szeretet címkével jelölt bejegyzések

Szeretni jól

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)

A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?

olvasás folytatása

Előttem vannak falaid

„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! 

Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14-16)

A választott nép életét és hitét két alapvető történelmi tapasztalat formálta: az egyik, amikor Isten megszabadította őket Egyiptomból, a másik pedig a babiloni fogságból való kiszabadítás emléke. Az elsőnél megszületett a nép, a másodiknál pedig felnőtt. Ez az igeszakasz, mondhatni így is: a nép kamaszkorában született, a felnőttkor küszöbén. Ezért is indul egy nehéz megállapítással – a fogságban lévő nép kétségek között kiált fel: megfeledkezett rólam az én Uram!

olvasás folytatása

Szabadesés

Böjti egypercesek 34.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”

 „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok. Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek.” Jn. 14,1-4; 18-20; 26-29

Az, ami számomra ésszel felfoghatatlan, mindvégig el volt készítve. Közel az óra, Jézust hamarosan keresztre feszítik. Hamarosan ott függ majd a keresztfán, kiszolgáltatva, meggyötörve, szomjazva. Olyan egyedül, amennyire ember csak lehet. S tudjátok, ha én lettem volna Jézus helyében valószínűleg dühös lettem volna és kétségbeesett. Talán a tanítványokra lettem volna a legdühösebb. Hiszen velük töltöttem három évet. Nap mint nap látták a csodáimat, az én nevemben gyógyítottak betegeket, s most mégis értetlenkedve szemlélik az eseményeket.

Mekkora szerencse, hogy nem én vagyok Jézus. Mert Ő ehelyett végtelen szelídséggel és türelemmel fordul hozzájuk, és azt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Higgyetek

Az elmúlt időszakban át kellett gondolnom, mit is jelent számomra a hit. Régebben szerettem könnyelműen odadobni azt kiüresedett frázist, hogy: „hidd el, minden rendben lesz, meglásd, a dolgok jobbra fordulnak”. De mostanában rájöttem, hogy mit sem érek ezzel a „hidd el”-el, amikor az egyik barátom szülei tönkrement házasságáról beszél, a másik pedig arról, hogyan kell elmagyaráznia az alig hét éves lányának, miért halt meg az osztálytársa.

Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.

Hogyan válhatnának ezek a szavak valósággá az ő életükben illetve az enyémben?

Azt hiszem, köze lehet mindezeknek a felnőtt hithez. Ahol többé nem rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélem a dolgokat. Ahol megértem, hogy az életem nem lesz problémamentes, sőt lesz benne fájdalom és veszteség is. Ekkor megfáradva abban az örökös harcban, melyben megpróbálom megoldani az életemet, megállok az Isten előtt, és lemondok arról a meggyőződésemről, miszerint én tudom a legjobban, hogy mi a jó nekem. Védtelenné és kiszolgáltatottá válok Előtte.

Mindezeket azért tudom megtenni, mert végül elhiszem neki, hogy szeret. Azt is, hogy helyem van Nála, mert maga Jézus ment el, hogy elkészítse. Megtanulom elhinni, hogy bár nekem sokszor fáj az, ami bennem és körülöttem történik, Istennél mindez egy tökéletes terv része. Nem, egyáltalán nem könnyű minderre rábólintani. Számomra továbbra is mindennapos kemény harc ez…

Ebben a böjtben arra kérem az Urat, hogy erősítse meg bennünk ezt a hitet, adjon erőt elhordozni mindazt, amiben jelenleg benne vagyunk, s adja az Ő békességét, ami betöltheti a szívünket, és gyógyíthatja sebeinket.

Marofejeva Nelli

Fel van adva a lecke: Szeresd…

Böjti egypercesek 20.

Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni. (Mk. 12,28-34)

Mostanában nagyon elszomorított az a felismerés, hogy nekünk, hívő embereknek a szavainkból időnként milyen mértékben fröcsög a szeretetlenség. Mert bizony sokszor fröcsög. A közösségi oldalakon elszabadult véleménynyilvánításainkban, a dühös kirohanásainkban, a vicces megjegyzéseinkben, a jó szándékú nem-pletykáinkban, a segítő tanácsainkban… Persze soha (!) nem a rossz szándék vezet, mivel hiszünk abban, hogy Isten általunk akar valami egészen különlegeset véghezvinni ebben az egyre furább világban. Olyan nagyon hisszük ezt. És persze félünk is. Féltjük, és próbáljuk óvni őseink hitét. Félünk, hogy kiürülnek a templomaink. Félünk attól, hogy felhígul a hitünk, a vallásunk. Mert nem akarjuk hagyni, hogy a mellettünk élők tévelyegjenek. Segíteni akarunk. Megmondani. Mert mi tudjuk, mi a helyes, és ott lobog a lelkünkben a feladat, hogy a megismert igazságot terjesszük ebben a világban. Persze mi is épphogy bukdácsolunk a hit útján, de az igyekezet is számít, és mi lelkesen próbálkozunk.

Csak az a kérdés, hogy a próbálkozásainkban ott van-e a szeretet? De tényleg.

És nem ennek a hiánya-e az, ami ellen fel kellene vennünk a harcot? Annak, hogy szeretjük Istent, nem az a földi megnyilvánulása, hogy szeretjük embertársainkat is? Vagy legalább próbáljuk értékesnek látni őket?

Persze tudom én, hogy olyan nehéz az embereket szeretni. És egyáltalán lehet-e? Szerethetem-e, akit épp csak ismerek? S jön a megnyugtató válasz: klasszikus értelemben persze, hogy nem. Hátra lehet dőlni. Mégis jól van minden… Vagy mégsem?

Én azt hiszem, hogy itt nem is ez a fontos. „Szeresd az Úrat…” – innen indul minden. Szeretem Őt, őszintén, kapcsolatban vagyok Vele, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy megváltott gyermeke lehetek. És ebből a hálából táplálkozva látom meg a másik embert. Nem, nem támadok rá. Nem, nem ítélem el utálkozva, hanem megállok mellette, ránézek, ha kell, felemelem, egyenrangúnak látom őt. Mert tudom, hogy én lehetnék ott, ahol ő. Sőt könnyen lehetek is… Ráadásul az, ahogy én megnyilvánulok meghatározhatja azt, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről.

Úgy gondolom, hatalmas kegyelem az, hogy lehetőségem van arra, hogy én odaszeressem őt Istenhez. Milyen szép megfogalmazás ez: odaszeretni valakit Istenhez. Ez misszió. Ez több minden vallásos, hittel teli próbálkozásnál, minden „égő és véres áldozatnál”.

Papp Adrien

Isten abszolút ízléstelensége

 „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett… De majd jóra fordítom Móáb sorsát az utolsó időben – így szól az Úr.” Jeremiás 48,36-47

Számomra igazán megdöbbentő volt felfedezni, hogy Isten sírásra fakad egy pogány népért. Miért foglalkozik Isten, Izráel Istene, Júda Istene egy pogány nemzettel? Miért ejtene könnyet egy olyan országért, amely gúnyolódással fordult kiválasztottjai felé? Bárhogy is nézzük, tényként áll előttünk, hogy itt egy olyan Istennel van dolgunk, akit érdekel az „istentelen” móábiták sorsa, aki ugyanazzal a pedagógiai célzatú ítélettel sújtja őket, mint az övéit, de ugyanazt az ígéretet is adja számukra, mint Izráel számára.

olvasás folytatása