kapcsolat címkével jelölt bejegyzések

Ő vett rá engem…

Az év elején gyakran találkozhatunk olyan kezdeményezésekkel, hogy egy vagy több gyülekezet, felekezet is imaalkalmakat tartson, imaközösségben legyenek egymással. Úgy gondolom, nagyon is helyes az év elején így fordulni a jövő felé, viszont ezeken az alkalmakon akarva-akaratlanul kibukhat néhány rossz gyakorlat, amely épphogy nem bátorít, de visszataszít az imádkozástól sokakat. Hadd soroljak fel néhány ilyen sztereotip imaformát!

olvasás folytatása

Egy kapcsolat margójára

Fotó: wallpaperflare.com

Nem emlékszem, hogy királylány akartam volna lenni… Kislányként arról ábrándoztam, hogy miniszterelnök leszek. Egy ilyen vezetőnek nincs olyan főnöke, aki akadályozná őt. Kizárólag az a feladata, hogy segítsen azoknak, akiknek rosszul megy a sora. Épp ezért úgy gondoltam, hogy rendkívül bölcs és tapasztalt ember lehet csak miniszterelnök, akit mindenki elfogad, akiben megbízik az egész nemzet.

Amikor némileg bölcsebb és tapasztaltabb lettem, kicsit leeresztettem ezt a lécet, és szerettem volna ügyvéd lenni. Valaki, aki harcol a jó ügyért, megvédi az elesetteket és nem engedi, hogy a rossz győzzön. Eszembe sem jutott, hogy létezik az ügyvédnél vagy akár a miniszterelnöknél is sokkal nagyobb hatalmasság. Nem ismertem Istent. Láttam problémákat, és én akartam őket megoldani, elsimítani. Nem akartam rábízni ezt senki másra. Rengeteget tanultam és hajtottam azért, hogy elérjem a céljaimat.

olvasás folytatása

Szeresd magad (helyesen)!

Szállóigévé vált idézet a Bibliából, irodalmi alkotások is használták már – nem ártana néha nekünk is felidézni az „úgy szeresd felebarátodat, mint magadat” szavait. Most kissé rendhagyóan ennek a gondolatnak nem az első, hanem a második feléről szeretnék írni.

Ha nem szeretem (helyesen) magam, akkor hogyan szerethetnék másokat jól? Sok idő eltelt az életemből, mire ezt felismertem. Azt hinnéd, ha valamivel, hát az önszeretettel nincs gondod, pedig mind a két véglet felé el lehet távolodni a harmóniát biztosító középút helyett. Önzés, egoizmus, a sor másik végén önmagunk alulértékelése, túlzott háttérbe szorítása. Mint általában a velünk kapcsolatos témákban, itt is hajlamosak vagyunk részrehajlóan, nem reálisan látni a képet. Ha valamin, ezen a kérdésen tényleg nehéz felülemelkedni, madártávlatból megnézni, körbeforgatni, s válaszolni: vajon helyesen szeretem-e önmagam? A teljesség igénye nélkül következik néhány gondolat(ébresztő) arról, hogyan lehetne ebben is az összhangra törekedni.

olvasás folytatása

Jónás fája alatt voltam

Ez az írás most valami olyasmiről fog szólni, amivel nem szívesen dicsekszik az ember – főleg mindig minden rendben van keresztényként nem. Arról, hogy az elmúlt időszakban – ne szépítsük években – hogyan játszottam kitartóan Isten dacos Jónásának szerepét. Hogyan szépítettem, magyaráztam ki és hazudtam időhiánynak azt a jó nagy adag bizalmatlanságot és haragot, ami bennem észrevétlenül feltornyosult és az ég felé mutatott.

olvasás folytatása

Az én levelem Neked

Gyerekkorom óta küzdök az alvászavarral, ami azt jelenti, hogy rengeteg éjjel egy furcsa, felemás állapotban lebegek az alvás és az ébrenlét között. Nagyjából kétperces periódusokra sikerül elszenderednem, ilyenkor beúsznak elém bizonyos álomképek, viszont aztán újra felébredek és ismét a szobám ismert vonalait látom magam előtt. Azért veszélyesek az ilyen pillanatok, mert olyan, mintha egy folyamatos tudatmódosított állapotban léteznék: nehezen lehet megkülönböztetni, hol ér véget az álom és hol kezdődik a valós ébrenlét – meddig tart a fikció, és hol kezdődik a valóság. Így jött az a bizonyos álom is. Azért volt életem egyik legszörnyűbb tapasztalata, mert nem volt története. Akik valamennyire ismernek, tudják, hogy az én életemben mekkora jelentőséggel bír az intuíció, a megérzés, a benyomás, a ki-tudja-hanyadik érzék. Ez az álom most így támadott. Nem tudom, milyen utolsó éber gondolatomból materializálódott a felém hajoló, sötét színű, de mégis színtelen alak. Semmit sem mondott és nem is biztos, hogy fizikailag érzékeltem, amint ott van vagy odahajol. Azt tudtam, hogy egy elképesztő érzés suhan át rajtam, ami sokkal rosszabb a halálfélelemnél. Azt ismerem. Ez nem az volt. Annak a tapinthatóan erős és szilárd érzése volt, hogy ő most itt van a szobában és kitüntetett figyelemmel érdeklődik irántam. Mint annyi alkalommal gyerekkoromban is, mikor az éjszaka egy bizonyos pontjától tudtam, hogy már csak én vagyok ébren és végtelenül egyedül vagyok. Mintha azt jelezte volna felém, hogy igen, jól érzed, itt vagyok, figyelek ám rád. Arra ébredtem, hogy azt ismételgetem:“az én erőm az Ő ereje”, hogy remegek minden porcikámban, facsarni lehet az ágyneműmet a verejtéktől, hogy nem tudom, hogy az álom véget ért-e már, vagy egyáltalán az volt-e, és hogy keresnem kell valakit, aki beszél hozzám.

olvasás folytatása