bizalom címkével jelölt bejegyzések

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea

Szeretsz-e?

Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?

Fájdalmasan mélyreható kérdés ez. Olyan, amit ha meghallunk, le kell sütnünk a szemünk. Igen, Uram, te tudod…

Jól ismerjük a kérdés történetét. Jézus a feltámadása után felkeresi a tanítványait, köztük az Őt háromszor megtagadó Simon Pétert is. Péter társaihoz hasonlóan visszatért a régi foglalkozásához és halászik. Nincs a helyén. Jézus sincs a helyén az életében. Amikor Jézus megszólítja, mégsem dorgálja meg. Nem tesz neki szemrehányást. Nem kéri számon Simon simonságait. Ha van valami éle a beszélgetés kezdetének, az a megszólításban fedezhető fel.

olvasás folytatása

Az a bizonyos másik oldal

„…mind boldog, aki hozzá menekül!” (Zsolt 2,12)

Hozzám jöhetsz.

De tényleg.

Tudod, én egészen mást gondolok erről az egész boldogság-dologról, mint te. Én tényleg nem viccelek, mikor azt mondom, hogy felfedezheted a boldogságod a feddésemben, a tanításomban, abban, ha sírsz, ha szomjazol, ha éhezel, akkor, ha gyaláznak és üldöznek miattam. Igen, ez nem az a csillivilli, rózsaszín masnival átkötött, bedobozolt boldogság. Egészen más. De valóságos.

olvasás folytatása

Sziszüphosz öröme

Kelés 6 órakor, reggeli készülődés, csendesség. Beágyazás, reggeli készítése, mosogatás, ebéd előkészítése, bevásárlás, munka. Megérkezés, ebéd készítése, mosogatás, takarítás, munka. Megterítés, vacsorázás, mosogatás, megágyazás, fürdés, munka. Éfjélkor alvás.

Ha körbenézünk egy házban, mindig talál az ember olyan dolgot, amit le kell törölni, ami nem a helyén van, amire nem jutott még ideje… S bizony az az ablak, amit ma jó alaposan lemosol, idővel ismét poros és koszos lesz, akárcsak az az autó, amivel például a szőlősgyulai úton jársz. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben az ember felteszi a kérdést: miért takarítsam? miért végezzem el? Úgyis minden nap elölről kell kezdeni, úgysincs benne semmi köszönet…

„Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik utána.” (Préd 3,22)

olvasás folytatása

Másfajta kegyelem

– Az nem lehet, hogy…
– De, lehet!
– Nem engedheti meg, hogy…
– Ő dönti el.
– Hogy nézheti tétlenül, hogy…
– Másképp látja.
– Talán csak nekem kéne…
– Nem Te irányítasz!

 

Csak csend. Csak hit. Csak bizalom.

Remény, hogy nem fogod elrontani. Hogy igazából Te nem is tudnád.

Hát igen. Mert ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy azért, mert te jól csináltad, jót kapsz. Vagy mert te nem, te másképp, te jobban és tisztábban,  ezért majd alanyi jogon jár a jutalom. Semmi sem jár. Mindent kapsz. Hogy jót vagy rosszat, az rajtad kívülálló. Másképp nem érted meg, hogy nem vagy különb te sem, nem érdemelsz dolgokat. Másképp nem értheted meg, hogy a lényeg nem te vagy.

olvasás folytatása