Szeretni jól

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)

A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?

olvasás folytatása

A házas élet első megállói

Talán kijelenthetem, hogy a legtöbb ember életében tervben van, hogy valamikor megházasodik. Lehet öt vagy tíz éven belül, de szeretnénk lehorgonyozni valaki mellett, összeszokni, megállapodni. Sokan ennek az útnak a küszöbén álltok és állunk, s a házasságnak nevezett nagy utazás első megállóit tapasztaljuk. Mint fiatal feleség, jegyesekhez és fiatal házasokhoz szeretnék szólni, akik bizakodva várjátok az előttetek álló boldog éveket. Mert biztos vagyok abban, hogy mindenki úgy tervezi, hogy boldog lesz a párjával. Nemrég kutatást végeztem fiatal felnőttek között, és a házassággal kapcsolatos kérdések közül nem az anyagi beosztások megfelelő módja vagy a bölcs gyereknevelés mikéntje számított a legnagyobb kérdésnek, hanem a boldog és tartós házasság titka. Sajnos nem írhatom le nektek a mindent megoldó elixír receptjét, mert én sem tudom, azonban pontokba szedve szeretném átadni mindazt, amit mi már a férjemmel az igen óta eltelt idő alatt megtanultunk.

olvasás folytatása

Élet a gyermek után

Avagy hogyan folytassam a keresztyén életem, miután megszületett a várva várt gyermekem?

Emlékszem arra, hogy mennyire közel kerültem Istenhez a terességem 9 hónapjában. Sokaknak mondogattam akkoriban, hogy milyen – számomra is érthetetlen – békességet érzek, és ez végigkísért ezen az időszakon. Talán azért, mert minden nagyszerűen ment, nem voltak különösebb komplikációk. Talán azért, mert évek óta vártuk az áldást. Talán azért, mert a pocakomban cseperedő kisfiam maga is békés természet volt, és ez rám is hatott.

Az ő születését követő 2-3 hét viszont rendkívül nehéz volt. Nem tudtam, miért sír annyit, miért nem alszik időben, miért vagyok olyan fáradt, egyáltalán: hogyan kell jól csinálni ezt az egész anyaság dolgot?! Az összeszokás időszaka korántsem volt békés. Azt hiszem, ekkor eszméltem rá igazán, hogy minden megváltozott körülöttem és bennem is. Lassan világossá vált, hogy az addigi életem egészen más lesz, és nem tudtam, hogyan fogom a kapcsolatomat ápolni (egyáltalán: kapcsolatot tartani) az Úrral, miközben gyakorlatilag össze vagyok nőve egy csecsemővel.

olvasás folytatása

Miért házasságpárti a keresztyénség?

„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127,1-2)

Mindig nagyon izgalmas kérdés, hogy miért is házasságpárti a keresztyénség? Alapvetően olyan válaszok születnek, amelyek inkább tükrözik egy adott társadalom kulturális meggyőződését, mintsem Isten igéjének mélyebb akaratát. A kell sokkal erősebb, mint a lehet és a szabad. A feladat hangsúlyosabb, mint az ajándék. A házasság az egyébként nem klasszikusan házasságról szóló zsoltárvers alapján azonban elsősorban az Isten és ember kapcsolatrendszerének következménye. Azaz: a házasság nem azért jön létre, mert két ember akarja, hanem azért, mert az Isten azt akarja, hogy az ember ne legyen egyedül. S innen nézve nagyon szépen kibomlik a házasság funkcionalitása. Mert nem morális és talán nem is etikai súlya van, hanem életviteli tekintélye: jó nekem a másikkal, és csak a másikkal vagyok igazán jó. Maga a teremtéstörténet „hozzá illő” meghatározása is ebbe az irányba mutat. Mert nem azért teremtette meg Isten Ádámnak Évát, és adta Évának Ádámot, hogy etikai normát adjon, s legyen min gondolkodni a szociáletikusoknak, hanem azért, mert nem volt jó az embernek egyedül lenni. Mert nem volt kész a teremtés egy egyedülálló férfiemberrel. Ádámnak szüksége volt még valakire. S a kényszeres normáknak való megfelelés, az előírások és hagyományok tisztelete itt egyfajta szükséggé válik. Pontosabban a szükség betöltésévé.

olvasás folytatása

A pozitív visszajelzésről

Nemrég olvastam egyik régi munkatársam, barátom cikkét arról, hogy milyen tudományosan alátámasztott tények alapján lehetünk minél jobbak az ágyban. Mondanom sem kell, előkelő helyen szerepelt a felsorolásban, hogy akik elegendő mennyiségű pozitív visszajelzéssel látják el a partnerüket, és ezáltal nagyban hozzájárulnak a magabiztos testképükhöz, azok nagyobb valószínűséggel számíthatnak jó szexre a kapcsolatukban.

Ez több szinten is egy nagyon fontos tény. Egyrészt, mert abban a társadalmi közegben, ahol inkább a “teher alatt nő a pálma” és “a kritikából lehet csak igazán épülni” bölcsességek még mindig sokkal hangosabbak, mint bármi más, nem lehet elégszer hangsúlyozni a pozitív visszajelzések fontosságát. Ahhoz, hogy a dolgaink jól menjenek, jól kell érezni magunkat a bőrünkben. Enélkül sem erőnk, sem kedvünk a további lépések megtételéhez, és hiába áradnak felénk a jószándékú építő kritikák százai, nagyjából annyit tudunk növekedni általuk, mint a sziklás talajba esett búzamag.

olvasás folytatása