böjt címkével jelölt bejegyzések

“Ma még lehet”

Közelednek az ünnepi napok. Persze most még takarításra váró szobák, sütemény- és ételreceptek, lázas, gyors, fáradt készülődések választanak el tőle. Ma még távoli a holnapi nagypéntek fájdalma, s talán az is marad, ha a készülődés elcsúszik, s nem lesz időnk a kereszthalállal foglalatoskodni. Ahogy a feltámadás öröme is távoli és valószerűtlen – főként az elmúlt évek vendégeskedései és azok mámorai után. Készülünk az ünnepre, majd sikeresen belezuhanunk, és aztán próbálunk minél üdébben, frissebben, kijózanultan kászálódni ki belőle.

olvasás folytatása

Szomjas a szomjúságra

Fotó: Freepik

Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. (Mát 5,6)

Amikor tavaly nyáron új albérletbe költöztünk a férjemmel, tettem magamnak egy fogadalmat: minden reggel (de legalább hetente háromszor) a szokásosnál egy órával hamarabb felébredek, elmegyek futni, és közben valamilyen áhítatos hangoskönyvet hallgatok. Így egyszerre két régi életmódváltással kapcsolatos célomat is teljesítem: minden nap mozgok és (a már rutinná vált esti csendesség mellett) minden reggel szánok időt az Istennel való foglalkozásra.

olvasás folytatása

A megalázó üldöztetés

Fotó: Nicolae Rosu, Unsplash

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. (Mát 5,10)

Mikor a Hegyi Beszédet olvasom automatikusan aláfestő zene kapcsol be a fejemben, de ennél az igeversnél különösen felerősödik a hatása. Megjelenik előttem egy erős, dicsőségteljes Pál karakter, aki megviselten, leharcolva, tetőtől talpig befedve az út porával tör előre a menetszélben az Utolsó mohikán zenéjére. Vagy valami ilyesmi.

Jó lenne ezt hinni. Hogy Isten igéjét képviselni ilyen nemes és felemelő, és az üldöztetés valami rambós életveszélyt jelent. De igazából ez nem így van (azoktól a kivételektől eltekintve, akiket tényleg így üldöznek).  Ez az üldözés most csendes ellehetetlenítés. Meg megalázás. Megalázás dögivel. Azért, mert te nevetségesen buta vagy, hogy egy idejétmúlt buta mesét próbálsz áttolni az embereken. Azért, mert te a legnagyobb tragédiák között is képes vagy átszellemülten, elvetemült tekintettel előtörni, és közben még másokat is felemelni, ha kell. Mint az a bizonyos „Fegyvertelen katona”. Mint aki tényleg teljes szívvel hiszi, hogy tudja azt az igazságot, amiért érdemes felkelni. És azért, mert a teljes elfogadás és tolerancia világában te képes vagy határozottan és szilárdan kiállni valami mellett, és csak amellett az egy mellett. Akkor is, ha csőlátású gonosz diszkriminatív mocsoknak bélyegeznek, mert nem vagy hajlandó Mohamedet Jézussal egy képre rajzolni.

olvasás folytatása

Alázatra tanítva

Elég nehezen viselem el, ha főnökösködnek felettem, pattognak és parancsolgatnak nekem. És itt nem a bölcs vezetői irányításra gondolok, hanem arra a bizonyos fület és lelket sértő hangvételre, amit a hatalom által megbűvölt emberek engednek meg maguknak – feltételezésük szerint szükségszerűen és jogosan. Ha ezt bárhol magam körül csak megneszelem, pillanatok alatt sercegő bombává válok. Viszont hatalmas volt a meglepetésem – inkább szégyenérzetem – akkor, mikor azzal szembesültem, hogy ezt a hangot és ezt a magatartást én is képes vagyok produkálni. Vezetőként vagy bármiféle hatalommal, többlettel, dominanciával rendelkezve sokszor átalakulhat a kép, és a korábban megértett személy a pillanatok töredéke alatt válhat elítélendő magatartásúvá. Ijesztő tud lenni, mennyire túlnőhet rajtunk a hatalom, nyilvánuljon az meg a munkahelyen, az iskolában, a családban vagy épp a baráti körben. Ha nyeregben vagyunk, hajlamosak lehetünk elfelejteni, milyen a pálya szélén állni, elfelejteni kérni, megérteni, dicsérni és biztatni.

olvasás folytatása

Amikor Isten ad erőt

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.” (Zsolt 84,6)

Olykor azt hisszük, csak akkor van szükségünk Istenre, ha épp valami nehézséget kell megoldanunk… Van, hogy én magam is csak utólag érzem át annak jelentőségét, hogy Vele kezdjem a napomat, erőt kérjek hozzá, mert tegyük fel, átlagosnak ígérkezik. Aztán szinte a semmiből jön valami váratlan történés, ami teljesen kizökkent, a feje tetejére állít mindent, és hirtelen a kezelhetőnek tűnőből káosz lesz… Mert valahol az Istennel való időtöltés olyan a lelkünknek, mint az étel a testünknek: ha elhanyagoljuk, nem figyelünk oda rá, idővel egyre erőtlenebbek leszünk. Épp ezért, már a napunk első pillanataiban dönthetünk úgy, hogy felkészülünk a váratlanra azáltal, hogy időt töltünk Vele.

olvasás folytatása