idő címkével jelölt bejegyzések

Leépülés és felépülés

Böjti egypercesek 15.

A legnehezebb emberi tapasztalatok közé tartozik az, amikor egy közeli hozzátartozónk elvesztésekor, esetleg egy súlyos betegségben eljutunk arra a felismerésre, amellyel a zsoltáros is küzd ebben a részletben: az élet úgy elmúlik, mint a lehelet.

Pedig gyermekként úgy tűnik, hosszú időt adott Isten az embernek ebben az életben. Óvodásként alig vártuk, mikor léphetünk be az iskola kapuján, szerettünk volna kiszabadulni az egyetemre, szeretünk volna szakmát választani – úgy tűnt, van idő mindenre. Aztán ahogy idősödünk, mintha elkezdene fogyni az a bizonyos 24 óra, ami minden nap adatik a számunkra. Egyre kevesebbre érkezünk, és egyre fáradtabbak vagyunk. Míg végül megdöbbenve nézünk a tükörbe: valóban megöregedtünk?

Zsoltárírónk azzal kezdi, hogy vallásos döntést hoz: önfegyelmet gyakorol, mikor gonosz emberekkel találkozik, és nem szidja őket. Azonban rá kell jönnie, nem használ a hallgatás, mert nem a gonosz emberekkel van a legtöbb problémája a világon. Személyes válsága ott kezdődik és tetőzik, hogy átéli élete töredékességét, végességét, és megpróbál ezzel megbirkózni. Szó szerint hatalmas belső munkát végez: mielőtt beszélne, szíve fölhevül, sóhajtozik és lángra lobban – erőlködik és küzd, hogy leküzdje a legyőzhetetlent, a mulandóságot. Míg végül kibukik belőle egyben: „Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él”. Hiába hozott egy kegyes döntést, hiába próbált nagy dolgot tenni, mégis összetörik és kimondja azt a felismerést, amit megpróbált minden erejével elkerülni. Minden jó szándéka ellenére a zsoltáros elér a mélypontra, leépül a zsoltárban.

Rengeteg alkalommal mi is leépülünk, mikor az olvadó és illékony idővel küzdünk: megpróbáljuk kezelni, megszelidíteni, beosztani, a pillanatot megőrizni. S végül rengeteg próbálkozás, kudarc, késés, illetve csúszás után kénytelen-kelletlen mi is belátjuk: nemcsak a régiek mentek el, de mi is el fogunk.

A mulandóság tudata alázatossá teszi a zsoltárost és minket is. Lassan letisztul a szeme előtt a kép: nem szeretne több vallásos teljesítményt nyújtani, nem fogadkozik többé, hanem egy mondatba kapaszkodik, mint a hajótörött egy gerendába: „Egyedül benned reménykedem!”. A végén ez marad, erre lehet támaszkodni és építkezni. A zsoltár is innen kezd el felépülni, ebből a mondatból hajt ki a folytatás és a feloldás.

A leépülés és felépülés egymásutánja ott van a mi életünkben is. A mai zsoltárrészlet mellé fogadd szeretettel Petrőczi Éva versét:

Uram, sebezz és gyógyíts 
kedved szerint, 
csak el ne múljék rólam 
kezed nyoma – 

mert halálba taszít, 
ha többé 
nem foglalkozol velem. 

Ki zúzódást kerülve 
és óvakodva él, 
mint ostoba, 

Csak látszólag veszély, 
ami az alig-léttől 
megment, amit Te adhatsz 
csak nekem: 

Sebek és gyógyulás 
bölcs ritmusa. 

Üzenet a mókuskerékből

Alig ért véget a vizsgaidőszak (volt másfél szabad estéd), s elkezdődött az új félév, kettőt pislogsz, és már megint egy beadandó felett görnyedsz.

Most zártál le egy projektet, alig kezdted el élvezni, hogy a határidő nem szorítja a nyakad, máris kitűztek egy újabbat, ami baljósan a fejed fölött lebeg.

Végre sikerült rendet rakni a szekrény régen lomtalanításra váró polcán, összehajtogatva csinos oszlopokba rendezni a ruhát, de pár sietős – megint elaludtál – reggel után újra a káosz királynőjének érzed magad, ha álmosan kinyitod a gardróbot.

olvasás folytatása

Az utolsó óraütés

Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.

olvasás folytatása

Ha most nem lépsz, akkor mikor?

(mivel a kampányvideó egy spanyol likőr reklámjaként készült, megtekintés csak 18 éven felülieknek ajánlott)

Úgy vagyunk programozva, hogy elutasítsuk a gondolatot, hogy az időnk véges. Így folyamatosan úgy érezzük, hogy van még elég időnk együtt lenni a szeretteinkkel.

Pedig nem.

Az elmúlt hat évben a mobilhasználat megtriplázódott. Noha továbbra is azt valljuk, hogy a legszívesebben a szeretteink körében töltjük az időnket, a fenti videó pont arra világít rá, hogy ez önáltatás, és igazából a képernyő a legjobb barátunk.

olvasás folytatása

Örökké most

Vannak ezek a hosszúra nyúlt pillanatok az életben. Azok a percek, amelyek váratlanul érnek, amelyekkel legtöbbször nem is számolsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy benne vagy, és keserédes ízzel meg is éled őket, mert tudod: kettőt pislogsz és már csak múltnak számolhatók be. Ilyen az, amikor az aranyősz kellős közepébe csöppensz egymagad, pont jóra vált a zenelejátszód is, és abba a néhány akkordnyi időbe évmilliók sűrűsödnek, mert egyszerűen csak minden a helyén van. Ilyen az is, amikor a tengerparton ülsz a fehér homokban egy üveg sörrel a kezedben (csak hogy férfiasabbnak tűnjék az összkép), és egyre csak hallgatod a tenger hullámzását, a sirályok rikácsolását, a szél kellemes csiklandozását, távolban gyermekek játékát a habokkal, majd azt veszed észre, hogy az egész kép egyszer csak sötétebbé válik, furcsa és megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító színek tűnnek fel a horizonton, majd eszmélsz: már a következő előadáson ülsz. Ilyen az is, amikor a sétád kellős közepén ér az eső, bőrig ázol másodpercek alatt, de „egyeafeneazegészet” röhögsz magadon, és jókedvűen folytatod utad. Na meg az is, amikor nyári estéken az ablakban csüngsz gyermek módjára s bámulod a tomboló vihart, játékosan újra és újra összerezzensz a mennydörgés hallatán, és élvezed a lég egyre hűvösödő, friss illatát. Vagy, amikor visszalépsz az utadon, csak hogy azt az illatfoszlányt még tovább érezhesd, hogy örökre emlékeidbe tudd vésni, hogy ha legközelebb eléd tévedne, már barátként köszönthesd. Nem is beszélve azokról a percekről, mikor hahotázva, vörös fejjel egyetlen gondolatod már csak az lehet, vajon a következő, vagy az azutáni pillanatban pukkansz-e szét a nevetéstől. Hajnalig tartó beszélgetések, csillaghullás-nézés háton fekve, felemelő együtt zenélgetés, a percek, mikor el akarsz altatni egy kisgyereket, de ő csak egyre mosolyog rád, és még folytathatnám…

olvasás folytatása