bizonyságtétel címkével jelölt bejegyzések

Te mit tennél, ha a világod összeroppanna?

Böjti egypercesek 38.

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)

Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.

Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”

Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…

És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?

Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?

Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…

Papp Adrien

Egy kapcsolat margójára

Fotó: wallpaperflare.com

Nem emlékszem, hogy királylány akartam volna lenni… Kislányként arról ábrándoztam, hogy miniszterelnök leszek. Egy ilyen vezetőnek nincs olyan főnöke, aki akadályozná őt. Kizárólag az a feladata, hogy segítsen azoknak, akiknek rosszul megy a sora. Épp ezért úgy gondoltam, hogy rendkívül bölcs és tapasztalt ember lehet csak miniszterelnök, akit mindenki elfogad, akiben megbízik az egész nemzet.

Amikor némileg bölcsebb és tapasztaltabb lettem, kicsit leeresztettem ezt a lécet, és szerettem volna ügyvéd lenni. Valaki, aki harcol a jó ügyért, megvédi az elesetteket és nem engedi, hogy a rossz győzzön. Eszembe sem jutott, hogy létezik az ügyvédnél vagy akár a miniszterelnöknél is sokkal nagyobb hatalmasság. Nem ismertem Istent. Láttam problémákat, és én akartam őket megoldani, elsimítani. Nem akartam rábízni ezt senki másra. Rengeteget tanultam és hajtottam azért, hogy elérjem a céljaimat.

olvasás folytatása

Készenlétben

Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. 1 Pét 3,15

Egy másik bejegyzésünkben már röviden megemlítettük, hogy a nyár és a KRISZ-táborok, illetve konfirmandustáborok közeledtével egyre aktuálisabbá válik néhány gondolatot megosztani a bizonyságtétellel kapcsolatban. Gondolom nem csupán nekem ismerős az az élethelyzet, amikor egy táborozó csapat elé egy estén kiáll az egyik vezető és csapattag és elkezdi mesélni az életét, kiszínezve a mélységeket, homályosan fogalmazva és leragadva a mélypontoknál, majd kilyukad annál a befejezésnél, hogy „Jézust választottam és minden jobb lett”. Ez az úgynevezett kétdimenziós narratíva, ami igen egyszerű modellre fűzi fel valakinek a hittapasztalatait: Jézus előtt rossz volt, Jézussal már jó. Nem vonom kétségbe ennek az egyszerű állításnak az igazságát, azonban a mai nappal egy olyan sorozatot kezdünk meg, amellyel elmondjuk nektek azt, amit a bejegyzéseinkben amúgy is olvashattatok már: a háromdimenziós bizonyságtételünket. Mert nem csak a Krisztus előtti bűnös élet és a Krisztus utáni megigazult élet létezik a világon, hanem a hit sorozatos harcaiban formálódik, alakul ki a hívő életútja, ami sokszor a tévutakat, rossz választásokat is magában foglalja. olvasás folytatása

Kősziklából vizet

dsc_0121

„Nem szomjaznak, amíg a pusztán át vezeti őket. A kősziklából vizet fakaszt nekik, megnyitja a kősziklát, és víz ömlik belőle.” (Ézs 48, 21)

Emlékszem megtérésem idejére. Kétségbe voltam esve, nem volt semmi reményem arra, hogy magamtól jóvátegyem mindazt, amit elrontottam. Isten mégis megszólított, és megmutatta bűneimet. Bevallottam neki mindent, és úgy éreztem magam, mintha hatalmas kövek estek volna le a szívemről. Megtisztultam. Megtanított valami olyanra, amit előtte nem is képzeltem. Ültem a régi, kopott templompadban, és örültem, hogy valóban szól hozzám a Teremtő. Boldogság töltött el: megszabadultam! „Istennel semmi sem lehetetlen! A rablónak is nekirontok, a falon is átugrom!”

olvasás folytatása

Mihez kezdjek?

dsaa

Akkor magába szállva így bánkódott: Hány béres dúskál ennivalóban atyám házában, én pedig itt éhen veszek! Fölkelek és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Fölkerekedett tehát és visszament atyjához…” Lk 15,17-20

Olvasva a fenti igerészt, sokakat biztos a már megint érzés kerített hatalmába. Persze, hogy a Biblia egyik szép példázata, de sokaknak már lerágott csont..

olvasás folytatása