zene címkével jelölt bejegyzések

A képek dala

Mint egy fotókiállításon. Hétköznapjainkat élő képek tömkelege árasztja el. Szemünkbe zúdulnak, és minden reggel emlékeztetnek – álomnak vége van. Síró képek ezek, keserűséget idézők, amik sajgó, véraláfutásos problémákat juttatnak eszünkbe. Csúnyán összerakott montázs lebeg előttünk. Szétszakadt családokat, felszarvazott férjeket, öklöt tűrő feleségeket, elhanyagolt és koloncként kezelt gyermekeket ábrázol. Másfelé tekintve egy képen kórházi ágy mellett térdeplő lábakat, összekulcsolt kezeket, vagy kis koporsóra szegeződött vörösre sírt szemeket láthatunk. A legvéresebbről üvölt a félelem, szinte hallani a terror szörnyű zenéjét, amiben erőteljesen csendül fel a sikoly és a fegyverdörgés, az egészet csendes aláfestés kíséri, mint az egyre csak szajkózó, mormoló imádság. Mindegyik kép színvilága a szenvedésben, a reménytelenségben és a bánatban gazdag. Világnak nincs vége.

olvasás folytatása

Fegyelmezett magány

22-bigstock-The-astronaut-on-the-backgrou-51745093

Minden David Bowie-val kezdődött. Tavaly hallottam egy dalának feldolgozását, majd ezen a héten, miután értesültem halálhíréről, újrahallgattam. A dal egy Tom nevű őrmesterről szól, akit kilőnek az űrbe, előtte kommunikál a földi személyzettel, majd az őrmester kilép az űrhajóból. Tom rácsodálkozik, mennyire kék a Föld nevű bolygó, ahol felnőtt; mennyire mások a csillagok, és mennyire nincs mit tennie az űrben lebegve. Mintha még az űrhajó is magától tudná az utat. Ezután elvesztik vele a kapcsolatot. Íme, a dal maga:

olvasás folytatása

Apály-dagály

cremallera

Ülök a gép előtt, és már-már gépiesen végigkattintgatom a kedvenc fészbúkos oldalaimat. Az egyiken elém jön egy kis videó. Nézem, és hallgatom közben a zenét. És nem értem. Egy ember kisétál a tengerpartra (máris giccses), és több mint egy percig mást se csinál, csak sétál. De a zene bejön, így hát tovább nézem. És akkor a fickó fogja a kis gereblyéjét, amit magával cipelt a tengerpartra, és elkezdi gereblyézni a homokot… Na, ennek is agyára ment az a kevés napsütés! De akkor már kezd tisztulni, mit is szeretne. Mezítláb van, óvatosan lépked, és szépen, egyenletesen, sokáig húzogatja a kis gereblyét. Nyomában pedig minták születnek. Kacskaringós csigavonalak. Egyre több és több és szebb. Lassacskán az egész partszakasz egyetlen szépséges minta. Szemet gyönyörködtető. De akkor a férfi felhúzza gumicsizmáját, felbaktat egy sziklára, és mosolyogva nézi alkotását – és annak pusztulását. Ugyanis alkonyodik, és jön a dagály. S a hosszú percek, órák kitartó, óvatos munkáját homokszemről homokszemre mossa el a sós víz.

olvasás folytatása

Fiaim, énekeljetek!

Egyre többször találkozom ifjúsági vagy konfirmandus alkalmak ütemtervében olyan programponttal, hogy „Dicsőítés”. Ez nagyjából azt takarja, hogy huzamosabb ideig szólnak istenes dalok egy kisebb együttes vezetésével. Nyilván eltérő lelkesedéssel vesznek részt benne az illetékesek. Például attól függően, hogy mennyire van megáldva muzikális talentumokkal, vagy mennyire jön be neki ez a fajta zenei stílus.
De milyen is a mi éneklési kultúránk? A teljesség igénye nélkül hadd mutassam be néhány módját annak, hogyan is énekelünk mi Istenről, Istennek.

olvasás folytatása

„Haláltánc ballada”

„Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg…”

Azok közé az emberek közé tartozom, akik ha kicsit rosszabbul vannak, zenét hallgatnak. Meg akkor is, mikor jobban vannak. Meg amúgy is  szeretnek mindig csak úgy szimplán aláfestő zenét dúdolni az utcán. Szóval, ez a dal most nem a legjobb pillanatomban jött elő, de épp ezért kapott el a legjobbkor.

olvasás folytatása