén világossá vált számukra, hogy itt bizony nem lehet hallgatni, hanem mondani kell az Isten üzenetét. Az illedelmes bemutatkozás után bele is kezdenek mondandójukba. Úgy képzelem, hogy a tisztviselőben megállhatott az ütő egy pillanatra, majd magabiztosan utasítja a két férfit: írják le, amit itt Sztálinnak címezve elmondtak. Megtették. Csak egy kis ízelítő:

olvasás folytatása