menny címkével jelölt bejegyzések

Nacionalizmus és az Isten álma

Szinte egyik napról a másikra váltunk ellenséggé. Pedig senkinek sem ártottunk. Éltünk, tanultunk, beszéltünk – magyarul – úgy, hogy senkit sem bántottunk, senkit sem akartunk megsérteni, senkitől sem akartunk elszakadni. Egyszerűen csak azt a viszonylagosan békés létet kívántuk tovább élvezni, amiben eddig is részünk volt. Csakhogy mostanában felkapott dolog lett ez a nemzetek közötti rivalizálás és felbőszült büszkeséggel egymásra rontás. Vastapssal fogadják a kihúzott mellű hazafiakat szerte a világban, akik újkori forradalmárokként, etnikai felsőbbrendűségük teljes tudatában hangoztatják szólamukat úgy, hogy önmaguk értékét a mások ellenében határozzák meg. A sárdobálás megkezdődik, a zászlók háborújában eldördülnek az első lövések, a gyermekkorunkból pedig oly jól ismert mechanizmussal fellebbeznek a modern kori globális óvónénikhez: úgy kezdődött, hogy visszaütött.

A nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, történelem, hagyományok, a múlt hőseinek arcképcsarnoka pedig mind-mind így süllyed le a kiüresedett szlogenek szintjére. Nekünk nincs is mit felmutatni, így régmúlt korok tollaival ékeskedünk: sziccsel, kozákokkal, sevcsenkókkal, millenniumi királyságokkal, honfoglalással stb. A patriotizmus nagyon törékeny erény. Merthogy az egészséges hazaszeretet, a jóleső nemzeti büszkeség egy-egy fenyegetettség vagy félelem (mindegy, hogy valós vagy valótlan) hatására könnyen átváltozik valami gyűlöletesen démoni történetté, amelyben mi vagyunk az áldozatok, az igazságszolgáltatásra váró szenvedők, ők pedig az agresszorok, az örök rossz fiúk, akiknek feltett szándékuk, hogy elpusztítsanak minket. A történet pedig egyre csak dagad, növekszik, tágul a szélrózsa minden irányába, megfertőzve hitet, szerelmet, családokat, kapcsolatokat. A végén pedig már eltűnik az ember, a barát, a szomszéd, mert ez az ördögi történet számunkra az ellenség ruhájába öltöztette át a másikat. Az ilyenfajta mesék pedig sok könnyel, megszámlálhatatlan emberéletet követelő csatákkal, gázkamrákkal, gulágokkal és miegyébbel zárulnak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a hazaszeretet egy becsülendő dolog. Népünk himnuszát zengeni felemelő érzés. Őseink által ránk hagyott dallamokat dúdolni nagyszerű foglalatosság. Ugyanazt és ugyanúgy táncolni, miképpen évszázadokkal ezelőtt tették atyáink és anyáink, pedig jóleső tapasztalás. De C.S. Lewis kérdését magunknak is fel kell tennünk: „egészségesen vagy betegesen szeretjük-e hazánkat”? Mert a szeretetnek ez a fajtája bizony gyorsan – igen, egyik napról a másikra – képes átfordulni valami teljesen másba, amelyet a gőg, a harag, a düh és nem éppen a jófajta büszkeség táplál, s amely odáig vezet, hogy kihúzott hátunk és az egekig emelt orrunk képtelenné tesz bennünket arra, hogy a másikra magunkhoz hasonló emberekként tekintsünk.

Ha hihetünk Krisztusnak, akkor az Isten országába egy szoros kapun át kell belépnünk. Ott, annál a kapunál le kell tennünk nemzeti felsőbbrendűség-érzetünket. Ott kell hagynunk rasszista viccelődéseinket. Le kell, vegyük magunkról trézubbal telerakott viselőnket, vagy éppen bocskais ünneplőnket. Ki kell lépnünk a magunk és mások által írt gonosz történetből, amelyben mi vagyunk meg ők vannak, jók és rosszak, üldözők és üldözöttek, ártatlanok és elkövetők. Ha pedig már végbevittük ezt a korántsem egyszerű tehermentesítést, úgy tovább kell haladnunk egy ugyanilyen keskeny úton. Ahol nincs már többé sem zsidó, sem görög, sem arab, sem európai, sem ukrán, sem magyar, hanem egy minden nacionalista berögződést megkérdőjelező közösség, akik mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3,28). Ez az Isten álma, amely az emberi engedetlenség miatt összezavart bábeli határokat a Lélek kitöltésével újraegyesítette. Ez az Isten álma, amelybe hitünk szerint megérkezünk majd, ahol „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből” együtt örvendezünk majd az Ő színe előtt: kokárdák, kitűzők, színek nélkül (Jel 7,9). Ez az Isten álma, mely már itt elkezdődhet…

Homoki Gyula