kérdések címkével jelölt bejegyzések

Az élet nagy kérdése

Böjti egypercesek 19.

„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal, és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)

Itt áll Jézus, a Mester, aki minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot, szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.

Édesem! Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik öccsével?

„Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”

Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai. Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív kérdésekkel.

Szeretek beszélgetni másképp gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet, árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát pocsékolni a semmire.

Jézus nem ilyen. A Tőle megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.

A szadduceusok nagyon is jól ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak. Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem pont úgy van ahogy.

És látod, itt az eredménye: nem fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most csak fekete-fehér.

És mi?

Olyan sokszor kérdezünk, de vajon épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?

A jól ismert felszínt sikálgatjuk újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?

Vajon nem azért figyeljük, boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a saját nincseinkkel foglalkozni?

Legyünk őszinték: mi sokszor nem Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk, hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram, irgalmazz!) bennünk.

De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.

Olasz Tímea

Párbeszédképes keresztyénség – Philip Yancey olvasása közben

Gyakran eszembe jutnak a különféle ifjúsági táborokban szerzett élmények közül azok, amelyekben a fiatalok értetlen tekintettel jöttek oda hozzánk, vezetőkhöz, és életük nehéz kérdéseivel bombáztak minket. Bűn-e a házasság előtti szex? Haragszik-e Isten, ha elmegyek diszkóba? Lefeküdtünk a párommal: akkor én már sohasem állhatok meg emelt fővel az Úr előtt? Elbuktam a keresztyénségben: vajon visszafogad még Isten? Az esetek többségében csak egyetlen választ vártak: igent vagy nemet. Csak semmi középút, az olyan feleletekkel pedig, melyekben nem tettünk határozott pontot a mondat végére, nehezen tudtak mit kezdeni.

olvasás folytatása

Egy kapcsolat margójára

Fotó: wallpaperflare.com

Nem emlékszem, hogy királylány akartam volna lenni… Kislányként arról ábrándoztam, hogy miniszterelnök leszek. Egy ilyen vezetőnek nincs olyan főnöke, aki akadályozná őt. Kizárólag az a feladata, hogy segítsen azoknak, akiknek rosszul megy a sora. Épp ezért úgy gondoltam, hogy rendkívül bölcs és tapasztalt ember lehet csak miniszterelnök, akit mindenki elfogad, akiben megbízik az egész nemzet.

Amikor némileg bölcsebb és tapasztaltabb lettem, kicsit leeresztettem ezt a lécet, és szerettem volna ügyvéd lenni. Valaki, aki harcol a jó ügyért, megvédi az elesetteket és nem engedi, hogy a rossz győzzön. Eszembe sem jutott, hogy létezik az ügyvédnél vagy akár a miniszterelnöknél is sokkal nagyobb hatalmasság. Nem ismertem Istent. Láttam problémákat, és én akartam őket megoldani, elsimítani. Nem akartam rábízni ezt senki másra. Rengeteget tanultam és hajtottam azért, hogy elérjem a céljaimat.

olvasás folytatása

Grincsfa, Mikulás és társai

Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen védeni akaró felhívás véleményem szerint több kárt okozott, mint hasznot. Sorra keltettek újabb felháborodást azok az ítélkező hozzászólások, melyek szerint mindenki, aki ilyen ördögi dologra adja a fejét (még ilyen megalapozott (!) figyelmeztetés után is), az így vagy úgy, de magával az Ellenséggel, enyhébb változatban a világgal és a korszellemmel paktált le. Aztán, a grincsfán túl, megjelentek a Mikulás körüli újabb bonyodalmak: a kék sarokban a hitoktatóval, aki elmondta a gyermekeknek, hogy (spoiler következik!) nem is létezik a Nagyszakállú, a piros sarokban pedig gyerkőcök gyermekkorát foggal-körömmel védő édesapával. A küzdelmet kívülről szemlélő nézőközönség pedig a témában képviselt igazi keresztyén álláspont keresésével szállt be a „bunyóba”.

olvasás folytatása

Halálomnak harmadnapján

DSCN2452

A Rax-Alpokban van egy sziklakő, ami talán egész életemben a gondolataimban úgy fog szerepelni, mint az „én sziklám”. Egy október végi napon ugyanis perceket töltöttem hozzálapulva teljes meggyőződéssel arról, hogy ha megmozdulok lezuhanok és meghalok. Természetesen a valóságban nem voltam veszélyben, de az agyam a körülöttem lévő köd és a hidegtől elgémberedett végtagjaim hatására kreált magának egy saját valóságot, melyben szinte éreztem a halál leheletét a bőrömön. Érdekes volt fél év elteltével újra látni azt a kőtömböt, nevetni azon a bizonyos hisztin, könnyedén megmászni az akadályt, és vigyorogva sztorizni. Aztán egy női hang egyszercsak mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem attól fél, hogy meghal, hanem hogy eltöri a lábát. Hátranéztem, s bevallom, majdnem szemberöhögtem, de úgy őszintén. Attól fél, hogy eltörik a lába, s nem attól, hogy meghal?! Most komolyan?! Ugyanakkor belém hasított a kérdés: és te miért nem attól félsz, hogy összetöröd magad, hogy fájni fog a gyógyulási periódus alatt mindened? Miért félsz inkább attól, hogy fizikai értelemben megszűnsz létezni? Hiszen te hiszel, s mégis így félsz ettől?

olvasás folytatása