hit címkével jelölt bejegyzések

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea

Készenlétben

Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. 1 Pét 3,15

Egy másik bejegyzésünkben már röviden megemlítettük, hogy a nyár és a KRISZ-táborok, illetve konfirmandustáborok közeledtével egyre aktuálisabbá válik néhány gondolatot megosztani a bizonyságtétellel kapcsolatban. Gondolom nem csupán nekem ismerős az az élethelyzet, amikor egy táborozó csapat elé egy estén kiáll az egyik vezető és csapattag és elkezdi mesélni az életét, kiszínezve a mélységeket, homályosan fogalmazva és leragadva a mélypontoknál, majd kilyukad annál a befejezésnél, hogy „Jézust választottam és minden jobb lett”. Ez az úgynevezett kétdimenziós narratíva, ami igen egyszerű modellre fűzi fel valakinek a hittapasztalatait: Jézus előtt rossz volt, Jézussal már jó. Nem vonom kétségbe ennek az egyszerű állításnak az igazságát, azonban a mai nappal egy olyan sorozatot kezdünk meg, amellyel elmondjuk nektek azt, amit a bejegyzéseinkben amúgy is olvashattatok már: a háromdimenziós bizonyságtételünket. Mert nem csak a Krisztus előtti bűnös élet és a Krisztus utáni megigazult élet létezik a világon, hanem a hit sorozatos harcaiban formálódik, alakul ki a hívő életútja, ami sokszor a tévutakat, rossz választásokat is magában foglalja. olvasás folytatása

Szeretsz-e?

Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?

Fájdalmasan mélyreható kérdés ez. Olyan, amit ha meghallunk, le kell sütnünk a szemünk. Igen, Uram, te tudod…

Jól ismerjük a kérdés történetét. Jézus a feltámadása után felkeresi a tanítványait, köztük az Őt háromszor megtagadó Simon Pétert is. Péter társaihoz hasonlóan visszatért a régi foglalkozásához és halászik. Nincs a helyén. Jézus sincs a helyén az életében. Amikor Jézus megszólítja, mégsem dorgálja meg. Nem tesz neki szemrehányást. Nem kéri számon Simon simonságait. Ha van valami éle a beszélgetés kezdetének, az a megszólításban fedezhető fel.

olvasás folytatása

Tehetetlenül Jézus előtt

“Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Ő pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” Mt 9, 1-8

Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mi a bátorság, én erre az igeszakaszra mutatnék, és azt felelném: „Ez a bátorság”. Úgy gondolom, hogy amit a béna embert cipelő emberek tettek, az bátorság. Bátrak voltak, nem hátráltak meg a sokaság láttán. Furfangos módon vitték Jézus elé a beteg embert, akit minden bizonnyal nagyon szerettek. Bátrak voltak, mert szembe mertek nézni az akadályokkal, nemcsak a látható, hanem a láthatatlan akadályokkal is. Mert a tömeg csak az egyik akadály; a kételkedés ennél lényegesen nagyobb akadályt jelenthetett. „Vajon ez a híres Jézus tényleg meg tudja gyógyítani?” „Megéri ez a sok fáradtság?” „Mi van akkor, ha mégsem gyógyítja meg?” Feltehetően ilyen és hasonló gondolatokkal kellett megküzdeniük ezeknek az embereknek, ők azonban bátran szembenéztek ezekkel az elbizonytalanító gondolatokkal, bíztak Jézusban.

olvasás folytatása

Extra löket

Valamikor az 1947-es év elején, egyik reggel két fiatal lelkész sétál a kárpátaljai Mezőgecséből Beregszász irányába. Imádkozva vonulnak céljuk felé. Eltökélt szándékuk, hogy a többi keresztyén testvéreikkel, lelkésztársakkal előre kigondolt és körvonalazódott bizonyságtételüket elmondják a KGB helyi képviselőjének. Bántotta őket a megszálló orosz propaganda óriásplakátjain hirdetett üzenet, amely Sztálin elvtársról olyan szlogeneket repesett, mint „Íme, a mi Atyánk!”, „Gondviselőnk”, „Holnapunk”, „Biztonságunk”. Próféták lévén világossá vált számukra, hogy itt bizony nem lehet hallgatni, hanem mondani kell az Isten üzenetét. Az illedelmes bemutatkozás után bele is kezdenek mondandójukba. Úgy képzelem, hogy a tisztviselőben megállhatott az ütő egy pillanatra, majd magabiztosan utasítja a két férfit: írják le, amit itt Sztálinnak címezve elmondtak. Megtették. Csak egy kis ízelítő:

olvasás folytatása