Isten címkével jelölt bejegyzések

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska kis magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta (falusi paraszt: mondanák ma sokan) kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat. Nem írt több ezer oldalas rendszeres teológiai művet. Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös terem sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemed a körülötted lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Ha nem csak néznél, de látnál is. Ha nyitott lennél a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha kész lennél felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölötted szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre is: nem csak az ördög lakozik a részletekben…

Homoki Gyula

Szeretetkapcsolatban

Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg!” (Jób 5,17)

Kedves Tesó! Ha most én lennék a helyedben, és ezt az igerészt olvasnám, sóhajtanék egy nagyot, és attól félnék, hogy a szerző most majd el akarja magyarázni nekem, hogy miért jó, amikor az Isten megfedd. „Márpedig akármeddig magyarázza, én akkor is fájdalmas dologként fogom megélni, és punktum”.

Ezért kérlek engedd meg, hogy ne magyarázzam el, hanem megosszak veled néhány személyes gondolatot a témában. Gyerekkoromban, amikor az édesapám mérges volt rám, soha nem ütött meg. Inkább úgy büntetett (borzasztó ellenérzést vált ki belőlem ez a büntet szó) hogy nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Azt hiszem, mai napig összeszorul kicsit a gyomrom, amikor visszagondolok erre, mert ilyenkor közönyösnek, távolságtartónak éreztem őt. Utána persze mindig megbeszéltük a dolgot, és elmagyarázta, hogy mi váltotta ki a haragját. Ettől függetlenül nagy pszichológiai nyomást gyakorolt rám ez a fajta büntetés. Nem is beszélve arról, hogy néha úgy gondoltam, édesapám kénye-kedve szerint büntet, s benne semmilyen érzést nem vált ki, amikor veszekszik rám.

olvasás folytatása

„…úgy örülök a beszédednek…”

 „Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál.” (Zsolt 119, 162)

Mikor elolvastam ezt a számomra eddig ismeretlen igerészt, bevallom elszégyelltem magam. Hát mikor örültem én úgy az Isten beszédének, mint a zsákmányomnak? No, nem a nemlétező vadászteljesítményemre gondolok, hanem azokra a pillanatokra, örömökre, mikor valami olyat találtam, ami nagyon az enyém, amibe nagyon bele tudtam bolondulni. Például mikor fél éves keresés után megtaláltam a tökéletes lámpát vagy azt az estélyi ruhát… és a kedvenc könyv a fa alatt – jaj, igen még most is csillogó szemmel mosolygok… Milyen jó érzés volt illegve-billegve mutogatni napokig ezeket a zsákmányolt kincseket a körülöttem lévőknek. És most kérdezd meg tőlem, hogy mikor éreztem hasonlót Isten beszéde kapcsán? Mikor volt utoljára az, hogy a Bibliámba mélyedve igazi örömöm volt az igében? Mikor volt, hogy a reggeli kávém mellett Istentől elfogadtam azt az igazi flow-érzést? Mikor rohangáltam fel-alá, hogy valakivel végre megoszthassam, mit mondott nekem ma az Úr?

olvasás folytatása

Megbocsájtani Istennek

Nyelvtörvény. Infláció. Megtört családok, kapcsolatok. Kihűlt szerelmek. Veszekedő szülők. Alkoholista szülők. Munkanélküliség. Külföldre vonulás. Síró gyermekek. Bántalmazás. Szexuális zaklatások. Céltalanság. Üresség. Betegség. A diagnózis: rosszindulatú. Elkeseredett küzdelem. Várakozás. Folytonos reménykedés. Csalódás. Újra próbálkozás. Sorvadás. Könnyek. Lassú soványodás. Eltűnés. Utolsó pillantás. Fájdalmas elengedés. Zokogás. Sírás. Őrjöngés. Bénultság. Földrengés. Hurrikán. Katasztrófák. Atomháborús fenyegetettség. Terror. Lefejezések. Menekülés. Üldözés. Megosztottság. Megsemmisülés.

olvasás folytatása

Jaj, apa, hol vagy?

Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!”

Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk.

Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek téged. Elnyel a mély verem, elveszítlek téged.” Őrület lett úrrá a szavak láttán, sorra nyögtek a gyermekek, mindegyik fiú és mindegyik lány apja felé fordult kiabálva, mellüket verve kérdezték fájdalmas nyögéssel: „Jaj, apa, hol vagy?”

olvasás folytatása