természet címkével jelölt bejegyzések

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska kis magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta (falusi paraszt: mondanák ma sokan) kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat. Nem írt több ezer oldalas rendszeres teológiai művet. Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös terem sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemed a körülötted lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Ha nem csak néznél, de látnál is. Ha nyitott lennél a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha kész lennél felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölötted szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre is: nem csak az ördög lakozik a részletekben…

Homoki Gyula

Én és a fantasy 3.

(Az első részért kattints ide, a másodikért pedig ide)

Valami nagyon elromlott ember és természet között. Ahol egykor zöldellő pázsit díszítette a tájat, most szemétlerakó bűzölög. A hegyeket borító fenyvesek eltűntek, kopáran vacognak a dombok. Megszámlálhatatlan mennyiségű gleccser és jégtakaró olvad pillanatról pillanatra. Állatfajok tízezrei pusztultak ki kezeink alatt az elmúlt néhány évtizedben. Pedig ők voltak itt előbb. Még mielőtt a történelmünk elkezdődött volna, ők már élvezték a Nap fényét, a szél simítását, a föld puhaságát. Aztán jöttünk mi. Meg a briliáns ötleteink. Termelés, haszon, gyárak, füst, szemét, légszennyezés, klímaváltozás. A természet tudósai pedig álmatlanul alszanak, már nem tudják hangosabban kiáltani: az utolsó utáni percben vagyunk, mielőtt minden felég magunk körül, s saját okádásunkba fulladunk bele!

olvasás folytatása

Böjti egypercesek 5.

12722428_1021911104540678_540866719_o

“És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” 1Mózes 1,31

Fűben, virágban, dalban, fában (…) látható az Isten. [1]

Hihetetlenül megkapó pillanat az, amikor egy séta alkalmával felfedezed a körülötted lévő világot, meglátod egy pillanatra azt, amire Isten a kezdetek kezdetekor azt mondta „igen jó”. Amikor a mindennapi rohanásodban az ég felhőiben felismered az Isteni hatalmasságot… az erős fatörzsben, a zsenge fűszálban, a leheletnyi virágszálban a gondviselést… a szélben az erőt…

Kedves TeSó, mikor néztél a téged körülölelő természetre csak egy pillanat erejéig is úgy, mint az Isten ujjlenyomatára? Mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy percekig szinte belemerülj az ég látványába? Mikor hagytad, hogy a természet csendjében, a fák között, a friss fűben, a szitáló esőben vagy épp az ébredező napsütésben megérintsen az Isteni jelenlét?

A természet Isten dicsőségét hirdeti. Megállít, és eszedbe juttatja, hogy milyen csodálatos is a te Urad. Hálára indít, magasztalásra − de ehhez az kell, hogy egy pillanatra megállj és ráfigyelj.

Kihívás: Vegyük észre a természet szépségeit és csodáit! Isten csodálatos világot adott, örüljünk, és adjunk érte hálát.

[1] Wass Albert: Látható az Isten

 

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára