idő címkével jelölt bejegyzések

Egy nyári kérdés

Hova menjek lelked elől?
Orcád elől hova fussak?

139. zsoltár

Hova menjek? – Talán ez a nyár legégetőbb kérdése…

Ha már nem kell a suliban gubbasztani, ha az utolsó vizsga is megvan, ha kivehetem végre a szabit; hova menjek? Ha elég volt a horvát tengerpartból, és a görög szigeteket is unom, akkor hova menjek? Ha az Alpokban és a Tátrában is megmásztuk már a legjobb csúcsokat, akkor hová menjek? Ha nem akarom idén újra hallgatni otthon a rokonok minden nyűgét-baját, akkor hova menjek? Ha a haverok nem akarnak velem tartani, hova menjek? Ha idén nem sikerült félretenni a nyaralásra, hova menjek? Ha csak pár napom van az utazásra, hova menjek? Ha magányos vagyok, hova menjek?

Hova menjek, ha izgalomra vágyom – és ha nyugalomra?

olvasás folytatása

Nincs már türelmem többé…

“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak.

Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást.

Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat.

És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.”

olvasás folytatása

Halogatás helyett cselekedj!

Az év vége valahol egy kicsit mindenki számára hasonlóan alakul. Ha nem is olyan mélyen, de azért átfut az agyunkon néhány, az elmúlt évvel kapcsolatos történés, és akaratlanul is mérlegeljük kicsit a jónak vagy épp helytelennek tűnő döntéseinket, tetteinket, elért céljainkat, vágyainkat, és talán fáj, amikor a halogatott, de meg nem tett dolgaink jutnak az eszünkbe.

Január elseje mindig egy tiszta lap, amely egy új kezdetet hordoz magában – de már rég mögöttünk van. Telnek a napok, és az év elején oly lelkesen meghozott elhatározásaink mostanra talán kezdenek homályba merülni. Könnyű belekényelmesedni az állandó halogatásba. Frusztráló ugyan, és meglehet, naponta érzett bűntudattal, lelkifurdalással jár a nem cselekvésünk, de kényelmes is egyben, mert így nem kell változtatnunk semmit a megszokott napirendünkön. De bármennyire is tűnik kényelmesnek a megszokottság, benne tart egy bizonyos állapotban, egyfajta lelki mozdulatlanságban, amelyben nincs módunk a növekedésre.

olvasás folytatása

Leépülés és felépülés

Böjti egypercesek 15.

A legnehezebb emberi tapasztalatok közé tartozik az, amikor egy közeli hozzátartozónk elvesztésekor, esetleg egy súlyos betegségben eljutunk arra a felismerésre, amellyel a zsoltáros is küzd ebben a részletben: az élet úgy elmúlik, mint a lehelet.

Pedig gyermekként úgy tűnik, hosszú időt adott Isten az embernek ebben az életben. Óvodásként alig vártuk, mikor léphetünk be az iskola kapuján, szerettünk volna kiszabadulni az egyetemre, szeretünk volna szakmát választani – úgy tűnt, van idő mindenre. Aztán ahogy idősödünk, mintha elkezdene fogyni az a bizonyos 24 óra, ami minden nap adatik a számunkra. Egyre kevesebbre érkezünk, és egyre fáradtabbak vagyunk. Míg végül megdöbbenve nézünk a tükörbe: valóban megöregedtünk?

Zsoltárírónk azzal kezdi, hogy vallásos döntést hoz: önfegyelmet gyakorol, mikor gonosz emberekkel találkozik, és nem szidja őket. Azonban rá kell jönnie, nem használ a hallgatás, mert nem a gonosz emberekkel van a legtöbb problémája a világon. Személyes válsága ott kezdődik és tetőzik, hogy átéli élete töredékességét, végességét, és megpróbál ezzel megbirkózni. Szó szerint hatalmas belső munkát végez: mielőtt beszélne, szíve fölhevül, sóhajtozik és lángra lobban – erőlködik és küzd, hogy leküzdje a legyőzhetetlent, a mulandóságot. Míg végül kibukik belőle egyben: „Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él”. Hiába hozott egy kegyes döntést, hiába próbált nagy dolgot tenni, mégis összetörik és kimondja azt a felismerést, amit megpróbált minden erejével elkerülni. Minden jó szándéka ellenére a zsoltáros elér a mélypontra, leépül a zsoltárban.

Rengeteg alkalommal mi is leépülünk, mikor az olvadó és illékony idővel küzdünk: megpróbáljuk kezelni, megszelidíteni, beosztani, a pillanatot megőrizni. S végül rengeteg próbálkozás, kudarc, késés, illetve csúszás után kénytelen-kelletlen mi is belátjuk: nemcsak a régiek mentek el, de mi is el fogunk.

A mulandóság tudata alázatossá teszi a zsoltárost és minket is. Lassan letisztul a szeme előtt a kép: nem szeretne több vallásos teljesítményt nyújtani, nem fogadkozik többé, hanem egy mondatba kapaszkodik, mint a hajótörött egy gerendába: „Egyedül benned reménykedem!”. A végén ez marad, erre lehet támaszkodni és építkezni. A zsoltár is innen kezd el felépülni, ebből a mondatból hajt ki a folytatás és a feloldás.

A leépülés és felépülés egymásutánja ott van a mi életünkben is. A mai zsoltárrészlet mellé fogadd szeretettel Petrőczi Éva versét:

Uram, sebezz és gyógyíts 
kedved szerint, 
csak el ne múljék rólam 
kezed nyoma – 

mert halálba taszít, 
ha többé 
nem foglalkozol velem. 

Ki zúzódást kerülve 
és óvakodva él, 
mint ostoba, 

Csak látszólag veszély, 
ami az alig-léttől 
megment, amit Te adhatsz 
csak nekem: 

Sebek és gyógyulás 
bölcs ritmusa. 

Üzenet a mókuskerékből

Alig ért véget a vizsgaidőszak (volt másfél szabad estéd), s elkezdődött az új félév, kettőt pislogsz, és már megint egy beadandó felett görnyedsz.

Most zártál le egy projektet, alig kezdted el élvezni, hogy a határidő nem szorítja a nyakad, máris kitűztek egy újabbat, ami baljósan a fejed fölött lebeg.

Végre sikerült rendet rakni a szekrény régen lomtalanításra váró polcán, összehajtogatva csinos oszlopokba rendezni a ruhát, de pár sietős – megint elaludtál – reggel után újra a káosz királynőjének érzed magad, ha álmosan kinyitod a gardróbot.

olvasás folytatása