Sátán címkével jelölt bejegyzések

Egyszerű mese a tolvajról meg a rég nem látott idegenről

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10)

Tolvaj. Nem az a nagy zajt csinálós fajta. Ritkán kelt igazán feltűnést maga körül. Jobb szereti a hosszú idő alatt tökélyre kifejlesztett módszereit használni akkor, amikor közel férkőzik hozzád. Soha sem érkezik látványos transzparensekkel, tűzijátékos csillogással, harsogó felkiáltásokkal. Gyakran inkább csendes utakat választ. Megvárja az éjjelt. Amikor már minden hang elnémult, minden fény kialudt – akkor jön. Lassan közelít. Valójában nem is hallani lépteinek neszét. Árnyékként suhan az éjszakában. Jelét nem adja rossz szándékának. Egyszerre pedig csak azt veszed észre, hogy ott van melletted. Természetesen segítség gyanánt. Meggyőző, letaglózó, teljesen reális érvekkel próbál meggyőzni téged. Nem akar semmit sem erőltetni. Az égvilágon semmit. „A döntés mindvégig a te kezedben van” – mondja. Ő csak segíteni akar. Hogy érvényesülhess. Hogy végre te is légy valaki. Hogy végre már neked is jó legyen. Csak egy kicsit. Csak egy szempillantás erejéig. Szinte semmit, semmit nem tudsz felhozni ellenérvként arra, amit ő mond. Mert így mindennek olyan nagyszerű értelme van. Igazából még soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon. De így, minden olyan pofonegyszerű és világos. Igent mondok. Mosolyogva üdvözlöm otthonomban. Szinte már nevetve nyitom is az ajtót. Barátként, nagyszerű tanácsadómként ültetem le, aki egyedüliként érti azt, hogy miről is van szó. Aki akkor is ott van mellettem, amikor már az Isten is elhagyott engem. És ő tovább folytatja briliáns eszmefuttatását. Olykor-olykor – csak egy nagyon törékeny pillanat erejéig – mintha észbe kapnék, és észlelném az egész kirakat-jelenetnek a gonoszságát, de ilyenkor megrázom a fejem, megdörzsölöm a szemem és hagyom, hadd gördüljön tovább beszélgetésünk.

olvasás folytatása

Böjti ige-percek 19.

Biblianyitó imádság: Uram, te ismered a gondolataimat, a bűneimet és a gyengeségeimet, és tudod, milyen nagy szükségem van arra, hogy szólj hozzám. Add, hogy a Bibliámmal együtt a szívem is ki tudjam nyitni előtted, hogy a szavaid gyógyíthassanak, vigasztalhassanak, bátoríthassanak és taníthassanak.

Olvasd el: Jób 1

Nagyító alá: „Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: Fiaid és leányaid lakomáztak, és borozgattak elsőszülött testvérük házában. De hirtelen nagy szél támadt a puszta felől, megrendítette a ház négy sarkát, az rászakadt a fiatalokra, és meghaltak. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” Jób 1, 16-21

Jób története talán a Biblia legrégebbi tanítása. Nem ismerjük biztosan a könyv íróját, és egész pontosan időben sem tudjuk elhelyezni a történteket – valamikor Ábrahám idejében játszódhat – de annyi bizonyos a Biblia tanítása szerint, hogy Jób valóságos személy volt, és története az keresztyén hit egyik legtöbbet vitatott kérdését hozza elénk: miért engedi Isten, hogy gyermekei szenvedjenek?

Olvasd el Jób könyvének 1. részét, és gondolkodj el az alábbi kérdéseken!

A fejezet elején egy mennyei kép tárul elénk: ott van Isten, a Föld irányítója és igazgatója, előtte pedig megjelennek az istenfiak, és velük együtt a Sátán is. Milyen kapcsolatról árulkodik Isten és a Sátán között az itt lezajló beszélgetés?

A Sátán a történet szerint arról érvel a Teremtőnek, hogy az ember csak addig istenfélő és feddhetetlen, ameddig azt tapasztalja, hogy az Úr cserébe megáldja munkáját és életét. Amint azonban valami tragédia éri, vagy úgy érzi, hogy imái sorra nem kerülnek meghallgatásra, elveszti a bizalmát a Mindenhatóban és hátat fordít neki. Miért hibás, ha így gondolkodunk az Úrról?

Isten végül megengedi a Sátánnak, hogy Jób minden ingóságát, összes hozzátartozóját elpusztítsa. Mi jó származhat ebből a sok szenvedésből Isten szempontjából? Mi a célja Jób viszontagságainak?

És vajon mi a célja a mi életünk tragédiáinak? Isten üzenni próbál nekünk általa, vagy büntetni akar, esetleg Jóbhoz hasonlóan próbára tenni a hitünket?

Ma nem a csendes, mozdulatlan pusztában vagyunk, hanem abban, ahol vihar dúl, ami csak pusztulást, hiányt és fájdalmat hagy maga mögött. Jób csupán néhány óra leforgása alatt elvesztette mindenét. A marhákat és a szamarakat a sébaiak, a tevéket a káldeusok vitték el, a juhokat pedig a tűzvész pusztította el. A legnagyobb gyilkos mégis a puszta volt… A puszta felől érkezett az a szélvihar, amely megölte mind a tíz gyermekét. De Jób ezek közül senkit nem okol a veszteségekért: sem a szolgákat, amiért nem őrizték éberebben az állatokat, sem a pusztai időjárást. Minden másodlagos ok lényegtelen. Az Úr volt az, aki adott, és az Úr volt az, aki elvett.

Gyászol, de közben tudja, hogy meztelenül, üres kézzel érkezett ebbe a világba, így mindene, amije csak volt, Isten nagylelkű ajándéka volt. Ha most kevesebbje van, mint néhány órával ezelőtt, még akkor is többje van, mint amivel a világra jött, és többje, mint amit magával vihetne a túlvilágra.

Az Úr adta… Legyen ma ez a „mantránk”. Amit az Úr ad, az ajándék – vagyis nem érdemeljük meg. Ezért értelmetlen büszkének lennünk, ha valamiből több vagy jobb jutott nekünk, mint valaki másnak. Viszont könnyebb visszaadnunk neki értékeinkből, ha tudjuk, hogy mindenünk Tőle származik, mert az Úr adta…

Áldott legyen az Úr neve.