elmúlás címkével jelölt bejegyzések

Az utolsó óraütés

Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.

olvasás folytatása

Ha most nem lépsz, akkor mikor?

(mivel a kampányvideó egy spanyol likőr reklámjaként készült, megtekintés csak 18 éven felülieknek ajánlott)

Úgy vagyunk programozva, hogy elutasítsuk a gondolatot, hogy az időnk véges. Így folyamatosan úgy érezzük, hogy van még elég időnk együtt lenni a szeretteinkkel.

Pedig nem.

Az elmúlt hat évben a mobilhasználat megtriplázódott. Noha továbbra is azt valljuk, hogy a legszívesebben a szeretteink körében töltjük az időnket, a fenti videó pont arra világít rá, hogy ez önáltatás, és igazából a képernyő a legjobb barátunk.

olvasás folytatása

Őszi gondolatok


„Az Úr bír ez egész földdel és minden benne élőkkel;
Övé a földnek kereksége, mit a tengeren épített,
Folyóvizekkel körülvett, melyben meglátszik bölcsessége.”

 

Rám esteledett, csak úgy meglepett, mint mindig. Még most kezdtem a napot, még most is érzem terhének súlyát a vállaimon, még most nyeltem le a reggeli kávém utolsó, már-már kihűlőben lévő kortyát… és újra este van. De bevallom, olyan kedves szívemnek ez a napszak, főleg így ősz tájékán. Ez idő tájt kiszabadulok a természetbe és csak úgy szívom be a friss levegőt, mely ilyenkor betölti a tüdőm minden egyes kis pontját. Közben hosszú percekig élvezem az utcai világítás fényében vetkőző, kopár fák elnyúlt ágait. Én annyi szépet látok ebben a sokaknak nyomasztó és rideg, nyálkás időben. Előszeretettel toccsanok egy-egy tócsába, majd pajkosan nézek szét, vajon nem látott-e meg valaki. Gyermeki huncutsággal futok neki a ködnek és hagyom, hogy körbevegyen, átöleljen. Úgy megfognám, megmarkolnám, de kicsúszik a kezeim közül. Majd újra felocsúdok: „de hisz mit művelek, felnőtt vagyok” – kérek elnézést a bennem megszólaló homo sapienstől.

olvasás folytatása

Testcserés örök élet

www_cinemastance_com176375

Gondolatok az Önkívület (Self/less) c. film alapján

2015, amerikai sci-fi, 117 perc

Vigyázat, spoilerveszély!

Halhatatlanság, örökélet, örök fiatalság, hatalom… Rohanás, azután megállás a rohanásban. Végigélni egy életet, aztán rájönni, hogy az egész nem ért semmit. Folyton mocorog bennünk, hogy mi lenne, ha kétszer élnénk? Hogyan kezdhetnénk újra? Van számunkra még jövő, ha már elmúltunk 70 évesek? Van még esélyünk a boldogságra, ha halálos betegségben szenvedünk? Az Önkívület is épp ezekre a kétségbeesett kérdésekre keresi a választ, és hoz egy nagyon tudományos megoldást: át kell költöztetni a tudatot egy fiatal, egészséges testbe. Persze a filmkészítőknek szüksége volt (jó sok) nézőre, szóval a film tele van fordulatos akciójelenetekkel, drámával meg romantikával a végén önfeláldozással. Az idős, milliárdos építész (Ben Kingsley) ugyanis eljut a bölcsességnek arra a szintjére, amikor már nem tartja a saját életét fontosabbnak a (Ryan Reynolds alakította) fiatal katonáénál. Igaz, hogy a rendezőnek (Tarsem Singh) voltak már nagyobb dobásai, és a cselekmény valahol elsikkad a sablonos klisék között, mégis érdemes legalább egyszer megnézni a filmet és megkérdezni magadtól: élnél a testcsere lehetőségével?

olvasás folytatása

Nagyszombati egyperces

tumblr_nhrscc9TrO1rcct9to1_1280

Mindig is csodáltam azt, amikor a Szentírás úgy számol be a nagyok haláláról, mint akik az élettel betelve búcsúztak e léttől (1Móz 25,8; 35,29; 1Krón 23,1; Jób 42,17). Élettel betelve – elbűvölő kifejezés ez. Teljes. Kerek. Egész. Hiánytalan. Olyan, mint a púposan, színig töltött pohár, a tökéletesen sima, redőtlen víztükör, a gondosan összeállított virágkompozíció. Olyan, amely úgy tökéletes, ahogy van. S ha úgy érezné az ember, hogy mégis hozzá szeretne nyúlni, egy arasszal is hozzáadni – valójában csak tönkretenné az egészet, és a harmónia tovatűnne.

Pál apostol utolsó szavaiban így összegzi életútját: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Ő is a nagyok halálát akarja halni: élettel betelve. Mintha csak ennyit mondana: „Mindent megtettem, ami tőlem telt. Célba értem. Nincs szégyenkezni valóm. Kész vagyok – a szó legszorosabb értelmében véve.”

Néha úgy képzelem el annak az utolsó pillanatnak az eljöttét, mint a hirtelen érkezett vendégnek a látogatását. Abban a pillanatban, mikor becsöngetnek, s az ajtóban toporog a kedves vendég, kétfajta házigazda létezik. Az egyik irul-pirul, szégyenkezik, mentegetőzik, kifogásokat keres a lakásban található tömérdek szennyes, áthatolhatatlan porréteg, szanaszét heverő mosatlan, kínos bűz miatt. A másik viszont nyugodt szívvel engedi be a nem várt látogatót, mert tudja, megfelelően felkészült: vendégét tiszta szobák, komótos hely, mindig betárolt finomság, frissen főtt kávé várja.

Gondolj bele: mi lenne, ha érted ma csöngetnének? Ebben a pillanatban. Vagy ebben. Esetleg öt perccel azután, hogy ezeket a sorokat elolvasod. Mi lenne az a ki nem mondott szó, amit magaddal vinnél a sírba? Ki lenne az a szeretett személy, akinek nem tudtál megbocsájtani? Melyik lenne az az összetört kapcsolat, amelyiket rendbe kellett volna tenned? Kinek kellett volna többször mondanod: „Szeretlek!”? S ami a legfontosabb: tudnál-e bizalommal, örömmel, szorongás nélkül, színről színre megállni Krisztus előtt tudva, hogy így fog köszönteni: „Jöjjetek Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.” (Mt 25,34)

Kihívás: Rendezd el azt, amit akkor tennél, ha ez lenne az utolsó napod!

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára