![korus [1650011]](https://i1.wp.com/www.kriszteso.com/wp-content/uploads/2016/05/korus-1650011.jpg)
Különös dolog a kórusban éneklés. Megtapasztalni, ahogy a magányos hangokból, gyakorta diszharmonikusan összecsengő különböző dallamokból végül valami fenségesen gyönyörű születik. Olyan ez, mint amikor mélyet lélegzel a szinte fájdalmasan tiszta hegyi levegőből: a szmogos, szürke hétköznapi rohanásból egy percre valószerűtlen nyugalomban landolsz.
„Isten azonban annyira bölcs, hogy nem merem megkérdezni: »Miért teremtettél ilyennek?«” /Jim Elliot/
Én sajnos, ha nem is mindig mondom ki nyíltan, de magamban gyakran teszem fel ezt a kérdést Istennek. Mert sokszor érzem azt, hogy nem találom a helyem ebben a világban.
Ahogy körülnézek, azt látom, hogy a legtöbben azért akarunk valamit elérni az életben, vagy megkapni dolgokat, mert a személyes boldogságunkat látjuk benne. Belegondoltam, hogy én vajon miért vágyom arra, hogy másmilyen legyen az életem? Miért vágyom arra, hogy teljesüljenek az álmaim? Valóban a személyes boldogságom ösztönöz mindezek elérésére?
Nemrég egy csodálatosan szép, napsütéses, áldott tömegrendezvényen (na jó, elárulom: a Lendületen) elvesztettem a jegygyűrűmet. Úgy történt, hogy épp ültem a domboldalon, amikor életem párja 6 méterrel odébb felkiáltott: „Gyere gyorsan, ilyet még nem láttál!” Tudtam, hogy ez csak valami különleges állat lehet, mivel 3 perccel azelőtt egy kislánytól kapott füles alapján gyíkot ment keresni. Én bizony nagy lendülettel felálltam, az ujjamon kissé lógó gyűrű pedig engedett a gravitációnak, és eltűnt a szemeim elől. (Persze azért még elmentem megnézni a gyíkot, tényleg gyönyörű volt.) Visszatértem a helyszínre, immár a párommal, és a barátaimmal együtt, akik mellettem ültek, elkezdődött a keresés. A talaj gödrös, hepehupás, a fű sűrű, elég magas, itt-ott száraz levélcsomókkal tarkítva. A keresés közben azt figyeltem meg, milyenek vagyunk, mikor értékes dolog után kutatunk nehéz terepen. Volt köztünk:
Egyre többször találkozom ifjúsági vagy konfirmandus alkalmak ütemtervében olyan programponttal, hogy „Dicsőítés”. Ez nagyjából azt takarja, hogy huzamosabb ideig szólnak istenes dalok egy kisebb együttes vezetésével. Nyilván eltérő lelkesedéssel vesznek részt benne az illetékesek. Például attól függően, hogy mennyire van megáldva muzikális talentumokkal, vagy mennyire jön be neki ez a fajta zenei stílus.
De milyen is a mi éneklési kultúránk? A teljesség igénye nélkül hadd mutassam be néhány módját annak, hogyan is énekelünk mi Istenről, Istennek.
Albert Einstein mondta: „Nézz mélyen a természetbe és minden érthetőbbé válik.”
Vicces, mert ezt a gondolatot nem sokkal egy kissé fura „felfedezésem” után olvastam, s egyben akkor döbbentem rá arra is, hogy mekkora bölcsességet hordoz.
Egyik reggel, miután felébredtem, kinéztem az ablakomon és az ablakpárkányomon lévő virágcserepekre terelődött a figyelmem. Az egyik cserépben észrevettem, hogy végre kezdenek alakot ölteni egy citromfa kicsi hajtásai. A történetem azonban mégsem erről a hajtásról fog szólni, hanem egy másikról, amit csak később vettem észre.
