bizalom címkével jelölt bejegyzések

Mindenem beledobni…

Böjti egypercesek 23.

Amikor feltekintett, látta, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe. Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, és így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát.” Amikor némelyek azt mondták a templomról, hogy az gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: „Jönnek olyan napok, amikor ezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Lk. 21,1-6)

Mindenem beledobni, amim csak van. A telefonom. A pénztárcám minden tartalmával együtt. Az egész fizetésem. A lakásom is? Még eljátszani sem igazán tudok a gondolattal, hogy milyen lenne minden „vagyonomat” odaadni Istennek áldozatul. És aztán teljesen rábízni magam. Nem szeretni a tárgyakat, amiket felhalmoztam, nem ragaszkodni a megtakarításaimhoz, a féltett kincseimhez. Még az életemhez sem ragaszkodni. Ha valakinek nem sok adatik, és egyébként is minden nap érzi, hogy a túlélése Isten kegyelmétől függ, talán könnyebb szívvel bedobja mindenét a perselybe. Mert az a „minden”, amúgy sem lenne elég „semmire”. Istennél jobb helyen van. Ő megáldhatja és megsokszorozhatja. Gondoskodik rólam. Nem cserébe, hanem csak mert szeret.

Jézus itt azt mondja, hogy a fölöslegünkből adakozni egészen mást jelent. Elgondolkodtat, pontosan mit is jelent a fölösleg. Van olyan, hogy fölösleges pénz? Nekem van olyanom? Ami nélkül életben tudok maradni, az mind annak számít? Baj egyáltalán, ha van fölöslegem, és ha nem olyan vagyok, mint a szegény özvegyasszony? És van-e fölösleges időm? Fölösleges energiám? De hiszen ezekből minden csepp annyira drága nekem!

Így böjt közepén, a válaszon gondolkodva az ilyenkor gyakori negyven napos lemondások jutnak eszembe. Az édességről, a Facebookról, a húsról, a tévézésről, az alkoholról… Valamiben hiányt akarok szenvedni, és az űrt nem pótolni semmi hasonlóval, hanem Isten jelenlétével, neki szentelt gondolatokkal. Lehet, hogy van megtakarításom, mert, mondjuk, felújításra gyűjtök, de ha a perselybe azt a pénzt dobom be, amit saját magamra szántam, talán egy kicsivel felértékelődik az ajándékom. Nem olyan nehéz jó szívvel adakozni, ha aztán észre sem veszem a hiányzó összeget a pénztárcámban. Én lemondani is jó szívvel akarok, Isten javára.

Jézus a fenti történetben nem a hallgatóságát inti, mint a gazdag ifjút, és nem azt mondja, hogy az ő ajándékuk mit sem ér. Sokkal inkább a szegény özvegyasszony hitét és Isten iránti bizalmát dicséri. Nem azt mondja, hogy nektek is mindeneteket oda kellene adnotok áldozatul, de azt igen, hogy minden, amit magatok körül láttok – a díszes épületek, a drágakövek, minden gazdagság – el fog múlni, értékét fogja veszíteni. Ezért nem jó, ha túlértékeljük azokat, és túlságosan bízunk a javainkban, túlságosan ragaszkodunk azokhoz.

Add, Istenem, hogy teljesen elhiggyem, hogy nálad nemcsak a kevés van jobb helyen, hanem a sok is.

Molnár-Kovács Dorottya

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea

Szeretsz-e?

Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?

Fájdalmasan mélyreható kérdés ez. Olyan, amit ha meghallunk, le kell sütnünk a szemünk. Igen, Uram, te tudod…

Jól ismerjük a kérdés történetét. Jézus a feltámadása után felkeresi a tanítványait, köztük az Őt háromszor megtagadó Simon Pétert is. Péter társaihoz hasonlóan visszatért a régi foglalkozásához és halászik. Nincs a helyén. Jézus sincs a helyén az életében. Amikor Jézus megszólítja, mégsem dorgálja meg. Nem tesz neki szemrehányást. Nem kéri számon Simon simonságait. Ha van valami éle a beszélgetés kezdetének, az a megszólításban fedezhető fel.

olvasás folytatása

Az a bizonyos másik oldal

„…mind boldog, aki hozzá menekül!” (Zsolt 2,12)

Hozzám jöhetsz.

De tényleg.

Tudod, én egészen mást gondolok erről az egész boldogság-dologról, mint te. Én tényleg nem viccelek, mikor azt mondom, hogy felfedezheted a boldogságod a feddésemben, a tanításomban, abban, ha sírsz, ha szomjazol, ha éhezel, akkor, ha gyaláznak és üldöznek miattam. Igen, ez nem az a csillivilli, rózsaszín masnival átkötött, bedobozolt boldogság. Egészen más. De valóságos.

olvasás folytatása

Sziszüphosz öröme

Kelés 6 órakor, reggeli készülődés, csendesség. Beágyazás, reggeli készítése, mosogatás, ebéd előkészítése, bevásárlás, munka. Megérkezés, ebéd készítése, mosogatás, takarítás, munka. Megterítés, vacsorázás, mosogatás, megágyazás, fürdés, munka. Éfjélkor alvás.

Ha körbenézünk egy házban, mindig talál az ember olyan dolgot, amit le kell törölni, ami nem a helyén van, amire nem jutott még ideje… S bizony az az ablak, amit ma jó alaposan lemosol, idővel ismét poros és koszos lesz, akárcsak az az autó, amivel például a szőlősgyulai úton jársz. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben az ember felteszi a kérdést: miért takarítsam? miért végezzem el? Úgyis minden nap elölről kell kezdeni, úgysincs benne semmi köszönet…

„Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik utána.” (Préd 3,22)

olvasás folytatása