kérdések címkével jelölt bejegyzések

Párbeszédképes keresztyénség – Philip Yancey olvasása közben

Gyakran eszembe jutnak a különféle ifjúsági táborokban szerzett élmények közül azok, amelyekben a fiatalok értetlen tekintettel jöttek oda hozzánk, vezetőkhöz, és életük nehéz kérdéseivel bombáztak minket. Bűn-e a házasság előtti szex? Haragszik-e Isten, ha elmegyek diszkóba? Lefeküdtünk a párommal: akkor én már sohasem állhatok meg emelt fővel az Úr előtt? Elbuktam a keresztyénségben: vajon visszafogad még Isten? Az esetek többségében csak egyetlen választ vártak: igent vagy nemet. Csak semmi középút, az olyan feleletekkel pedig, melyekben nem tettünk határozott pontot a mondat végére, nehezen tudtak mit kezdeni.

olvasás folytatása

Egy kapcsolat margójára

Fotó: wallpaperflare.com

Nem emlékszem, hogy királylány akartam volna lenni… Kislányként arról ábrándoztam, hogy miniszterelnök leszek. Egy ilyen vezetőnek nincs olyan főnöke, aki akadályozná őt. Kizárólag az a feladata, hogy segítsen azoknak, akiknek rosszul megy a sora. Épp ezért úgy gondoltam, hogy rendkívül bölcs és tapasztalt ember lehet csak miniszterelnök, akit mindenki elfogad, akiben megbízik az egész nemzet.

Amikor némileg bölcsebb és tapasztaltabb lettem, kicsit leeresztettem ezt a lécet, és szerettem volna ügyvéd lenni. Valaki, aki harcol a jó ügyért, megvédi az elesetteket és nem engedi, hogy a rossz győzzön. Eszembe sem jutott, hogy létezik az ügyvédnél vagy akár a miniszterelnöknél is sokkal nagyobb hatalmasság. Nem ismertem Istent. Láttam problémákat, és én akartam őket megoldani, elsimítani. Nem akartam rábízni ezt senki másra. Rengeteget tanultam és hajtottam azért, hogy elérjem a céljaimat.

olvasás folytatása

Grincsfa, Mikulás és társai

Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen védeni akaró felhívás véleményem szerint több kárt okozott, mint hasznot. Sorra keltettek újabb felháborodást azok az ítélkező hozzászólások, melyek szerint mindenki, aki ilyen ördögi dologra adja a fejét (még ilyen megalapozott (!) figyelmeztetés után is), az így vagy úgy, de magával az Ellenséggel, enyhébb változatban a világgal és a korszellemmel paktált le. Aztán, a grincsfán túl, megjelentek a Mikulás körüli újabb bonyodalmak: a kék sarokban a hitoktatóval, aki elmondta a gyermekeknek, hogy (spoiler következik!) nem is létezik a Nagyszakállú, a piros sarokban pedig gyerkőcök gyermekkorát foggal-körömmel védő édesapával. A küzdelmet kívülről szemlélő nézőközönség pedig a témában képviselt igazi keresztyén álláspont keresésével szállt be a „bunyóba”.

olvasás folytatása

Halálomnak harmadnapján

DSCN2452

A Rax-Alpokban van egy sziklakő, ami talán egész életemben a gondolataimban úgy fog szerepelni, mint az „én sziklám”. Egy október végi napon ugyanis perceket töltöttem hozzálapulva teljes meggyőződéssel arról, hogy ha megmozdulok lezuhanok és meghalok. Természetesen a valóságban nem voltam veszélyben, de az agyam a körülöttem lévő köd és a hidegtől elgémberedett végtagjaim hatására kreált magának egy saját valóságot, melyben szinte éreztem a halál leheletét a bőrömön. Érdekes volt fél év elteltével újra látni azt a kőtömböt, nevetni azon a bizonyos hisztin, könnyedén megmászni az akadályt, és vigyorogva sztorizni. Aztán egy női hang egyszercsak mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem attól fél, hogy meghal, hanem hogy eltöri a lábát. Hátranéztem, s bevallom, majdnem szemberöhögtem, de úgy őszintén. Attól fél, hogy eltörik a lába, s nem attól, hogy meghal?! Most komolyan?! Ugyanakkor belém hasított a kérdés: és te miért nem attól félsz, hogy összetöröd magad, hogy fájni fog a gyógyulási periódus alatt mindened? Miért félsz inkább attól, hogy fizikai értelemben megszűnsz létezni? Hiszen te hiszel, s mégis így félsz ettől?

olvasás folytatása

Egy leporolt módszer

IMG_20150126_202412

Utazás közben nemrég megismerkedtem egy öregúrral. Amolyan tudós bácsika, aki ha valamilyen kérdés egy kicsit is érdekli, akkor nem rest utánaolvasni könyvekben, esetleg az adott témában járatos embereket felkeresni. Beszélgetésünk közben hamar kiderült, hogy az utóbbi időben igencsak érdeklik a vallással kapcsolatos témák, főként az istenhit kérdése. Ő maga istenkeresőnek vallotta magát, akiben sok kérdés fogalmazódik meg, s igyekszik megtalálni a megfelelő válaszokat. Elcsodálkoztam a nyitottságán, legfőképpen azon, hogy a benne felmerült kérdéseket nem hagyja megválaszolatlanul. Érdekes figura: istentiszteletek után gyakran felkeresi a lelkészeket, néha különböző felekezetek alkalmaira is ellátogat, hogy több szempontból közelítsen meg egy kérdést. Gyakran egy igét, bibliai fogalmat több általa ismert nyelven is megnéz, hogy lássa: a különböző fordítások hogyan is értelmezik.

olvasás folytatása