remény címkével jelölt bejegyzések

Ima Kárpátaljáért

Atyám! Hiszem és vallom, hogy Te vagy a mi hajlékunk. Hiszem, hogy Te akkor sem hagytál magunkra, amikor elszakítottak bennünket anyaországunktól, s hogy most is Te vagy oltalmunk, amikor mindenhonnan kitaszítottnak érezzük magunkat. Hiszem, mert Te azóta is megőriztél bennünket, nyelvünket, hitünket.  

Minden hitemmel együtt mégis megrendülök, amikor magam körül végignézek.
Megrendülök, hogy testvér a testvérét bántja szóval és tettel.
Megrendülök, amikor látom, hogyan tudja egy nép – és egy ember – saját magát tönkre tenni.
Megrendülök, Uram, mert ilyenkor akaratlanul is felerősödik bennem mások hangos kántálása: „Hol van hát a te Istened?!”.

olvasás folytatása

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea

Segélykiáltás boldogan

„Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az ÚRban van a reménysége” (Zsolt 146,5)

Boldognak lenni ugyanakkor segítségre szorulni? Elsőre úgy tűnhet, ez a két dolog furcsán cseng egy mondatban. Mi nem szeretünk olyan helyzetbe kerülni, amiben nem tudunk egyedül helytállni. Ha bárkitől megkérdezném, mi az a dolog, amelytől boldognak érzi magát, gyanítom, hogy nem szerepelne a listáján az „…amikor segítségre szorulok, na attól odáig vagyok!” kijelentés. 🙂 De miért is gondolunk erre kellemetlenségként? Talán, mert ha segítséget kérünk az sebezhetővé tesz bennünket. Talán, mert azzal jár, hogy megalázkodjunk, alárendeljük magunkat valakinek, aki egy bizonyos szempontból fölöttünk állhat.

olvasás folytatása

Együtt várni a Mindenhatóval

Fotó: Sárközi Andrea

De még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az ÚR, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” (Ézs 30,18)

Az a fajta ember vagyok, aki szeret egyből meglépni dolgokat. Gyorsan és hirtelen ugrok bele szinte mindenbe, hamar hozok döntést, hamar lelépek, hamar cselekszem. Épp ezért borzalmasan nehéz volt megbékélnem az Úrnak azzal a roppantul bosszantó tulajdonságával, hogy türelemre, várakozásra int. Nem is csak int, hanem nevel. Az még hagyján, ha valakit tunyának, tétlennek látok, de ha a toporgása már engem is befolyásol, bevallom, néha továbbállok. Azt hiszem a legtöbb viharom emiatt van az Úristennel. Hogy Ő márpedig vár és várat, és nem osztja meg veled, hogy mi van a háttérben, nem ad rálátást a teljes képre, hanem egyszerűen bizalomra kér.

olvasás folytatása

A reménységben örvendezzetek

Fotó: Ray Hennessy

„A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” (Róm 12:12)

Rengeteg félelmetes dolog van az életünkben, ehhez nem férhet kétség. De szerintem az egyik legfélelmetesebb mind közül a bizonytalanság. Amikor egyszerűen nem tudod, mire számíts, és nem tudsz rendesen felkészülni arra, ami jön.

Én sokszor mondtam azt egy-egy nehezebb időszakomban, hogy ha valaki megígérné, hogy X nap szenvedés után rendeződni fognak a dolgok, mindent elviselek.  De ilyet, meglepő módon, egy ember sem tudott még ígérni nekem, legalább is soha nem úgy, hogy azt el is hittem volna.

olvasás folytatása