készülődés címkével jelölt bejegyzések

14. nap – december 14.

 

Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn. (1János 3,5)

Az advent időszaka magában hordozza az elmélyülést, az Istenre figyelést, a lélekben elcsendesedést… Ugyanakkor van benne valami megmagyarázhatatlan, melegséggel eltöltő érzés, ami – ha az ember igazán, teljes szívvel éli meg ezeket a napokat – egészen karácsonyig elkíséri.

Mi gyakran ajándéktárgyakban, finom ételekben és egyfajta csak a karácsonyra jellemző hangulatban gondolunk az ünnepre, s bár az ünnepi ajándékozás, adakozás szokása egy emberek ihlette hagyomány, mégis mára mindezek szinte eggyé váltak a karácsonnyal.

Azt hiszem számomra azért kedves ez az ajándékozásban megnyilvánuló egymás iránti kölcsönös törődés, mert valahol a fenti ige is ezt sugallja. Isten irántunk való mélységes törődését láttatja meg velünk. Hisz Jézus a bűntelenségét áldozta fel értünk. Ő egyszerre jött elvenni és adni. Elvette minden bűnünket, hogy nekünk ajándékozhassa a lehetőséget egy reményteljes és egyben örökké tartó életre.

Talán ma épp itt az ideje annak, hogy újraértékeljük a rohanó, szürke hétköznapjainkat, és minden egyes pillanatra drága áron megvásárolt különleges ajándékként tekintsünk!

Dolenai-Balogh Beáta

 

← Vissza a naptárba

13. nap – december 13.

 

Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. (Jn 9,39)

Ahogy telnek az adventi napok és közeledik a karácsony, könnyű elmerülni egy idilli, békés, ünnepi légkörbe, amely annyira élesen elüt a mindennapok szürkeségétől. Ez a mi ünnepi komfortzónánk. Jézus maga beszél arról, hogy azért jött, hogy az embert ebből a komfortzónából kimozdítsa. Ítéletre jött a világra, és ezt az ítéletet a kereszten önmagán végre is hajtotta az övéiért. Ezért a keresztre tekintve láthatjuk azt a halált és ítéletet, amit érdemlünk, és amit Jézus helyettünk vállalt magára.

Kortársainak az ítélet végrehajtásáról úgy beszélt Jézus, hogy akik látnak, vakká lesznek, és akik nem látnak, azok látást kapnak. A vallásos komfortzónában maradva azt gondoljuk mi is, hogy átlátunk mindent, ami az ünnephez tartozik, tisztában vagyunk a bibliai összefüggésekkel és igazságokkal. Jöhet a karácsony, naprakészek vagyunk. Azonban vakon megyünk bele az ünnepbe, ha nem látjuk, hogy most mindennél fontosabb a személyes kapcsolat, amit az Ünnepelttel újíthatunk meg vagy alakíthatunk ki. Boldog az, aki a világban vaklálva ráismer és meglátja benne Isten fiát.

Várjuk őt úgy, ahogy az Ószövetség is beszél eljöveteléről: „De ki tudja majd elviselni eljövetelének napját, és ki állhatna meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvösök tüze és mint a ruhatisztítók lúgja”. (Mal 3,2)

Advent csendjében feleljünk ezekre a kérdésekre így: én, mert kegyelmet kaptam tőle.

Laskoti Zoltán

← Vissza a naptárba

12. nap – december 12.

 

Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. (János 18,37)

Az Úr az igazságot emlegeti. Az egyenes, megjátszás nélküli, objektív igazságot.

2017-ben mi az igazság?

Az az igazság, hogy már két gyertya ég az adventi koszorún, de az én szívem még mindig elég sivár. Sűrű a köd odabent.

Az az igazság, hogy szinte mindenkinek megvettem a karácsonyi ajándékot, csak a Jézusomnak nem készültem semmivel, hiába ő ünnepeli a szülinapját.

Az az igazság, hogy bárminemű életkörülményem megváltozása ellenére egy évvel ezelőtt pontosan ezt az ürességet éreztem.

Cudar és elkeserítő állapot ez, nem igaz?

Szeretnéd-e tudni, hogy mi még az igazság?

Az igazság az, hogy aki az óceánt, a pillangót és a tenyered vonalait megalkotta, állatbőgés kíséretében született egy sötét istállóban.

Az igazság az, hogy az Isten, aki  kénköves tűzzel Sodomát és Gomorát elpusztította, aki majd eljön trombitaszóval, amikor az idő véget ér és minden elmúlik, kisgyermekként gőgicsélt.

Az igazság az, hogy aki a legmélyebb válságból kihúzott és a legsötétebb völgyben is rám talált, feláldozta magát a legkínosabb halállal.

Az igazság az, hogy a világtörténelem utánozhatatlan paradoxonja megtörtént – az Isten hátat fordított önmagának.

Baranyi Eszter

 

 

← Vissza a naptárba

11. nap – december 11.

 

Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. (1Timótheus 1,15)

Érted jött ide. Miattad. Miattam. Egyformán bűnösökért. „Ott van például Ézsaiás próféta. Igazán jó családból való, komoly gondolkodású, nagy műveltségű, köztiszteletben álló ember, és mégis, amely pillanatban, egy látomásbeli elragadtatásban Isten trónja elé kerül, szinte fölsikolt: »Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim!« (Ézs 6,5) Vagy ott van például a vámszedő a templomban. Nem volt az a szíve mélyéig romlott ember, szerette bizonyára a családját, talán jó férj és apa volt, mégis Isten előtt állva csak ennyit tudott mondani: »Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!« (Lk 18,14) Vagy Péter, ez a derék halász, a csodálatos halfogásnak azon a reggelén, amikor Jézus személyében az élő Isten valóságának a közelségét érezte meg, így kiált föl: »Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!« (Lk 5,9) – Vagy éppen Pál apostol, aki igazán szinte fanatikus hittel szentelte oda Isten szolgálatára az egész életét, mégis a szent Isten előtt csak ezt tudja mondani: a bűnösök között első vagyok én! (1Tim 1,15)

Nos, hát ez az, amiben nincs különbség ember és ember között, még ha egyébként bármilyen nagy különbségeket láthatunk is közöttük. (…) Nem kell immár igyekezni, hogy kiérdemeljük valamivel Isten szeretetét, jóságát, segítségét, az üdvösséget, mert ez mind Jézus érdemére való tekintettel már a mienk! Nekünk már nem megszerezni kell az Isten kegyelmét, hanem egyszerűen elfogadni azt, amit Jézus már megszerzett a számunkra! Egyszerűen elfogadni: hit által. Hidd el tehát, egyszerűen hidd el, hogy Isten már mindent megtett helyetted, hogy ne legyen közted és közötte semmi szakadék, akadály, hogy úgy tekinthess Rá, mint szerető édesatyádra, dacára mindannak, ami vagy, tehát: hogy bűnös vagy. Számodra már semmi más nem marad, mint hálát adni érte. Megköszönni!” (Dr. Joó Sándor)

 

← Vissza a naptárba

10. nap – december 10.

Fotó: Bánszegi Rebeka

 

A „kicsi” El Caminója

 

A kicsi lány mérhetetlen izgalommal fut le újra és újra a lépcsőn. Sötét van, lassan derengenek fel a karácsonyfa fényei, de megy a fenyőillat után. Ma már műfenyő van, meg fenyőaromás párologtató, akkor még nem létezett karácsony fenyőillat nélkül.

Olyan hároméves forma lehet. Nagyon maximum négy. Bizonytalan léptekkel, de elszántan, csillogó szemekkel megy előre. Az édesanyja nem érti, hogy tud egész éjjel mászkálni a nagy sötét házban egyedül, de a szőnyegben szinte már kivehetőek a kis tappancsok nyomai. Először mondták neki, vagyis először értette meg, hogy akkor a Kisjézus most ajándékot hozott. Már megvolt a halászlé, meg a közös ajándékbontás is, már mindenki rég felvonult, mert lassan elordítja az anyuka a TV-ben az ünnepet jelző „KEVIN”-t.

De ő, a „kicsi”, másodjára is lebotorkál a lépcsőn a kivilágított karácsonyfa irányába. Hátha most ott találja a Kisjézust. Vagy talán megint otthagyott valamit. Talán most egy levelet. De hát úgyse tudná elolvasni! Talán csak arra az 5 percre hirtelen megtanulna.

Harmadjára is meglátogatja a magányos fenyőt. Talán ha most vár egy kicsit.

Negyedjére is nekiindul. Senkinek sem jelzi hova megy igazából. Azt mondja, hátramegy puszit adni mamiéknak. Tudja, hogy most sem lesz ott semmi, hogy a karácsonyfa pontosan ugyanolyan elhagyottan világít az üres, földszinti, hideg szobában, de azért legalább még egyszer meg kell nézni, hogy mégis, talán most hátha. Nehogy ezen múljon, talán épp most vár rá az a valami, s akkor neki ott kell lennie.

Szenteste még számtalanszor megjárja a kis privát zarándokútját a tévézős szobától a fenyőfás szobáig. Meg még titokban a maradék két napon is. És minden alkalommal komolyan elhiszi, hogy „talán ezúttal tényleg…”

***

A kicsi lány 20 év elteltével három éve tartja számon, hogy nem tud szépet álmodni. Noha minden reggel vissza tudja idézni majdnem a teljes képet az akkor éjjelről. Nem annyira hite van, mint inkább folyamatos B tervei. A tekintete sem naivan várakozó már, szüntelenül fürkésznek, szinte gyanakodnak a szemei. Most már tényleg tudja, hogy nem várja újabb meglepetés a fa alatt. Sőt, néha azt is kitalálja, milyen variációban játszanak majd az égők fénynyalábjai, mikor megpillantja őket a lépcsőfordulóról. Néha boszorkánynak is bélyegezik, mert sok mindent kiszámít már előre, nehéz lenne meglepni. Nem vár sem levelet, sem ajándékot, mostanában minden karácsonykor azért sétál le a lépcsőn, hogy sonkát dézsmáljon. Semmi „talán most”, semmi „hátha”.

Persze ez mind nem igaz.

A sonka mellől minden évben bűvölten bámulja a kivilágított fát, mint egy macska, és látja magát gyerekként is. Eszébe jutnak a Jézust meg ajándékot kereső gyerekkori El Caminók. Elmosolyodik, aztán hangosan nevetni kezd csak úgy magában, önmagán, mert rádöbben, hogy „Istenem, semmi sem változott!”.

Nem tudom, és nem is akarom már takargatni azt a bizonyos keresztény szívet. Hogy életem minden látása és tapasztalata dacára, személyiségem minden kínzó racionalitása és negativitása ellenére sem tudom elrejteni a minden mögött örökké megbúvó reményt és hitet. Az El caminót, a karácsonyi csodát. A „kicsit”, aki még mindig azt hazudja, hogy „csak lemegy puszit adni mamiéknak”, pedig folyton a fenyőfát lesi.

Sárközi Andrea

 

← Vissza a naptárba