Mindkét eset december elején történt meg velem. Egy munkás nap utáni estén saját gondolataim zavaros fellegébe burkolózva sétáltam a lakásom felé. Fáradt voltam, nyomta a fejem az, ami valószínűleg mindenkiét ezekben a hónapokban: a járvány, a bizonytalanság, a „meddig még?” kérdések tömkelege, a reménytelenség. Miközben már-már ismételten átengedtem…

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság. Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy…