tesoblog összes bejegyzése

Hétszer is elesek…

Hosszú és nehéz utat kell megtenned. Minden lépésre muszáj figyelni, mert bárhol lehet egy tövis, egy göröngy vagy hirtelen gödör, ami újabb fennakadást okoz az utazásodban. Ahogy már számtalan alkalommal megtörtént, például, amikor annyira szeretted volna átugrani azt a mély kátyút, de elvétetted és belecsúsztál – és persze rendesen beázott a cipőd. Vagy, amikor minden idegszáladdal figyeltél, hogy ne ragadjon a nadrágod szárába a bogáncs, viszont egy kósza, elkalandozó gondolatod miatt máris hozzád tapadtak a nyavalyások. És arra emlékszel-e, amikor a melletted sétafikálóval annyira elcseverésztetek, hogy nem láttad az előtted kiálló követ az úton? Máris hasra estél, sajgott a tenyered, vérzett a térded, és neked valamiért déjà vu érzésed volt. Ne szégyelld bevallani, elárulom mindegyik felsorolt példa megesett már velem is…

olvasás folytatása

Isten hazahoz

„Isten hazahozza az elhagyottakat,
kihozza a foglyokat boldog életre…”
Zsoltárok 68,7/a

Ahogy a híreket nézem a neten vagy az emberekkel beszélgetek az utcán, úgy tűnik, hogy az egész világ mozgásban van. Naponta bemondják a rádióban, hogy épp hány menekült érkezett a magyar határra, és naponta hallok olyanokról, akik elmentek a falunkból külföldön keresni munkát.

Mozog a világ… Mindenki elvágyik otthonról. Kárpátaljáról főleg Csehországba mennek az emberek. A csehek leginkább Angliában keresnek munkát. Az angolok pedig Amerikába és Ausztráliába költöznek… Tehát nemcsak itt nálunk indultak el világgá az emberek, hanem mindenünnen mennek.

olvasás folytatása

Ha jobban megnézed…

Valamiért bennünk él a vágy, hogy tökéletes társat szeretnénk magunknak, de legalábbis elvárásainknak megfelelőt. Ez a kapcsolatok többségénél a kezdetekben még működik is a bennünk lévő nagy adag hormonális érzelmi töltet miatt, amit szerelemnek hívunk, és ami ‒ megtapasztalásom szerint ‒ csodálatos, ha az Isten által nekünk szánt valaki iránt érezzük azt.

Viszont sokan azok közül, akik már jó pár évet éltek egymás mellett azt mondják, hogy ez idővel megváltozik, mert megismered a másik valódi énjét, elmúlik a rózsaszín köd és meglátod a párod idegesítő tulajdonságait, helytelen szokásait. S aztán csak az marad, hogy panaszkodsz rá, elviselsz neki dolgokat, de alapvetően már nem tekintesz rá olyan különleges, értékes, szerelmet gerjesztő emberként, mint a kezdetekben. Mi több: vannak, akik egyenesen megvetik, megutálják azt az embert, akiben valaha a másik felüket látták…

olvasás folytatása

Tükör által homályosan

„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdeai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia… De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával… De meghaltak ők is mind a ketten, Mahlón és Kiljón is, úgyhogy az asszony ottmaradt két fia és férje nélkül.” (Ruth 1,1-5)

Mintha George R.R. Martin írta volna a történetet: halál halál hátán. A veszteségek és a körülmények borzalmasak: pusztító éhínség, ennek következtében a menekülés az éhhalál elől, futás a kenyér után. De csakhamar kiderül: a halál elől menekülő család, mégis a halál markaiban köt ki. Nem is csodálkozhatunk az özvegyen maradt Naomi keserűségén: egész személyiségét, önmeghatározását áthatják a történtek, még nevet is cserél – Márának hívatja magát, ami annyit tesz: keserűség.

olvasás folytatása

Jaj, apa, hol vagy?

Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!”

Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk.

Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek téged. Elnyel a mély verem, elveszítlek téged.” Őrület lett úrrá a szavak láttán, sorra nyögtek a gyermekek, mindegyik fiú és mindegyik lány apja felé fordult kiabálva, mellüket verve kérdezték fájdalmas nyögéssel: „Jaj, apa, hol vagy?”

olvasás folytatása