ima címkével jelölt bejegyzések

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska kis magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta (falusi paraszt: mondanák ma sokan) kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat. Nem írt több ezer oldalas rendszeres teológiai művet. Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös terem sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemed a körülötted lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Ha nem csak néznél, de látnál is. Ha nyitott lennél a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha kész lennél felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölötted szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre is: nem csak az ördög lakozik a részletekben…

Homoki Gyula

A te pénzed, Isten kezében?

„Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének: ez Isten ajándéka.” (Préd 5,18)

Jézus arra buzdított minket, hogy az utolsót is adjuk oda, ez a poszt viszont nem erről szól. Inkább arról, hogy az anyagiak kérdése sokszor tabu családokon, közeli kapcsolaton belül is, de nagy baj, ha az Istennel való kapcsolatban is az marad.

Amikor friss volt az életemben a felismerés, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, és ezért hálából rá figyelve szeretném élni az életem, a közvetlen környezetemben sokaknak feltűnt a változásom. Csipkedtek, kérdezgettek, próbára tettek, szurkálódtak. Azok, akik nem gondolták úgy, hogy Istennek helye kellene, hogy legyen az életünkben, változatos módon adták a tudtomra — ki tapintatosabban, ki nyíltan — hogy nem vagyok teljesen normális. Hogyan lehet egy kézzelfogható világban, ahol éhen halsz, ha nincs pénzed ételre, kilakoltatnak, ha túl sokáig adós maradsz a lakbérrel, holmi túlvilági dolgokat a középpontba helyezve, a „fellegekben járva” élni?! „Megetet az istened, ha éhes vagy? Kifizeti a gázszámlát helyetted?” — vágták a fejemhez. Sőt, egyszer egy hozzám közeli személy azt vetette a szememre, hogy olyasmiért vagyok Istennek hálás, amivel ő ajándékozott meg a saját pénzéből vásárolva. Hajmeresztő.

olvasás folytatása

Amikor Isten ad erőt

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.” (Zsolt 84,6)

Olykor azt hisszük, csak akkor van szükségünk Istenre, ha épp valami nehézséget kell megoldanunk… Van, hogy én magam is csak utólag érzem át annak jelentőségét, hogy Vele kezdjem a napomat, erőt kérjek hozzá, mert tegyük fel, átlagosnak ígérkezik. Aztán szinte a semmiből jön valami váratlan történés, ami teljesen kizökkent, a feje tetejére állít mindent, és hirtelen a kezelhetőnek tűnőből káosz lesz… Mert valahol az Istennel való időtöltés olyan a lelkünknek, mint az étel a testünknek: ha elhanyagoljuk, nem figyelünk oda rá, idővel egyre erőtlenebbek leszünk. Épp ezért, már a napunk első pillanataiban dönthetünk úgy, hogy felkészülünk a váratlanra azáltal, hogy időt töltünk Vele.

olvasás folytatása

Isten mosolyáért

Fotó: Ilya Rashap

“Ha elesik ellenséged, ne örülj, és ha elbukik, ne vigadjon a szíved” (Péld 24,17)

Azt mondják, hogy a legszebb – vagy, ha úgy tetszik, legtisztább – öröm a káröröm. Sose szerettem ezt a szólást. Talán leginkább azért váltott ki bennem ellenérzést, mert kénytelen voltam belátni, hogy van benne igazság. Hiszen vizsgáljuk csak meg magunkat! Amikor annak örülünk, hogy felebarátunkkal jó dolog történt, nem üti-e fel legerősebb jóindulatunk mellett is fejét egyből némi irigység? Jó, nevezzük sóvárgásnak, ez a lényegen nem változtat: az emberi öröm sosem igazán tiszta, mindig keveredik hozzá valami más, valami földi is. Amikor Isten végtelen irgalmából néha pár pillanatig mégis önzetlenül tudunk örülni a másik sikerének, az valami különös előíze a mennynek, ami miatt még jobban vágyhatunk Haza.

olvasás folytatása

Ünnepvégi ima

 

Úr Jézus! Olyan sokat beszéltem Hozzád az elmúlt hetekben. Ígértem mindenfélét, fogadkoztam, hogy idén másképp lesz. Idén tényleg várni fogom a karácsonyt. Nem az ajándékok, karácsonyi vásárok vagy fahéj illata miatt. Miattad. Érted.

Úr Jézus! Nem akarok fogadkozni, nem akarom elmagyarázni, hogy miért alakult másképp. Hogy nem volt idő, hogy nem tudtam mit kitalálni, hogy nem esett le az a bizonyos hó, nem úgy szóltak a karácsonyi dalok, és nem fogott el az a bizonyos karácsonyi varázs…

Úr Jézus! Engedd meg, hogy ma csak úgy megálljak, elhallgassak. Most, hogy lassan eldübörög a karácsony zaja, és én itt maradtam egyedül. Üresen. Engedd kérlek, hogy igazán csendben lehessek előtted. Egyszerűen elnémuljak. Ne csináljak semmit, ne képzeljem, hogy bármi is rajtam múlik. Úr Jézus, engedd meg, hogy egyszerűen befogadjalak Téged.

Úr Jézus! Kérlek, hagyd, hogy teljes szívemet elárassza annak a csodája, hogy kétezer éve abban a jászolban Te azért jöttél a világra, hogy betöltsd azt az ürességet, amit magamban cipelek. Akkor és úgy, ahogyan Te szeretnéd. Hiszem, Úr Jézus, ha ezt felfogom, igazi karácsonyom lehet egész évben.

Ámen.

Marofejeva Nelli