hit címkével jelölt bejegyzések

A beteg, a kétkedő és a tanítvány: ÉN VAGYOK

Böjti egypercesek 4.

 „Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt mondta: »Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros, és nagyon szenved, mert gyakran esik a tűzbe, gyakran a vízbe is. Elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.« Jézus erre így válaszolt: »Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt ide!« Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték:»Mi miért nem tudtuk kiűzni?« Ő így válaszolt: »Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. (Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre.)« Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: »Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.« Ekkor igen elszomorodtak.” (Mt 17,14–23)

Nagyon sokszor jártam már kórházban, és azt figyeltem meg, hogy a legtöbb ember még valahogy csak-csak elviseli azt, amikor be kell kísérni valakit, és látja maga körül a sok-sok beteg vagy sérült felnőttet. Azonban amikor onkológiára vagy gyermekosztályra kell mennie, minnél gyorsabban akar onnan szabadulni. Miért? Mert a daganatos és a rákos betegségek félelmetes tempóban és mértékben szembesítenek azzal, hogy a földi élet, amihez annyira ragaszkodik az ember, VÉGES, és azt – a reklámok hirdetéseivel szemben – nem ő irányítja. Amikor pedig egy gyermeket lát szenvedni, egyből összeszorul a gyomra a sajnálattól és a haragtól, és vagy azt gondolja, hogy  biztos a szülei tehetnek róla, vagy éppen Istent vádolja, hogy miért engedi meg mindezt…

A fenti igerészben Jézushoz egy édesapa megy panaszt tenni. Egy édesapa, aki hitte, hogy a tanítványok is képesek lesznek arra, hogy meggyógyítsák holdkóros fiát. A próbálkozás azonban sikertelen volt. Erre pedig a tanítványok vonják kérdőre Jézust, hogy mondja meg kudarcuk okát, de a diagnózist az átélteknél is nehezebb lehetett meghallaniuk:

„Kishitűségetek miatt.”

Mivel a kiemelt igerészben egyedül Megváltónk van megnevezve, nagyon nehéz tükör áll előttünk, mert Jézuson kívül minden egyes szereplő mi magunk vagyunk a jelenben. Ez alapján három dolgon kell ma nagyon alaposan átrágnunk magunkat.

  • Először: a betegségen. A fiatal fiú ugyanis holdkórosságban szenved – azaz öntudatán kívül járkál, s tesz meg olyan dolgokat, melyeket épeszű ember nem tenne meg. Jelen esetben tűzbe és vízbe is ugrál. Mondhatnád, kedves Olvasó, hogy hiszen te nem szoktál alva járni, de még az eszedet sem veszítetted el eddig, azonban ez a fiú te vagy és én vagyok,  amikor Isten nélkül próbálunk bármi felől is dönteni és Nélküle cselekedni. Ebből a fajta holdkórosságunkból még ma ki kell gyógyulnunk, mert sokkal veszélyesebb a történetben szereplőnél, hiszen ezzel másokat is életveszélybe sodrunk.
    Éppen ezért most állj meg és őszintén gondold végig a következő kérdéseket:
    • Mikor hoztál legutóbb olyan döntést, amelyről talán megkérdezted az Urat, de válaszát már nem vártad meg? (Az nem számít Isten szerinti döntésnek, amikor a mások által betanult normát követed.)
    • Mikor történt meg veled a közelmúltban, hogy hagytad eluralkodni magadon az érzelmeidet, hogy azok irányítsanak?
    • Vádoltál vagy bántottál meg valakit indulatból? Támogattál vagy segítettél valakit más kárára?
  • Másodszor: az elmúlt idők panaszain kell átrágnunk magunkat! A legtöbb panaszunk ugyanis abból adódik, hogy Istenünk nélkül megtettünk valamit, amit nem kellett volna. Másik részük pedig abból, hogy nem tettük meg, amit kért tőlünk Mennyei Atyánk, ezért pedig az az áldás sem érkezett, amelyet korábban Ő megígért. Ezt átgondolva még ma igyekezz megszabadulni panaszkodásaidtól, mostantól fogva jobban odafigyelve magadra a következő kérdések segítségével:
    • Panaszkodásom, Istennel szembeni vádam miből fakad?
    • Mire kért meg engem az én Uram, az Úr, amit nem tettem meg?
    • Mikor hagytam, hogy a mindennapok és a környezetem elfordítsa tekintetem az én Megváltómról?
  • Végezetül: tanítványságunk van soron. Isten gyermekeiként ugyanis tanítványok is vagyunk. Ez viszont hatalmas felelősség, amelyet nem rázhatsz le magadról. A világ ugyanis várja tőled és tőlem is a válaszokat és a gyógyulást, akárcsak a történetben szereplő édesapa. Ezért most vedd nagyon komolyan a következő kérdéseket:
    • Mikor hagytad legutóbb szó nélkül azt, hogy valaki melletted rágalmazza a te Mennyei Édesatyádat?
    • Mikor ráztál le magadról olyan feladatot, amelyet tőled vártak Krisztushoz tartozóként? Csak azért, mert te erre „nem vagy képes”.
    • Hiszed-e, hogy Isten téged, mint gyermekét és tanítványát használni akar ebben a világban?
    • Ha hiszed, miért nincs benne ebben a hitedben az is, hogy tehetséget és erőt is ad ahhoz a feladathoz, amelyet rád bíz?

Kedves TeSó!

Hitünk ezen a földön olyan, mint egy szikladarab a nagysodrású folyamban. Minél jobban bízol az egy, örök Istenben, annál erősebb szikla az, amely fenntart a víz felett, az örök életben. Ezt a hited erősítsd böjtödben és a mindennapjaidban, hogy semmi téged Tőle el ne választhasson, meg ne ingathasson!

Laskoti Réka

A hitvallás szakítópróbája

Létezik a református teológián belül egy fogalom, amivel nem gyakran találkozhat az átlag egyháztag. Ritkán fordul elő, hogy erről a fogalomról szó esik, hiszen eleve ritkán fordul elő, hogy szükséges beszélni róla. A fogalom neve status confessionis, azaz „a hitvallás státusza, helyzete”, esetleg „hitvallási helyzet”. Akkor merül fel ez a helyzet, amikor egy keresztyén közösség szembesül azzal, hogy újra meg kell fogalmaznia a hitét Istennek a Szentírásban adott kijelentésén keresztül, mert üzenete ki van téve a tévtanítás, felhígulás, elferdítés veszélyeinek. Ez történt Niceában Kr. u. 325-ben, Barmenben 1934-ben és higgyétek el, nem a nagyképűség beszél belőlem, de ez történt velünk 2017-ben is, amikor felismertük a status confessionist, azaz hogy a blog a reformáció évében nem csupán egy programmal, de egy közös hitvallással kell emlékezzen és előremutasson. Akkor nem tudtuk, milyen hosszútávú következményeket von maga után mindaz, amit leírunk. Hitvallásunk ugyanis egyszerűen, mégis pontos fogalmazással a kor nyelvén leírja, mit hiszünk és hogyan hiszünk a Szentháromság Istenről és az emberről, aki napjainkban Jézus által megérintve és megváltva megéli hitét – talán egészen másként, mint mások.

olvasás folytatása

Ateista keresztyének

Amit talán legjobban értékelek a mostani tizenéves korosztályban, hogy szinte már a szemtelenségig őszinték tudnak lenni. Amikor néhány hónapja néhányukat megkértem, hogy mondják el, milyennek ismerik Istent, a válaszok megdöbbenést keltettek bennem. Talán a legtöbben a szigorú Istenre tették le voksukat. Megpróbáltam feltárni, hogy mi is vezette őket éppen ehhez a jelzőhöz Vele kapcsolatban, és már jöttek is a történetek a tüzet okádó hitoktatókról, akik a tízparancsolat összes terhét felmutatták előttük, és fenyegetőztek azzal, hogy akik ezt nem tartják be, azt bizony a jóisten (micsoda ellentmondás!) a pokol kénköves tüzeire veti. Aztán a második befutó az unalmas Isten volt, aki végeláthatatlan messzeségben lakozik, és öreges testét próbálja a trónon tartani. Elmondták, hogy valójában nem találkoztak olyan Istenben hívő emberrel eddig, aki ne unalmas dumát nyomott volna le a torkukon.

Azóta pörgetem magamban ezeket a fiatalokat, és azt a borzalmas súlyú beismerést kellett tennem magamnak (és nekik is), hogy az, amiről eddig hallottak az bizony nem keresztyénség. Legalábbis nem az a keresztyénség, amelyet én ismerek és élek.

olvasás folytatása

Segítség, eltévedtem! Avagy, hogyan szedjem rendbe a hitéletem

Talán régen nagyon ítélkező voltál. Keményen hangzik, de kár szépíteni. Tökéletes elképzeléseid voltak arról, hogy milyen a jó keresztyén élet, magaviselet, mi fér bele és mi nem egy Jézus követő életébe. Na persze, ez önmagában nem is lenne baj. A baj épp ott kezdődött, hogy te egyenesen meg voltál arról győződve, hogy csakis ilyen módon lehet Istennek kedves, tetsző életet élni. Talán pironkodva emlékszel, milyen magadnak sem bevallott megvetéssel néztél azokra, akik a szerinted helyesnek vélt normákba nem fértek bele. Nemcsak az embereket ítélted el, hanem talán magát az Urat is. Bekategorizáltad, hogy Ő egy olyan Isten, aki csak a tökéletesen kitöltött kockákat nézi szeretettel. Aki csak azt fogadja el, aki nem hibázik, és bár a száddal vallottad, a lelkedben mélyen mégis meg voltál arról győződve, hogy az, aki eltévelyedik, el is veszti az Atya szeretetét.

Aztán eltévedtél…

Messze kerültél Istentől. Nem látványosan persze, csak mélyen a szívedben. Aki kívülről látott az nem biztos, hogy felfedezett bármi változást, de benned mélyen sok minden átalakult. Eleinte csak nem tudtál miről beszélni az Úrral, felhalmoztál egy csomó gátat, kételyt, amiből módszeresen és apránként építettél egy jó vaskos falat Isten és magad közzé, melynek a tövében csak pislogtál tehetetlenül. Átmászni nem volt erőd, de leginkább kedved. Tudtad, hogy a megoldás, ha beszélsz Istennel, de ahhoz lusta, tunya és gyáva voltál. Kényelmesebb volt a fal árnyékában ülni, közel Istenhez és mégis megfelelően távol Tőle.  Ha egy-egy nagyon közeli embered pedig a lelki életedre terelte a szót, nemes egyszerűséggel az időhiányra fogtad, hogy miért nem tartasz csendességet, nem jársz gyülekezetbe.

olvasás folytatása

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea