magány címkével jelölt bejegyzések

Egyedül a semmi ágán

A magányt nem szereti senki, kikerülni azonban nem mindig lehet. Mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert a magány öl. Vagy téged pusztít belülről, vagy a környezetedet általad. Talán nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom: ha a magány eltűnne a földről, a kórházak, a börtönök, a pszichiátriák nagy részét be lehetne zárni.

nagykep

olvasás folytatása

Böjti egypercesek 36.

lonely-comfort-at-cross

„Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem…” írja Ady Endre, és szavainak végső feloldását, a folytatásban szereplő „Isteni átölelést” is csak az elhagyás felől érthetjük meg igazán. Aki volt már elhagyva, vagy hagyták már magára, esetleg aki maga volt az elhagyó fél, az tudja, mennyire fájdalmas az a pillanat, amikor felismerem, hogy teljesen egyedül vagyok. Ez a teljesen egyedül lét az, amiben persze később csodálatos felismerések születnek, de ez az a lét, amit gyakran szeretnénk megspórolni magunknak.  Ezért vagyunk tele barátokkal, haverokkal, megosztásokkal, lájkokkal, mert nem szeretnénk egyedül maradni. Néha ezért rohanunk férjhez, vagy veszünk feleséget; csapódunk emberi társaságokhoz, esetleg járunk ilyen vagy olyan emberi közösségbe. Egyszerűen menekülünk az egyedülléttől.

Pedig az ember egyedül létezik. Onnan indul el minden, hogy én önmagam vagyok. Nem mások határoznak meg engem, nem a véleményük, nem az elfogadásuk vagy éppen az elutasításuk – hanem én kell, hogy meghatározzam önmagam. Egyedül. A böjt nekem erről szól. Egyedül lenni önmagammal. Felismerni, hogy elhagytak. Senki sem élhet helyettem, senki sem dönthet helyettem. Persze segíthetnek, támogathatnak, de ahogyan a megváltásunk és az üdvösségünk is egyéni, úgy a magányunk is. Ezt üzeni a kereszt. Elhagytak. Mindenki. Krisztus kiáltása fájdalmas és szívbe markoló. A kereszt titka ez: a magára hagyott Krisztus fájdalmas sóhajtása a mi győzelmi kiáltásunk. Ő azért lett egyedül, azért hagyta el őt ideig-óráig az Isten, azért engedte a keresztre, hogy minket az örök egyedüllétből megszabadítson.

A böjt mindig elfordulás kell hogy legyen valamitől s egyben odafordulás is valami máshoz. Elfordulok szokásoktól, emberektől, ételtől, hogy odaforduljak önmagamhoz. Aztán elfordulok önmagamtól, hogy odaforduljak Krisztushoz. Aztán Krisztus szeretete csöndesen és váratlanul visszafordít önmagam és mások felé…

Kihívás: Hangolódj Jézus passiójára! Emelj ki belőle egyetlen mozzanatot. Gondolkodj és imádkozz ezzel kapcsolatban!

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára

Böjti egypercesek 28.

DSCN3352

 

„Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.” (Jakab 1,27)

Segítettél már egy idős néninek a hosszú, számára talán végtelennek tűnő lépcsőn felvinni a nehéz táskáját?

Hallgattad már hosszan egy egyedül élő bácsi meséit, megidézett emlékeit?

Látogattál már meg valakit, akiről tudtad, hogy most épp beteg, gyászol, megpróbáltatáson megy keresztül?

Kávéztál már azzal a barátoddal, aki azt érzi, épp most futott ki szélsebesen a talaj a lába alól?

Írtál-e már levelet annak a kedves emberednek, aki sok ezer kilométerre tőled éli mindennapjait, harcol (talán épp egyedül) a kétségeivel?

Ha igen, mit láttál a szemükben?

Nemrég valahol a virtuális térben találkoztam a következő mondattal: „… lehetsz valakinek az életében csoda”. Azt hiszem, amikor a fentebb említett szituációk egyikének szereplője vagyok, akkor én valami ilyesmit látok a másik szemében: hogy most én vagyok az ő csodája. A kéz, aki segít neki; a fül, aki végre meghallgatja; az a személy, aki kíváncsi rá, érdekli, hogy mi van vele, milyen élethelyzetben van.

Körülöttünk sok a magányos ember, még a barátaink, rokonaink között is. Úton-útfélen találkozunk az egyedül harcolók látványával. Van, aki egy feladatban maradt magára, van, aki egy kritikus időszakban, és vannak, akik egész hátralévő életükre. Talán épp nekünk van lehetőségünk arra, hogy enyhítsük az ő magányukat. Igen, ez lehetőség! És ha élünk vele, akkor megtapasztalhatjuk milyen fantasztikus lelki élmény a másik ember lelki, vagy épp fizikai megsegítése, támogatása. Ezáltal mi magunk is fejlődünk és többek leszünk: „aki mást felüdít, maga is felüdül”. (Péld 11,25)

Kihívás: A mai nap ne szalaszd el annak a lehetőségét, hogy enyhítsd valakinek a magányát! Segíts, hallgass, támogass, beszélj, írj levelet, vagy telefonálj – tedd, amire épp szükség van!

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára

Fegyelmezett magány

22-bigstock-The-astronaut-on-the-backgrou-51745093

Minden David Bowie-val kezdődött. Tavaly hallottam egy dalának feldolgozását, majd ezen a héten, miután értesültem halálhíréről, újrahallgattam. A dal egy Tom nevű őrmesterről szól, akit kilőnek az űrbe, előtte kommunikál a földi személyzettel, majd az őrmester kilép az űrhajóból. Tom rácsodálkozik, mennyire kék a Föld nevű bolygó, ahol felnőtt; mennyire mások a csillagok, és mennyire nincs mit tennie az űrben lebegve. Mintha még az űrhajó is magától tudná az utat. Ezután elvesztik vele a kapcsolatot. Íme, a dal maga:

olvasás folytatása

Imitatio Christi

Moonset and Night Storm[1]

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Ez a hétköznapi helyzet összefolyik a szenvedéstörténet pillanataival; a szent és profán együttesen van jelen a versben. Dsida Jenő Krisztust így jellemezte: „egyszerű voltál és hozzánk hasonló”. S ebben az írásában is ezt mondja el: hozzád hasonló vagyok. Rád hasonlítok, mert én is félek, mert én is magányos vagyok, mert én is egyedül vagyok a legsúlyosabb percekben, amikor a legsötétebb az éjszaka. Olyan vagyok, mint te, Jézus, mert a feladatok, amiket el kell vállalni, túl nehezek, de a sorsomat fel kell vállalnom.

olvasás folytatása