böjt címkével jelölt bejegyzések

Böjti ige-percek 21.

Egyszerűen arra biztatlak, hogy gondolj Jézusra. Ő azt ígérte, hogy aki keres, az találni is fog, és aki zörget, annak megnyittatik. Kezdj el keresni és zörgetni! Keresni: újat Belőle és Tőle. Zörgetni: látásért, útmutatásért, válaszokért, kérdésekért.

Olvasmány: Jób 39

Nagyító alá: Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét? A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet. Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását. A hegyeken keres legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt. Jób 39, 5-8

Mielőtt a kijelölt versekre koncentrálnánk, egy kis előzetes. Jób könyve és története ismert. Már 35 fejezet óta szenved a porban. Már-már zúgolódik, a szakadék szélén áll, hite fogyóban. Egyetlen vágya, hogy végre szemtől szembe Isten elmondja szenvedése okát. És Ő meg is teszi: a 38. résztől kezdve Isten kitör. Ám furcsa módon nem Jób kérdéseire felel, hanem a teremtett világ törvényeit mutatja be neki, és itt – a 39. fejezetben – a vadállatokról beszél.

  • Miért kezd el Isten a teremtésről, a világról, az Ő művéről beszélni egy szenvedő embernek?
  • Miért lehet a természet válasz a szenvedés mindenkori kérdéseire?
  • Milyen állatokról olvasunk a 39. fejezetben? Mi jellemzi őket?
  • Milyen érzést keltenek benned Isten kérdőszavai: „Tudod-e..?”, „Megfigyelted-e..?”, „Megszámoltad-e..?”, „Te adsz-e..?”, „A te értelmed műve..?”, „A te parancsodra..?”
  • Hogy érzed magad, ha a világmindenség hatalmas méreteire gondolsz, vagy kicsiny világunk összetettségére? Mit mond el ez Istenről, és mit mond el rólad?
  • Mit tudunk meg a vadszamárról az 5-8. versekben? Mire utalhatnak a „kineveti a városi sokadalmat”, vagy a „hegyeken keres legelőt” jellemzések?
  • Mi végre mutatja be Isten ezt az állatot az embernek: ami a pusztában él, messze mindentől és mindenkitől, aminek több kilométert is meg kell tennie, hogy táplálékhoz jusson?
  • A zoológusok szerint az itt szereplő állat (Asinus hermippus) annyira vad, hogy az embernek sosem sikerült megszelídítenie. Van-e ennek köze a pusztához és a szikes földhöz? Mi a kapcsolat a puszta, a szikes föld és a vadság között?
  • Érezted-e már magad megszelídíthetetlennek éppen a puszta miatt? A hosszan tartó pusztáink, a gyakori vagy sokáig tartó izoláció valóban megvadíthatja az embert? Mire mondja Isten az ember kapcsán, hogy nem jó a teremtés elbeszélésében (1Móz 2,18)?

Két dologra biztatlak ma!

  1. Figyeld meg az állatokat! – Isten élő példái ezek. Gyönyörködj bennük: összetettségükön, szabadságukon, bonyolult viselkedésükön, jellemző tulajdonságaikon. A teremtett világ Istenre mutat. Adj hálát értük – dicsőítsd Istent!
  2. Törj ki a pusztádból kicsit! Hívj fel valakit, ülj le valakivel beszélgetni, szólíts meg valakit! Ne várd, hogy a sivár puszta tűnjön el körülötted, tűnj el te onnan!

Vannak állatok, amelyek bírják a pusztát. Isten így teremtette őket – pont oda. Na, az ember nem ilyen. Természetes lakóhelye nem a sivatag, jóllehet hosszú-hosszú évek alatt ehhez is hozzá lehet szokni. A sivár, szikkadt vadság az embereket is vaddá teszi – nem hiába az első évezred iszlám követői is a pusztai törzsek voltak, és sikerült is végigölni magukat az akkori fél világon. Nem minden puszta jó. Tartósan nem maradhat benne életben az ember. Víztelen. Száraz. Túl ritkák az oázisok. Sokféleképpen sivatagosodhatunk el: szociálisan, amikor a 38 éve beteggel együtt csak ezt tudjuk szajkózni újra meg újra, hogy „Nincs emberem!”. Érzelmileg: amikor már semmi sem hat meg, se könny, se sírás, se heves szomorúság vagy öröm – csak a sívó homok… A puszta nem tűnik el csak úgy magától. Legalábbis nem szokott. Nem várhatod, hogy egyszer csak a homok elkezd futni a lábad alatt, s te hipp-hopp máris tóparton vagy virágos rétekkel. A pusztában el kell indulni: lépésről lépésre kell haladni – kifelé onnan. Mert ha nem, megvan a veszélye, hogy ott maradsz, kiszáradsz végleg és meghalsz. Kérd Istent, hogy mutassa az utat – Ő nagyon jó pusztai navigátor!

Böjti ige-percek 20.

Olvasmány: Zsolt 107

Tanulmány: „…Vannak, akik bolyongtak a pusztában, úttalan utakon, nem találtak lakott várost. Éheztek is, szomjaztak is, elcsüggedt a lelkük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kimentette őket szorult helyzetükből. A helyes útra vezette őket, hogy lakott városba jussanak…Vannak, akik sötétségben ültek, a halál árnyékában, nyomorultan vasra verve, mert engedetlenek voltak Isten parancsával szemben, megvetették a Felséges döntését. Ezért szenvedéssel törte meg szívüket, elbuktak, nem volt segítőjük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket szorult helyzetükből. Kihozta őket a sötétségből, a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, mert betörte az érckapukat, és leverte a vaszárakat. Zsolt 107,4-16

Próbáld elképzelni Isten népét, amint ott bolyonganak a pusztában. Milyen most az ő lelkük?

Figyeld meg, milyen körülmények között kiált Izráel népe Istenhez!

Téged milyen eszközökkel tud vezetni az Isten?

Érezted-e már, hogy szükséged van arra, hogy isten kimentsen valahonnan?

Számodra mit jelent a hálaadás? Mi az, amiért könnyen adsz hálát?

Hogyan lehet hálát adni a szorult helyzetekért?

Téged mi kötöz meg, mi az, ami nem enged közel az Istenhez?

Milyen most a te pusztád?

Lassan 20 napja vagy a pusztában. És lehet, hogy hatalmas csodákat éltél meg az Úrral, de az is előfordulhat, hogy nem történt semmi, s úgy érzed, napok, hetek, sőt talán évek óta bolyongsz egy úttalan úton.  Talán magányos vagy, és megfáradtál abban, hogy várd Isten szabadítását. Lehet, hogy bizalmatlan is vagy már egy kicsit, mert úgy érzed, már rég itt lenne az ideje annak, hogy történjen végre valami.

Pedig folyamatosan történik. Ebben a bolyongásban is, ami céltalan és fárasztó. Ebben a csüggedt állapotodban is ott az isten lelke, aki őriz, vezet és gondot visel. Ő erősít, és ő készít ezekben a nehéz, elviselhetetlen pillanatokban is. Ő az, aki lassan lerombolja a bizalmatlanságod, a szenvedésed és fájdalmad érckapuit. A kérdés már csak az, hogy hagyod-e, hogy megtegye. Vagy maradsz még egy kicsit, és keresed a saját emberi megoldásaidat. Izráel népe sem tudta megoldani. Te meg én nem tudjuk. De Isten hatalmas kegyelme, hogy Ő lehajol, századszor, sőt ezredszer is, és megszabadít és megoldja.

Arra kérlek, hogy beszélgess ma sokat Vele. De ne kérj, ne panaszkodj, ne kérdezz. Ma csak gondold át, hogy miért lehetsz hálás igazán, őszintén, szívből. És ezt mondd el. Meglátod, meglepő dolgok történhetnek, amikor rájössz, hogy semmid sincs, amit ne kaptál volna.

Böjti ige-percek 19.

Biblianyitó imádság: Uram, te ismered a gondolataimat, a bűneimet és a gyengeségeimet, és tudod, milyen nagy szükségem van arra, hogy szólj hozzám. Add, hogy a Bibliámmal együtt a szívem is ki tudjam nyitni előtted, hogy a szavaid gyógyíthassanak, vigasztalhassanak, bátoríthassanak és taníthassanak.

Olvasd el: Jób 1

Nagyító alá: „Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: Fiaid és leányaid lakomáztak, és borozgattak elsőszülött testvérük házában. De hirtelen nagy szél támadt a puszta felől, megrendítette a ház négy sarkát, az rászakadt a fiatalokra, és meghaltak. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” Jób 1, 16-21

Jób története talán a Biblia legrégebbi tanítása. Nem ismerjük biztosan a könyv íróját, és egész pontosan időben sem tudjuk elhelyezni a történteket – valamikor Ábrahám idejében játszódhat – de annyi bizonyos a Biblia tanítása szerint, hogy Jób valóságos személy volt, és története az keresztyén hit egyik legtöbbet vitatott kérdését hozza elénk: miért engedi Isten, hogy gyermekei szenvedjenek?

Olvasd el Jób könyvének 1. részét, és gondolkodj el az alábbi kérdéseken!

A fejezet elején egy mennyei kép tárul elénk: ott van Isten, a Föld irányítója és igazgatója, előtte pedig megjelennek az istenfiak, és velük együtt a Sátán is. Milyen kapcsolatról árulkodik Isten és a Sátán között az itt lezajló beszélgetés?

A Sátán a történet szerint arról érvel a Teremtőnek, hogy az ember csak addig istenfélő és feddhetetlen, ameddig azt tapasztalja, hogy az Úr cserébe megáldja munkáját és életét. Amint azonban valami tragédia éri, vagy úgy érzi, hogy imái sorra nem kerülnek meghallgatásra, elveszti a bizalmát a Mindenhatóban és hátat fordít neki. Miért hibás, ha így gondolkodunk az Úrról?

Isten végül megengedi a Sátánnak, hogy Jób minden ingóságát, összes hozzátartozóját elpusztítsa. Mi jó származhat ebből a sok szenvedésből Isten szempontjából? Mi a célja Jób viszontagságainak?

És vajon mi a célja a mi életünk tragédiáinak? Isten üzenni próbál nekünk általa, vagy büntetni akar, esetleg Jóbhoz hasonlóan próbára tenni a hitünket?

Ma nem a csendes, mozdulatlan pusztában vagyunk, hanem abban, ahol vihar dúl, ami csak pusztulást, hiányt és fájdalmat hagy maga mögött. Jób csupán néhány óra leforgása alatt elvesztette mindenét. A marhákat és a szamarakat a sébaiak, a tevéket a káldeusok vitték el, a juhokat pedig a tűzvész pusztította el. A legnagyobb gyilkos mégis a puszta volt… A puszta felől érkezett az a szélvihar, amely megölte mind a tíz gyermekét. De Jób ezek közül senkit nem okol a veszteségekért: sem a szolgákat, amiért nem őrizték éberebben az állatokat, sem a pusztai időjárást. Minden másodlagos ok lényegtelen. Az Úr volt az, aki adott, és az Úr volt az, aki elvett.

Gyászol, de közben tudja, hogy meztelenül, üres kézzel érkezett ebbe a világba, így mindene, amije csak volt, Isten nagylelkű ajándéka volt. Ha most kevesebbje van, mint néhány órával ezelőtt, még akkor is többje van, mint amivel a világra jött, és többje, mint amit magával vihetne a túlvilágra.

Az Úr adta… Legyen ma ez a „mantránk”. Amit az Úr ad, az ajándék – vagyis nem érdemeljük meg. Ezért értelmetlen büszkének lennünk, ha valamiből több vagy jobb jutott nekünk, mint valaki másnak. Viszont könnyebb visszaadnunk neki értékeinkből, ha tudjuk, hogy mindenünk Tőle származik, mert az Úr adta…

Áldott legyen az Úr neve.

Böjti ige-percek 18.

Mielőtt kinyitnád a Bibliát: Uram, Te teremts most csendet az elmémben! Engedd, hogy megérthessem, mit akarsz mondani nekem igéden keresztül és add, hogy szavaid egy kicsit ma is formálják, alakítsák a csodáidról oly gyakran megfeledkező szívemet!

Olvasd el: Neh 9

Tanulmányozd: „Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba. De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket. Pedig még borjúszobrot is készítettek maguknak, és ezt mondták: Ez a te istened, aki kihozott téged Egyiptomból! Ilyen gyalázatos dolgot követtek el. De te nagy irgalmadban nem hagytad el őket a pusztában. Nem távozott el tőlük a felhőoszlop nappal, hogy vezesse őket az úton, sem a tűzoszlop éjjel, hogy világítson nekik az úton, amelyen jártak.” Neh 9,17-19

Ez a fent kiemelt néhány igevers az, ami leginkább összefoglalja az egész kilencedik rész lényegét. Épp ezért, próbáld meg ezt a részt a lehető legalaposabban áttanulmányozni!

Először írd át kézírással, majd használj színes kiemelő íróeszközöket, hogy elkülönítsd az eltérő tartalmakat egymástól, de akár be is másolhatod egy külön dokumentumba, és megszerkesztheted a saját, személyre szabott szövegedként.

Ha ezzel elkészültél, próbáld megválaszolni magadnak a következő kérdéseket:

  • van-e/volt-e valami mostanában az életedben, amelyről tisztán látod, hogy engedetlenség volt Istennel szemben?
  • van-e olyan álom, cél, hozzáállás, bármi jelenleg az életedben, ami mellett makacsul kitartasz, de nem vagy benne biztos, hogy Isten is támogat benne?
  • kérted már Istent, hogy mutassa meg, mi az Ő véleménye az adott dologgal kapcsolatban?
  • mikor gondoltál utoljára azokra a dolgokra, amelyekben egyértelműen megnyilvánult Isten irántad való kegyelme?

Napi kihívás:

  1. Lépés: A mai nap vedd számba azokat a történéseket, amelyekből egyértelműen érzed Isten irántad való szeretetét, gondviselését!
  2. Lépés: Foglald írásba (vagy határozd el magadban) mi az, amit ma mindezekért hálából Isten tetszésére fogsz tenni?

Imádkozz Dávid szavaival:

„Uram, hallgasd meg imádságomat, figyelj könyörgésemre! Hallgass meg, mert hű és igaz vagy te! Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain.
Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld.
Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!
Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.
Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” (Zsoltárok 143 –válogatott versek)

Bűn, büntetés, majd megbékélés… Ha végig olvassuk a Nehémiás 9-et, akkor kissé olyan érzésünk támadhat, mintha az egész egy nagy visszaemlékezés lenne mindarra, amit Isten az Ő népéért tett, annak ellenére, amit azok Őellene elkövettek.
De ha kissé a magunk életére vetítjük le ezt az igét, talán találunk olyan bálványokat, amelyek napi szinten veszik el Istentől a dicsőséget, és elterelik a figyelmünket értünk tett csodáiról. Észre sem vesszük, hogy mennyi minden van az életünkben, ami Isten helyét foglalja el mindaddig, míg a körülményeink kényelmesek vagy elviselhetőek.
Általában érezzük is, hogy mivel van gond, és legbelül tudjuk, hogy Isten rá a megoldás, de csak amikor elég időt töltünk el a kudarcainkban, a csetlés-botlásainkban, akkor eszmélünk rá, hogy elfelejtettük megosztani a dolgainkat Istennel, és imában kérni az Ő vezetését, útmutatását.
Olyan nagyon emberi az, hogy megfeledkezünk a Teremtőnkről.  De még inkább emberiek azok a kételyeink, amelyek azt feltételezik, hogy Ő is hasonlóképpen hajlamos megfeledkezni rólunk.
Azt hiszem, sokkal nagyobb lelki békénk lenne, ha megtanulnánk az efféle kételyeinket Isten kijelentéseivel megválaszolni: „te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted”.

Böjti ige-percek 17.

„Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9,24/b)

Olvasmány: Jn 6,22-59

Tanulmány: Erre megkérdezték: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” Erre ezt mondták neki: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus azt mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Jn 6,30-35

Hiszem, ha látom… Ismerős?

Könnyű elhinni Jézus szavait, ha van előttünk valami kézzelfogható, valami tapasztalható, valami, ami több a puszta szónál: egy jel.

Te hogy állsz ezzel? Igazán meg tudod élni Isten igéjét, be tudod építeni a mindennapjaidba, vagy csak már akkor, ha történt valami csoda, jel, amit megtapasztaltál? Elhiszed, hogy Isten gondoskodik rólad? Hogy ma is hullhatna manna az égből? Hogy bármelyik pillanatban történhet egy megmagyarázhatatlan csoda, ha Isten úgy akarja? És egy meredek kérdés: a sokféle istenkép között egyensúlyozva elhiszed, hogy Istennek tényleg van hatalma?
Ha ott állna előtted Jézus, te is megkérnéd, hogy mutasson valamilyen jelet? Hogy villantson, brillírozzon, nyűgözzön le?

Végül kérlek az aláhúzott részt írd ki egy lapocskára, majd gondolkodj el azon, hogy te mit vársz el Jézustól? Igen, tudom te nem követelőzöl, elégedett vagy stb. – de mégis játszunk el a gondolattal: ha meghatározhatnád, hogy mitől lenne erősebb a hited; hogy mitől éreznéd úgy igazán (biztosan), hogy szeret Isten; mit kellene megtapasztalnod ahhoz, hogy az a bizonyos hegy két centit odébbálljon: mi lenne az?

Szerintem nagyon érdekes és szép jelenetet ír le ez a kiemelt 5 igevers. Képzeld magad elé, ahogy a tömeg tolong Jézus körül, nagyon keresték Őt valószínűleg azért mert hallották, esetleg saját maguk látták, tapasztalták a csodákat, melyeket tett, melyek hozzá köthetők… Ezek a kíváncsi emberek ott mozgolódnak, fészkelődnek, hogy minél közelebb álljanak hozzá, nehogy egy szót is elmulasszanak. A bátrabbak pedig kérdezik Őt mindenféléről és Ő válaszolgat nekik. S akkor elhangzik egy vakmerő kérdés, ami inkább egy felszólítás: és milyen jelet mutatsz nekünk? Mózes idejében manna hullott az égből – te mit tudsz (adni)?

Itt megszakadhatna a történet, Jézus megsértődhetne („hát nem tettem még elég csodát???”) és elvonulhatna. De nem ez történik. Jézus válaszol. A válasza pedig annyira nem evilági: a kérdezők kézzelfogható mannát akartak, és ő az élet kenyeréről beszél nekik. Logikusan nézve az emberek itt fölmordulhattak volna, majd pedig csalódottan odébbállhattak volna (ők nem egy elméletet akartak hallani), de nem ez történt: abban a tiszta, őszinte hangban meghallották az isteni szót. Bevallom nagyon szépnek találom ezt a képet. Ott állok a tömegben, manna, jel után sóvárogva – sőt egy-egy fáradt napon egyenesen követelve azokat – és Jézus válaszától egyszer csak megnyugszom. Ő az élet kenyere, aki a vele való kapcsolat ízét megérzi soha nem marad éhen. S bár nem mindig kapok jeleket, néha évekig nem látok mannát, és bizony lázongok is emiatt eleget, de az a szelíd hang még mindig a le tud csillapítani: én vagyok a te kenyered, és én elég vagyok neked.

Neked elég?