Isten címkével jelölt bejegyzések

Szeretetkapcsolatban

Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg!” (Jób 5,17)

Kedves Tesó! Ha most én lennék a helyedben, és ezt az igerészt olvasnám, sóhajtanék egy nagyot, és attól félnék, hogy a szerző most majd el akarja magyarázni nekem, hogy miért jó, amikor az Isten megfedd. „Márpedig akármeddig magyarázza, én akkor is fájdalmas dologként fogom megélni, és punktum”.

Ezért kérlek engedd meg, hogy ne magyarázzam el, hanem megosszak veled néhány személyes gondolatot a témában. Gyerekkoromban, amikor az édesapám mérges volt rám, soha nem ütött meg. Inkább úgy büntetett (borzasztó ellenérzést vált ki belőlem ez a büntet szó) hogy nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Azt hiszem, mai napig összeszorul kicsit a gyomrom, amikor visszagondolok erre, mert ilyenkor közönyösnek, távolságtartónak éreztem őt. Utána persze mindig megbeszéltük a dolgot, és elmagyarázta, hogy mi váltotta ki a haragját. Ettől függetlenül nagy pszichológiai nyomást gyakorolt rám ez a fajta büntetés. Nem is beszélve arról, hogy néha úgy gondoltam, édesapám kénye-kedve szerint büntet, s benne semmilyen érzést nem vált ki, amikor veszekszik rám.

olvasás folytatása

„…úgy örülök a beszédednek…”

 „Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál.” (Zsolt 119, 162)

Mikor elolvastam ezt a számomra eddig ismeretlen igerészt, bevallom elszégyelltem magam. Hát mikor örültem én úgy az Isten beszédének, mint a zsákmányomnak? No, nem a nemlétező vadászteljesítményemre gondolok, hanem azokra a pillanatokra, örömökre, mikor valami olyat találtam, ami nagyon az enyém, amibe nagyon bele tudtam bolondulni. Például mikor fél éves keresés után megtaláltam a tökéletes lámpát vagy azt az estélyi ruhát… és a kedvenc könyv a fa alatt – jaj, igen még most is csillogó szemmel mosolygok… Milyen jó érzés volt illegve-billegve mutogatni napokig ezeket a zsákmányolt kincseket a körülöttem lévőknek. És most kérdezd meg tőlem, hogy mikor éreztem hasonlót Isten beszéde kapcsán? Mikor volt utoljára az, hogy a Bibliámba mélyedve igazi örömöm volt az igében? Mikor volt, hogy a reggeli kávém mellett Istentől elfogadtam azt az igazi flow-érzést? Mikor rohangáltam fel-alá, hogy valakivel végre megoszthassam, mit mondott nekem ma az Úr?

olvasás folytatása

Megbocsájtani Istennek

Nyelvtörvény. Infláció. Megtört családok, kapcsolatok. Kihűlt szerelmek. Veszekedő szülők. Alkoholista szülők. Munkanélküliség. Külföldre vonulás. Síró gyermekek. Bántalmazás. Szexuális zaklatások. Céltalanság. Üresség. Betegség. A diagnózis: rosszindulatú. Elkeseredett küzdelem. Várakozás. Folytonos reménykedés. Csalódás. Újra próbálkozás. Sorvadás. Könnyek. Lassú soványodás. Eltűnés. Utolsó pillantás. Fájdalmas elengedés. Zokogás. Sírás. Őrjöngés. Bénultság. Földrengés. Hurrikán. Katasztrófák. Atomháborús fenyegetettség. Terror. Lefejezések. Menekülés. Üldözés. Megosztottság. Megsemmisülés.

olvasás folytatása

Jaj, apa, hol vagy?

Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!”

Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk.

Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek téged. Elnyel a mély verem, elveszítlek téged.” Őrület lett úrrá a szavak láttán, sorra nyögtek a gyermekek, mindegyik fiú és mindegyik lány apja felé fordult kiabálva, mellüket verve kérdezték fájdalmas nyögéssel: „Jaj, apa, hol vagy?”

olvasás folytatása

Őszi gondolatok

„Az Úr bír ez egész földdel és minden benne élőkkel;
Övé a földnek kereksége, mit a tengeren épített,
Folyóvizekkel körülvett, melyben meglátszik bölcsessége.”

 

Rám esteledett, csak úgy meglepett, mint mindig. Még most kezdtem a napot, még most is érzem terhének súlyát a vállaimon, még most nyeltem le a reggeli kávém utolsó, már-már kihűlőben lévő kortyát… és újra este van. De bevallom, olyan kedves szívemnek ez a napszak, főleg így ősz tájékán. Ez idő tájt kiszabadulok a természetbe és csak úgy szívom be a friss levegőt, mely ilyenkor betölti a tüdőm minden egyes kis pontját. Közben hosszú percekig élvezem az utcai világítás fényében vetkőző, kopár fák elnyúlt ágait. Én annyi szépet látok ebben a sokaknak nyomasztó és rideg, nyálkás időben. Előszeretettel toccsanok egy-egy tócsába, majd pajkosan nézek szét, vajon nem látott-e meg valaki. Gyermeki huncutsággal futok neki a ködnek és hagyom, hogy körbevegyen, átöleljen. Úgy megfognám, megmarkolnám, de kicsúszik a kezeim közül. Majd újra felocsúdok: „de hisz mit művelek, felnőtt vagyok” – kérek elnézést a bennem megszólaló homo sapienstől.

olvasás folytatása