Isten címkével jelölt bejegyzések

Szeresd magad (helyesen)!

Szállóigévé vált idézet a Bibliából, irodalmi alkotások is használták már – nem ártana néha nekünk is felidézni az „úgy szeresd felebarátodat, mint magadat” szavait. Most kissé rendhagyóan ennek a gondolatnak nem az első, hanem a második feléről szeretnék írni.

Ha nem szeretem (helyesen) magam, akkor hogyan szerethetnék másokat jól? Sok idő eltelt az életemből, mire ezt felismertem. Azt hinnéd, ha valamivel, hát az önszeretettel nincs gondod, pedig mind a két véglet felé el lehet távolodni a harmóniát biztosító középút helyett. Önzés, egoizmus, a sor másik végén önmagunk alulértékelése, túlzott háttérbe szorítása. Mint általában a velünk kapcsolatos témákban, itt is hajlamosak vagyunk részrehajlóan, nem reálisan látni a képet. Ha valamin, ezen a kérdésen tényleg nehéz felülemelkedni, madártávlatból megnézni, körbeforgatni, s válaszolni: vajon helyesen szeretem-e önmagam? A teljesség igénye nélkül következik néhány gondolat(ébresztő) arról, hogyan lehetne ebben is az összhangra törekedni.

olvasás folytatása

Jónás fája alatt voltam

Ez az írás most valami olyasmiről fog szólni, amivel nem szívesen dicsekszik az ember – főleg mindig minden rendben van keresztényként nem. Arról, hogy az elmúlt időszakban – ne szépítsük években – hogyan játszottam kitartóan Isten dacos Jónásának szerepét. Hogyan szépítettem, magyaráztam ki és hazudtam időhiánynak azt a jó nagy adag bizalmatlanságot és haragot, ami bennem észrevétlenül feltornyosult és az ég felé mutatott.

olvasás folytatása

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

olvasás folytatása

Szeretetkapcsolatban

Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg!” (Jób 5,17)

Kedves Tesó! Ha most én lennék a helyedben, és ezt az igerészt olvasnám, sóhajtanék egy nagyot, és attól félnék, hogy a szerző most majd el akarja magyarázni nekem, hogy miért jó, amikor az Isten megfedd. „Márpedig akármeddig magyarázza, én akkor is fájdalmas dologként fogom megélni, és punktum”.

Ezért kérlek engedd meg, hogy ne magyarázzam el, hanem megosszak veled néhány személyes gondolatot a témában. Gyerekkoromban, amikor az édesapám mérges volt rám, soha nem ütött meg. Inkább úgy büntetett (borzasztó ellenérzést vált ki belőlem ez a büntet szó) hogy nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Azt hiszem, mai napig összeszorul kicsit a gyomrom, amikor visszagondolok erre, mert ilyenkor közönyösnek, távolságtartónak éreztem őt. Utána persze mindig megbeszéltük a dolgot, és elmagyarázta, hogy mi váltotta ki a haragját. Ettől függetlenül nagy pszichológiai nyomást gyakorolt rám ez a fajta büntetés. Nem is beszélve arról, hogy néha úgy gondoltam, édesapám kénye-kedve szerint büntet, s benne semmilyen érzést nem vált ki, amikor veszekszik rám.

olvasás folytatása

„…úgy örülök a beszédednek…”

 „Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál.” (Zsolt 119, 162)

Mikor elolvastam ezt a számomra eddig ismeretlen igerészt, bevallom elszégyelltem magam. Hát mikor örültem én úgy az Isten beszédének, mint a zsákmányomnak? No, nem a nemlétező vadászteljesítményemre gondolok, hanem azokra a pillanatokra, örömökre, mikor valami olyat találtam, ami nagyon az enyém, amibe nagyon bele tudtam bolondulni. Például mikor fél éves keresés után megtaláltam a tökéletes lámpát vagy azt az estélyi ruhát… és a kedvenc könyv a fa alatt – jaj, igen még most is csillogó szemmel mosolygok… Milyen jó érzés volt illegve-billegve mutogatni napokig ezeket a zsákmányolt kincseket a körülöttem lévőknek. És most kérdezd meg tőlem, hogy mikor éreztem hasonlót Isten beszéde kapcsán? Mikor volt utoljára az, hogy a Bibliámba mélyedve igazi örömöm volt az igében? Mikor volt, hogy a reggeli kávém mellett Istentől elfogadtam azt az igazi flow-érzést? Mikor rohangáltam fel-alá, hogy valakivel végre megoszthassam, mit mondott nekem ma az Úr?

olvasás folytatása