segítség címkével jelölt bejegyzések

Mint karó a növény mellett

A teremtés Uránál jobban senki sem tudja, hogy ki hogyan van összerakva, mire képes, mennyit bír. Ő képes angyalokat küldeni, ha arra van szükség, vagy természeti erőket, esetleg erős belső meggyőződést. Mégis úgy találta jónak, hogy ember legyen embernek támasza.

Így ismerjük meg igazán önmagunkat, egymást – de legfőképpen az Ő atyai szívét.

olvasás folytatása

A te pénzed, Isten kezében?

„Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének: ez Isten ajándéka.” (Préd 5,18)

Jézus arra buzdított minket, hogy az utolsót is adjuk oda, ez a poszt viszont nem erről szól. Inkább arról, hogy az anyagiak kérdése sokszor tabu családokon, közeli kapcsolaton belül is, de nagy baj, ha az Istennel való kapcsolatban is az marad.

Amikor friss volt az életemben a felismerés, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, és ezért hálából rá figyelve szeretném élni az életem, a közvetlen környezetemben sokaknak feltűnt a változásom. Csipkedtek, kérdezgettek, próbára tettek, szurkálódtak. Azok, akik nem gondolták úgy, hogy Istennek helye kellene, hogy legyen az életünkben, változatos módon adták a tudtomra — ki tapintatosabban, ki nyíltan — hogy nem vagyok teljesen normális. Hogyan lehet egy kézzelfogható világban, ahol éhen halsz, ha nincs pénzed ételre, kilakoltatnak, ha túl sokáig adós maradsz a lakbérrel, holmi túlvilági dolgokat a középpontba helyezve, a „fellegekben járva” élni?! „Megetet az istened, ha éhes vagy? Kifizeti a gázszámlát helyetted?” — vágták a fejemhez. Sőt, egyszer egy hozzám közeli személy azt vetette a szememre, hogy olyasmiért vagyok Istennek hálás, amivel ő ajándékozott meg a saját pénzéből vásárolva. Hajmeresztő.

olvasás folytatása

Segélykiáltás boldogan

„Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az ÚRban van a reménysége” (Zsolt 146,5)

Boldognak lenni ugyanakkor segítségre szorulni? Elsőre úgy tűnhet, ez a két dolog furcsán cseng egy mondatban. Mi nem szeretünk olyan helyzetbe kerülni, amiben nem tudunk egyedül helytállni. Ha bárkitől megkérdezném, mi az a dolog, amelytől boldognak érzi magát, gyanítom, hogy nem szerepelne a listáján az „…amikor segítségre szorulok, na attól odáig vagyok!” kijelentés. 🙂 De miért is gondolunk erre kellemetlenségként? Talán, mert ha segítséget kérünk az sebezhetővé tesz bennünket. Talán, mert azzal jár, hogy megalázkodjunk, alárendeljük magunkat valakinek, aki egy bizonyos szempontból fölöttünk állhat.

olvasás folytatása

A boldog nagymama

“Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az ÚR.” (Zsolt 41,2)

Hiszem, hogy a gyermekkorban látott példák egy életre belénk ivódnak, és akarva-akaratlanul, de befolyásolják gondolkodásunkat és személyiségünket. Jók és rosszak egyaránt. Emlékszem, hogy gyerekként sokszor voltak „furcsa” vendégeink otthon. Hogy pontosabb legyek: nagymamám vendégei voltak. Emlékszem, hogy egy idős ember, akinek senki közeli hozzátartozója nem volt, gyakran szállt meg nálunk. Irritálónak éreztem a jelenlétét, nem is beszélve arról, hogy vizitjei gyakran napokig tartottak. De nagymamám befogadta, és azt mondta, hogy ez így jó és így helyes, mert neki nincs senkije. Arra is emlékszem, hogy cigány barátnői közül is beinvitált a konyhába néhányat, és nem volt ritka az sem, hogy asztalhoz ültette és megvendégelte őket. Nem kurgatta el, nem fizette ki őket holmi aprósággal, hanem ételt adott nekik és azon túl önmagát, a társaságát, az érdeklődését. A nagykonyhánk az év minden napján egyfajta alkalmi kávézóvá vált, ahová bárki bejöhetett, bárki elmondhatta gondját-baját, magányát, keserűségét. Amikor pedig a család egyik vagy másik tagja kérdőre vonta nagymamámat a hívatlan idegenek látogatásai miatt, akkor szelíden csak ennyit felelt: Most mit csináljak? Küldjem el őket?

olvasás folytatása

Nem vagyunk egyformák

Épp az irodából léptünk ki az egyik Afrikából származó munkatársammal, akit nevezzünk most Joshnak. Szóval Josh és én felszálltunk a villamosra, félkómásan beszélgetést imitáltunk, de tény, hogy azért annyira nem voltunk már használhatóak szellemileg, hogy az a bizonyos élénk társalgás dolog működjön, szóval be is állt a rövid kis feszült csöndecske.

Kissé el is merültem a gondolataimba, mikor Josh odaszólt a mellettünk álló három férfinak, hogy “most ugye nagyon viccesnek érzed magad? Mindjárt gondoltam, s…fej.” Fel is kaptam a fejem, hogy mi történt, meg hogy jól hallottam-e, erre mondja, hogy igen, kb. két  lépésre tőlünk képesek voltak hangosan a bőrszínén poénkodni. Pedig hallották azt is, hogy magyarul beszélünk, és nyilván azt is tudták, hogy Josh érti, amit mondanak.

olvasás folytatása