hit címkével jelölt bejegyzések

Jól vagyok

Napok óta Szabó Balázs Jól vagyok című száma jár az eszemben, s bár az övé kicsit depressziósabb hangvételű, én mégis azt kell mondjam, tényleg jól vagyok. Erre akkor csodálkoztam rá, amikor az egyik kedves barátom kérdezte, mi újság velem, és én őszintén tudtam kimondani ezt a már-már klisének tűnő mondatot – most az egyszer teljesen komolyan gondolva azt.

Idáig is út vezetett, s csak kérni tudom az Istent, tartson meg ebben az állapotban minél hosszabb ideig.

Vasárnap istentiszteleten voltam, ahol ez volt az alapige: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (János 14,1)

olvasás folytatása

Te mit tennél, ha a világod összeroppanna?

Böjti egypercesek 38.

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)

Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.

Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”

Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…

És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?

Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?

Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…

Papp Adrien

Miért is megyek én oda Jézushoz?

Böjti egypercesek 37.

„Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.” Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!” Majd egyenest Jézushoz menve így szólt: „Üdvözlégy, Mester!” – és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akkor odamentek, rátették a kezüket, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?” Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak. (Mt. 26,46-56)

Gecsemáné-kert. Jézus elfogatása. Júdás árulása. A tanítvány tettre kész szeretete. Katonák. Jézus tekintete… Ismerjük a történetet. Minden részletét. Jól ismert érzelmeink ébrednek fel az olvasásakor. Mélyen megvetjük Júdás árulását. Teljesen elhatárolódunk az egész undorító színjátékától. Igen, mi is előkapnánk a kardot. Meg akarnánk védeni Jézust. Hévvel és tűzzel… ezzel tudunk, szeretünk is azonosulni, nem úgy, mint az elmenekülő tanítványokkal… S ott az a mondat: „Barátom, hát ezért jöttél!” Szívbemarkoló. Szinte belenyilall a történetbe, ebbe az egész túlfűtött éjjeli történetbe ez a mondat Jézustól. Azt hiszem ott Júdásnak volt egy nagy pillanata. Amikor Jézus ránézett, és tekintetével teljesen átvilágította az egész lelkét. Ott megállt egy pillanatra minden. Ott csak Jézus volt és Júdás. Az áruló barát. A hatalmas hibát elkövető tanítvány. A te jó ég mit tettem ember.

Ülök és borzongok. Júdás vagyok. Kár szépíteni. Dehogy kapok én elő kardot! Dehogy állok én oda nagypénteken védelmezni Őt! Már rég ott lapul a zsebemben a harminc ezüst ezernyi képében. Számtalanszor elárulom Őt. Értéktelen, kisszerű alkukat kötök nap mint nap. Reggel és este áhítatosan olvasom az Igét, majd nap közben tanítványhoz nem méltóan élek, cselekszem, beszélek. Bebiztosítom magam az Igével, az igei percekkel, hogy aztán nyugodt szívvel éljem mocskokkal kiszínesített életem. Csókkal megyek oda Jézushoz, és közben kisszerű húzásokkal, csalásokkal, megalkuvásokkal, nem tiszta tettekkel és szavakkal, rosszindulattal, emberutálattal, mindent eltipró életrevalósággal, gonoszkodással teletömött zsebemet hurcolom magammal.

Nap mint nap eladom Jézusom.

„Barátom, hát ezért jöttél!”

A nagy pillanat. Jézus rám néz. Nem kell a színjáték. Én is tudom. Nem kellenek a csókok, a bókok, a hízelgések. Nem kell a körítés. Én kellek. Kellenék. Egészen. Nemcsak illendőségből, hanem igazán. Ezért jöttem?

Papp Adrien

Szabadesés

Böjti egypercesek 34.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”

 „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok. Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek.” Jn. 14,1-4; 18-20; 26-29

Az, ami számomra ésszel felfoghatatlan, mindvégig el volt készítve. Közel az óra, Jézust hamarosan keresztre feszítik. Hamarosan ott függ majd a keresztfán, kiszolgáltatva, meggyötörve, szomjazva. Olyan egyedül, amennyire ember csak lehet. S tudjátok, ha én lettem volna Jézus helyében valószínűleg dühös lettem volna és kétségbeesett. Talán a tanítványokra lettem volna a legdühösebb. Hiszen velük töltöttem három évet. Nap mint nap látták a csodáimat, az én nevemben gyógyítottak betegeket, s most mégis értetlenkedve szemlélik az eseményeket.

Mekkora szerencse, hogy nem én vagyok Jézus. Mert Ő ehelyett végtelen szelídséggel és türelemmel fordul hozzájuk, és azt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Higgyetek

Az elmúlt időszakban át kellett gondolnom, mit is jelent számomra a hit. Régebben szerettem könnyelműen odadobni azt kiüresedett frázist, hogy: „hidd el, minden rendben lesz, meglásd, a dolgok jobbra fordulnak”. De mostanában rájöttem, hogy mit sem érek ezzel a „hidd el”-el, amikor az egyik barátom szülei tönkrement házasságáról beszél, a másik pedig arról, hogyan kell elmagyaráznia az alig hét éves lányának, miért halt meg az osztálytársa.

Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.

Hogyan válhatnának ezek a szavak valósággá az ő életükben illetve az enyémben?

Azt hiszem, köze lehet mindezeknek a felnőtt hithez. Ahol többé nem rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélem a dolgokat. Ahol megértem, hogy az életem nem lesz problémamentes, sőt lesz benne fájdalom és veszteség is. Ekkor megfáradva abban az örökös harcban, melyben megpróbálom megoldani az életemet, megállok az Isten előtt, és lemondok arról a meggyőződésemről, miszerint én tudom a legjobban, hogy mi a jó nekem. Védtelenné és kiszolgáltatottá válok Előtte.

Mindezeket azért tudom megtenni, mert végül elhiszem neki, hogy szeret. Azt is, hogy helyem van Nála, mert maga Jézus ment el, hogy elkészítse. Megtanulom elhinni, hogy bár nekem sokszor fáj az, ami bennem és körülöttem történik, Istennél mindez egy tökéletes terv része. Nem, egyáltalán nem könnyű minderre rábólintani. Számomra továbbra is mindennapos kemény harc ez…

Ebben a böjtben arra kérem az Urat, hogy erősítse meg bennünk ezt a hitet, adjon erőt elhordozni mindazt, amiben jelenleg benne vagyunk, s adja az Ő békességét, ami betöltheti a szívünket, és gyógyíthatja sebeinket.

Marofejeva Nelli

A beteg, a kétkedő és a tanítvány: ÉN VAGYOK

Böjti egypercesek 4.

 „Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt mondta: »Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros, és nagyon szenved, mert gyakran esik a tűzbe, gyakran a vízbe is. Elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.« Jézus erre így válaszolt: »Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt ide!« Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték:»Mi miért nem tudtuk kiűzni?« Ő így válaszolt: »Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. (Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre.)« Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: »Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.« Ekkor igen elszomorodtak.” (Mt 17,14–23)

Nagyon sokszor jártam már kórházban, és azt figyeltem meg, hogy a legtöbb ember még valahogy csak-csak elviseli azt, amikor be kell kísérni valakit, és látja maga körül a sok-sok beteg vagy sérült felnőttet. Azonban amikor onkológiára vagy gyermekosztályra kell mennie, minnél gyorsabban akar onnan szabadulni. Miért? Mert a daganatos és a rákos betegségek félelmetes tempóban és mértékben szembesítenek azzal, hogy a földi élet, amihez annyira ragaszkodik az ember, VÉGES, és azt – a reklámok hirdetéseivel szemben – nem ő irányítja. Amikor pedig egy gyermeket lát szenvedni, egyből összeszorul a gyomra a sajnálattól és a haragtól, és vagy azt gondolja, hogy  biztos a szülei tehetnek róla, vagy éppen Istent vádolja, hogy miért engedi meg mindezt…

A fenti igerészben Jézushoz egy édesapa megy panaszt tenni. Egy édesapa, aki hitte, hogy a tanítványok is képesek lesznek arra, hogy meggyógyítsák holdkóros fiát. A próbálkozás azonban sikertelen volt. Erre pedig a tanítványok vonják kérdőre Jézust, hogy mondja meg kudarcuk okát, de a diagnózist az átélteknél is nehezebb lehetett meghallaniuk:

„Kishitűségetek miatt.”

Mivel a kiemelt igerészben egyedül Megváltónk van megnevezve, nagyon nehéz tükör áll előttünk, mert Jézuson kívül minden egyes szereplő mi magunk vagyunk a jelenben. Ez alapján három dolgon kell ma nagyon alaposan átrágnunk magunkat.

  • Először: a betegségen. A fiatal fiú ugyanis holdkórosságban szenved – azaz öntudatán kívül járkál, s tesz meg olyan dolgokat, melyeket épeszű ember nem tenne meg. Jelen esetben tűzbe és vízbe is ugrál. Mondhatnád, kedves Olvasó, hogy hiszen te nem szoktál alva járni, de még az eszedet sem veszítetted el eddig, azonban ez a fiú te vagy és én vagyok,  amikor Isten nélkül próbálunk bármi felől is dönteni és Nélküle cselekedni. Ebből a fajta holdkórosságunkból még ma ki kell gyógyulnunk, mert sokkal veszélyesebb a történetben szereplőnél, hiszen ezzel másokat is életveszélybe sodrunk.
    Éppen ezért most állj meg és őszintén gondold végig a következő kérdéseket:
    • Mikor hoztál legutóbb olyan döntést, amelyről talán megkérdezted az Urat, de válaszát már nem vártad meg? (Az nem számít Isten szerinti döntésnek, amikor a mások által betanult normát követed.)
    • Mikor történt meg veled a közelmúltban, hogy hagytad eluralkodni magadon az érzelmeidet, hogy azok irányítsanak?
    • Vádoltál vagy bántottál meg valakit indulatból? Támogattál vagy segítettél valakit más kárára?
  • Másodszor: az elmúlt idők panaszain kell átrágnunk magunkat! A legtöbb panaszunk ugyanis abból adódik, hogy Istenünk nélkül megtettünk valamit, amit nem kellett volna. Másik részük pedig abból, hogy nem tettük meg, amit kért tőlünk Mennyei Atyánk, ezért pedig az az áldás sem érkezett, amelyet korábban Ő megígért. Ezt átgondolva még ma igyekezz megszabadulni panaszkodásaidtól, mostantól fogva jobban odafigyelve magadra a következő kérdések segítségével:
    • Panaszkodásom, Istennel szembeni vádam miből fakad?
    • Mire kért meg engem az én Uram, az Úr, amit nem tettem meg?
    • Mikor hagytam, hogy a mindennapok és a környezetem elfordítsa tekintetem az én Megváltómról?
  • Végezetül: tanítványságunk van soron. Isten gyermekeiként ugyanis tanítványok is vagyunk. Ez viszont hatalmas felelősség, amelyet nem rázhatsz le magadról. A világ ugyanis várja tőled és tőlem is a válaszokat és a gyógyulást, akárcsak a történetben szereplő édesapa. Ezért most vedd nagyon komolyan a következő kérdéseket:
    • Mikor hagytad legutóbb szó nélkül azt, hogy valaki melletted rágalmazza a te Mennyei Édesatyádat?
    • Mikor ráztál le magadról olyan feladatot, amelyet tőled vártak Krisztushoz tartozóként? Csak azért, mert te erre „nem vagy képes”.
    • Hiszed-e, hogy Isten téged, mint gyermekét és tanítványát használni akar ebben a világban?
    • Ha hiszed, miért nincs benne ebben a hitedben az is, hogy tehetséget és erőt is ad ahhoz a feladathoz, amelyet rád bíz?

Kedves TeSó!

Hitünk ezen a földön olyan, mint egy szikladarab a nagysodrású folyamban. Minél jobban bízol az egy, örök Istenben, annál erősebb szikla az, amely fenntart a víz felett, az örök életben. Ezt a hited erősítsd böjtödben és a mindennapjaidban, hogy semmi téged Tőle el ne választhasson, meg ne ingathasson!

Laskoti Réka