alázat címkével jelölt bejegyzések

A pozitív visszajelzésről

Nemrég olvastam egyik régi munkatársam, barátom cikkét arról, hogy milyen tudományosan alátámasztott tények alapján lehetünk minél jobbak az ágyban. Mondanom sem kell, előkelő helyen szerepelt a felsorolásban, hogy akik elegendő mennyiségű pozitív visszajelzéssel látják el a partnerüket, és ezáltal nagyban hozzájárulnak a magabiztos testképükhöz, azok nagyobb valószínűséggel számíthatnak jó szexre a kapcsolatukban.

Ez több szinten is egy nagyon fontos tény. Egyrészt, mert abban a társadalmi közegben, ahol inkább a “teher alatt nő a pálma” és “a kritikából lehet csak igazán épülni” bölcsességek még mindig sokkal hangosabbak, mint bármi más, nem lehet elégszer hangsúlyozni a pozitív visszajelzések fontosságát. Ahhoz, hogy a dolgaink jól menjenek, jól kell érezni magunkat a bőrünkben. Enélkül sem erőnk, sem kedvünk a további lépések megtételéhez, és hiába áradnak felénk a jószándékú építő kritikák százai, nagyjából annyit tudunk növekedni általuk, mint a sziklás talajba esett búzamag.

olvasás folytatása

Ahogy Jézus alázatra tanít

Böjti egypercesek 34.

„Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus így válaszolt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Simon Péter erre ezt mondta neki: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus így szólt hozzá: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind.” Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.” (Jn 13, 3-4)

Szinte megáll a levegő, ahogy Jézus lassan feláll, leöltözik, veszi a kendőt, hozza a vizet, és letérdelve az első tanítvány elé elkezdi mosni a lábát. Szinte látom az értetlenséget az arcukon, amellyel kérdőn néznek egymásra – most mégis mi történik? A szangvinikus szószóló teljesen kipirul a felindultságtól: „Az én lábamat aztán sose mosod meg, Uram!” A csapat árulója pedig lapul és bújik, mert tudja, hogy a Mester róla beszél, ő a nem tiszta. De mindenki meglepődik: a Fiú szolgaként cselekszik.

A bibliai időkben a lábmosás a cselédség feladata volt, nem az uraké. A meghajlás és a megalázkodás is az ember dolga, nem az Istené. Jézus itt mégis megtisztítja a tanítványok lábait az út porától. Mert Jézus ilyen. Ő sosem illett bele az átlagos istenideálokba. Ő nem egy tipikus Isten. Itt sem csak alázatra tanít, hanem alázatot is gyakorol. Most nem hosszú példabeszédeket mond, hanem cselekszik. Két kezét is bepiszkítja, hogy ezáltal példát mutasson nekik. Meg nekünk.

Nem tudom megmondani, hogy én utoljára mikor mostam meg képletesen bárkinek a lábát. Mikor hajtottam fejet ahelyett, hogy visszavágtam volna? Mikor kértem bocsánatot legutoljára úgy, hogy tudtam igazából nem is nekem kellene? Mikor alázkodtam meg elnyomva a vulkánként kitörő büszkeségem láváját, amely azt kiáltja: mégpedig ez nem az én hibám.

Nehéz így, jézusi módon viselkedni. Olyan nehéz, hogy legszívesebben mi is Júdásként lapulunk, mert nekünk ez nem megy. Mi büszkék vagyunk, nem viseljük el az igazságtalanságot. Visszaélünk a pozíciónkkal. Néha mások hibáira is ujjal mutogatunk. És megszakadunk a bocsánatkérésben. De az Úr mégis tisztára mos. Nem számít, hogy megérdemeljük vagy viszonozzuk-e. Jézus példát mutat azzal, hogy Ő – aki az Istentől jött, és az Istenhez megy – képes megalázkodni. Legyünk hát hozzá hasonlók!

Baranyi Eszter

Hallgatni arany

„Valahol ugyanis alapvető dolognak tartották, hogy nem nevetnek ki olyat, akinek a sorsát ők maguk képtelenek lennének elviselni. (Fodor Klaudia: Mircea)

Szeretnék én is ezen a helyen élni.

Hosszú ideje ez az, ami a leginkább képes kiakasztani. Ami tényleg, csupán a gondolatára is fizikai tünetekben jelentkező dühöt képes kiváltani belőlem. Ha megkérdezték tőlem, hogy mi az, amin szerintem egyszerűen nem lehet poénkodni, és nem is nagyon tolerálom a környezetemben az ezzel való élcelődést, akkor mindig azt mondtam, hogy ha olyan embereken nevetnek, akik nem tehetnek a nyomorúságukról. Így például, ha valaki egy fogyatékkal élő ismerősét figurázza ki az illető tudta nélkül, vagy úgy általában véve a fogyatékkal élő embereket, az vagy menjen ki, vagy én megyek ki, vagy készüljön a harcra.

Azt hiszem, a fenti idézet szerzője nálam sokkal jobban megfogalmazta a lényeget.

olvasás folytatása

A megalázó üldöztetés

Fotó: Nicolae Rosu, Unsplash

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. (Mát 5,10)

Mikor a Hegyi Beszédet olvasom automatikusan aláfestő zene kapcsol be a fejemben, de ennél az igeversnél különösen felerősödik a hatása. Megjelenik előttem egy erős, dicsőségteljes Pál karakter, aki megviselten, leharcolva, tetőtől talpig befedve az út porával tör előre a menetszélben az Utolsó mohikán zenéjére. Vagy valami ilyesmi.

Jó lenne ezt hinni. Hogy Isten igéjét képviselni ilyen nemes és felemelő, és az üldöztetés valami rambós életveszélyt jelent. De igazából ez nem így van (azoktól a kivételektől eltekintve, akiket tényleg így üldöznek).  Ez az üldözés most csendes ellehetetlenítés. Meg megalázás. Megalázás dögivel. Azért, mert te nevetségesen buta vagy, hogy egy idejétmúlt buta mesét próbálsz áttolni az embereken. Azért, mert te a legnagyobb tragédiák között is képes vagy átszellemülten, elvetemült tekintettel előtörni, és közben még másokat is felemelni, ha kell. Mint az a bizonyos „Fegyvertelen katona”. Mint aki tényleg teljes szívvel hiszi, hogy tudja azt az igazságot, amiért érdemes felkelni. És azért, mert a teljes elfogadás és tolerancia világában te képes vagy határozottan és szilárdan kiállni valami mellett, és csak amellett az egy mellett. Akkor is, ha csőlátású gonosz diszkriminatív mocsoknak bélyegeznek, mert nem vagy hajlandó Mohamedet Jézussal egy képre rajzolni.

olvasás folytatása

Alázatra tanítva

Elég nehezen viselem el, ha főnökösködnek felettem, pattognak és parancsolgatnak nekem. És itt nem a bölcs vezetői irányításra gondolok, hanem arra a bizonyos fület és lelket sértő hangvételre, amit a hatalom által megbűvölt emberek engednek meg maguknak – feltételezésük szerint szükségszerűen és jogosan. Ha ezt bárhol magam körül csak megneszelem, pillanatok alatt sercegő bombává válok. Viszont hatalmas volt a meglepetésem – inkább szégyenérzetem – akkor, mikor azzal szembesültem, hogy ezt a hangot és ezt a magatartást én is képes vagyok produkálni. Vezetőként vagy bármiféle hatalommal, többlettel, dominanciával rendelkezve sokszor átalakulhat a kép, és a korábban megértett személy a pillanatok töredéke alatt válhat elítélendő magatartásúvá. Ijesztő tud lenni, mennyire túlnőhet rajtunk a hatalom, nyilvánuljon az meg a munkahelyen, az iskolában, a családban vagy épp a baráti körben. Ha nyeregben vagyunk, hajlamosak lehetünk elfelejteni, milyen a pálya szélén állni, elfelejteni kérni, megérteni, dicsérni és biztatni.

olvasás folytatása