adakozás címkével jelölt bejegyzések

Azt adják, amijük van…

Az átlagember önmagától nem szeret adni. Pontosabban: az őszinte átlagember. Valami természetes ösztön lehet bennünk az, hogy ami az enyém, az tényleg az enyém és nem a másé, és neki semmi köze hozzá. Aki ezt vitatná, annak erősen javaslom, hogy menjen és nézze meg, hogyan játszanak a gyerekek: valami elképesztő, már-már állatias vad düh képes kitörni a legaranyosabb angyalkából is, amikor féltve érzi a maga tulajdonát.

Az évek múltával, és lelkünk-testünk növekedésével persze – jobb esetben – világossá válik, hogy a birtokláson túl is van élet, sőt, néha éppen ott kezdődik. Mégis, az adakozás vagy a feláldozás nem természetes, ösztönszerű magatartásunk, hanem Isten kegyelme. Pál apostol is erről beszél, amikor a korinthusiaknak a macedóniai gyülekezetek adakozásáról ad hírt: nem saját ötletük, nem polgári kötelességtudatuk volt az adakozás alapja, hanem Isten kegyelme (2Kor 8,1). Az adakozás tehát mindenféleképpen isteni-emberi művelet: a természet szerint, csípőből és reflexből csak kapni szerető, a valamit és még többet birtokolni vágyó emberrel Isten kezd valamit, és arra indítja, hogy nyissa meg kezét, szívét, áldozza fel idejét vagy energiáját az Ő országa építésére. Tudom, és tisztában vagyok én is vele, hogy az adakozásnak megannyi aberrációja van, amiről Jézus is mond ezt-azt (Mt 6,1-4), de ezek a vadhajtások nem jelentik azt, hogy őszinte, Isten-szerinti adakozás ne létezne Isten népének az életében. Létezik. És számtalanszor beszél arról a Szentírás, hogy azt különféle formában mindenkinek gyakorolnia kell. Előbb vagy utóbb pénztárcánknak is meg kell térnie az Úrhoz. Viszont Isten gyakran ajándékoz olyanokat az Ő gyülekezeteinek, akik nem egyszerűen „csak” a kötelező minimumot adják oda, nem pusztán „letudandó” dologként tekintenek az adakozásra, hanem nagyon nem-emberi módon, akár mindenüket is képesek lennének odaadni, ha arra kerülne a sor: ők az adakozás kegyelmi ajándékának hordozói.

olvasás folytatása

Böjti egypercesek 19.

1kHKItexsHn7qruabIggydAQVVAxkbn96GzbYl1g
Christian Giving by Chris Yarzab is licensed under CC BY 2.0 /Cropped & text added to original

„Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” Máté 25,40

Amikor aprópénzt dobsz a perselybe vagy egy koldus kalapjába, amikor a tizeded a templomnak adod vagy segítesz egy családtagnak – Istennek adsz. Annak az Istennek, akitől mindenedet, amivel rendelkezel, áldásként kaptad. Mire gondolsz, amikor adsz? Megpróbálod a lehető legkevesebbel megúszni keresztyén kötelességedet vagy „jókedvű adakozó” vagy, aki csendben, diszkréten és – lehetőségeihez mérten – bőkezűen ad?

Nem az számít, pontosan mennyit adsz, az számít, hogy áldozatot hozz. Azt mondhatod: neked nincs fölösleged, amiből adhatnál. De Isten nem is a fölöslegedből kér, hanem abból, ami számodra is értékes.

Ma gondolj Jézus önfeláldozó szeretetére és legyen Ő az előtted álló példa. Isten szerető Isten, aki ad, és minket is adakozásra hív. Lehet, hogy a templomban az adakozás választható tevékenység, de valójában Isten mindnyájunktól elvárja, hogy megosszuk másokkal, amink van. Tegyük ma ezt, és tegyük örömmel!

Kihívás: Adakozz! Mondj le édességről, cigarettáról vagy valami olyasmiről, amit szeretsz. Az árát add valakinek, aki rászorul.

Jézus azt mondta: „Adjatok, és adatik nektek” (Lukács 6,38). Miért esik mégis nehezünkre teljesíteni kérését?

 

Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára