megbocsátás címkével jelölt bejegyzések

Rejtegetett bűnök

Jó lenne, ha Isten mindannyiunkat alkoholizmusból szabadított volna meg. Ezt a mondatot a szószékről hallottam néhány hete, azóta pedig én is gyakran sóhajtok magamban azt gondolva: lehet, hogy tényleg jó lenne.

Ha hallottál már bizonyságtételt olyan embertől, aki valamilyen komoly függőségből vagy más kilátástalan élethelyzetből menekült Istenhez és talált nála szabadulást, akkor tudod, hogy az ilyen keresztyének szíve tele van hálával és mérhetetlen szeretettel Isten felé. Azért is tesznek ők olyan gyakran bizonyságot: mert nem akarják magukban tartani azt, hogy Istennel milyen hirtelen megváltozhat egy megváltoztathatatlannak tűnő élet is. Esetükben legtöbbször éles kontraszt van az Isten előtti, és a megtérés utáni élet között: az előbbi üres, fájdalmas, bűntudattól gyötört, utóbbi – bár gyakran továbbra is fájdalmas – de tele szeretettel, hálával, célokkal és örömmel.

olvasás folytatása

Böjti egypercesek 40.

2016-14-3--14-03-46
Fotó: Molnár Beáta

Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. (Ef 4,31)

Mindennapjainkban sokat foglalkozunk a megbocsátás kérdésével. Hálát adunk reggel és este Istennek azért, hogy megbocsátotta gyarlóságainkat, megfizette értünk a bűn zsoldját; őszintén kérjük vagy szinte oda sem figyelve mormoljuk „bocsásd meg a mi vétkeinket”. De a megbocsátás gyakorlása már nem kap annyira fontos szerepet az életünkben. Nehezen öltjük magunkra az irgalmas megbocsátó szerepét. Mert megbocsátani – igazán megbocsátani – nem könnyű, sőt némelykor keservesen nehéz. Elengedni a másik adósságát, kitörölni az agyunkból a bántó mondatokat, fájdalmas történéseket, valóban elfelejteni és továbblépni az áruláson: embert próbáló feladat. Hiszen szinte a zsigereinkben zakatol a „szemet szemért” ősi törvénye, és annyira jól esne a gyötrelmeink okozójának visszaadni az általa tudatosan vagy épp tudattalanul okozott fájdalmakat, bosszúságokat; legyőzni, megalázni őt – hatalmat gyakorolni felette.

Emberi természetünk nehezen vehető rá a valódi irgalmasságra, még akkor is, ha már évek óta Isten útján próbálunk járni. A nagycsütörtöki történéseket olvasva és képzeletben átélve láthatjuk, hogy még a tanítványoknak is akadt ezzel gondja. Mielőtt a könyörületesség gondolata megfordult a fejükben, már a kardjukat elő is rántották. Kívülről nézve logikus és jogos lépés volt ez tőlük: védekezés, válasz az árulásra. Talán mindannyian kicsit velük tartanánk, és buzgón kérdeznénk „Uram, odavágjunk a karddal?”, majd választ sem várva le is csapnánk. Egyetlen suhintással viszonoznánk a sok szomorúságot, szorongást és az árulást – kielégítenénk dühünket.

Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: „Hagyjátok abba!” És megérintve a fülét, meggyógyította őt.” (Lukács 22,51)

Szinte hallom, amint Jézus szelíden és mégis tekintélyt parancsolóan mondja: „Hagyd abba!”. Hagyd abba a dühöngést, a lázongást, a másik megalázásának tervezgetését! Hagyd abba a múltbeli dolgok felhánytorgatását! Hagyd abba a tartozás követelését, annak ellenére, hogy jogos és neked van igazad!

Hagyd abba, mert én is „elengedtem minden tartozásodat”! (Máté 18, 32/b)

Kihívás: Ma légy könyörületes a téged bántókkal! Próbálj meg őszintén imádkozni értük, kezdj el igazán megbocsátani nekik!

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára

Böjti egypercesek 10.

6a00d8341c82c653ef017616f3db09970c

„Bocsásd meg a mi vétkeinket …” (Mt 6,12)

Egy történet jut eszembe erről az igeszakaszról. Adott egy templomjáró nénike, aki nagyon rossz viszonyban van a szomszédjával, és egy régi sértődés miatt naponta veszekednek. A nénikétől egyszer megkérdezi a lelkész, hogyan tudja imádkozni az Úri Imádságot, ha nem bocsát meg annak, aki ellene vétkezett? Természetesen a néni elmarad az alkalmakról egy hétre. Egy hét múltán újra megjelenik, és a lelkész beszélgetést kezdeményez vele: „Azt hittem, meg tetszett sértődni, hogy nem tetszett jönni istentiszteletre.” Mire a néni: „Áá, nem, tiszteletes úr, csak elgondolkoztam azon, amit mondott a Miatyánkról.” A lelkész reménykedve kérdi: „És tetszett valamire jutni?” A néni felel: „Persze, azóta kihagyom az imádságból azt a sort.”

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”

Annyiszor bukik el a hitem ezen az egy mondaton. Annyiszor hazudok Istennek, amikor úgy mondom ezt a mondatot, hogy nem teszem a rám eső részét. Mikor csak kérem a bocsánatot a magam számára, de nem bocsátok meg senkinek. Mikor csak a saját békémet munkálom, de más békéjéért egy lépést sem teszek.

Sérelmekkel élni nem más, mint falakat építeni magam körül másokkal, sőt Istennel szemben is. Nem hiába kérlel, szinte könyörög Pál apostol, hogy „Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Kor 5, 20b). Mert megbékélés nélkül nincs élet. A mi megbékélésünk ott kezdődött, hogy Isten megbocsátott nekünk – mi meg tudunk-e bocsátani másoknak?

TeSó, aki megbocsát, az tud ajtót, kaput vágni a legvastagabb falon is, amit a sértettség épített. Szeretnél-e kaput nyitni ma mások felé?

Kihívás: Bocsássunk meg! Kérd Istentől, hogy hozzon valakit ma eléd, akinek megbocsáthatsz és beszélgess vele!

 

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára

Amikor béke van…

Jimmy Lawlor

Azon gondolkodom mostanában, mi is az a megbocsátás. Pontosabban azon, hogy, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell valljam: én képtelen vagyok a megbocsátásra. Tudjátok, arra az igazira, amikor úgy nézel a másikra, mint azelőtt, mint egy tiszta lapra, egy teljesen új lehetőségre, fájdalom, neheztelés, bizalmatlanság nélkül. Ahogy Isten néz rám, mikor újra és újra és ezredszerre és milliomodszorra is megbocsátja azt az iszonyúan gyalázatos, makacs bűnömet…

olvasás folytatása