szerki összes bejegyzése

A keresztre feszített Isten

Nagypénteki egyperces

Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt:  Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! (Máté 27,38-54)

A 19. században a kutatók az egyik római domb alatti katakombában találtak rá a valószínűleg egyik legkorábbi Jézus-ábrázolásra. A falfirkán egy szamárfejű keresztre feszített alak áll, mellette pedig egy ember. A görög nyelvű felirat ennyi: Alexamenosz imádja istenét. Mint később kiderült, az ábrázolás lényegében egy gúnyrajz, amelyben a keresztyén hit legellentmondásosabb abszurditása fejeződik ki: egy isten, akit keresztre lehetett feszíteni. Egy olyan korban, amikor az isteneket jóval az emberek fölötti hatalmas lényekként képzelték el, akik villámokat csapva uralkodtak a teremtett világ fölött, egy mezítlábas Názáreti felfeszített alakja bizony igencsak zavarba hozó volt. Milyen isten az, akit egy porfészeknyi tartomány kicsiny zsarnokai elintézhetnek néhány ostorcsapással meg szeggel? Milyen isten az, aki a gúnyolódó tömeg közepette szótlan és tétlen marad? Milyen isten az, aki méltósága elvesztésével, vérző testtel egy fán függ? A válasz egyszerű: szamáristen.

Isten, akit meg lehet verni. Isten, aki a keresztfán függ. Isten, aki emberi természetében meghal. Ma sem hangzik olyan jól ez az egész történet. Megszoktuk, hogy minden olyan egyszerű, hogy igen, Ő értünk meghalt, és milyen jó, hogy nem nekünk kell elszenvedni a halált. De gondoljunk egy pillanatra bele ennek az egész Isten-ember történetnek a mélységébe! Abba a velejéig ható botrányba, hogy a világmindenség Teremtője, Aki által lett minden és Akinek a nevére minden térd meghajol mennyben, földön és föld alatt, kivérezve, teljes elhagyatottságban haldoklik a kor legmegalázóbb kivégzési eszközén.

Christus regnans in crucem… – mondták a régiek. Krisztus a kereszten uralkodik. A gyengesége erősség. Sebei a mi gyógyulásunk. Az Ő vére a mi életünk.

Természetesen ez a mindenkori világ számára egy borzalmas botránykő. Nekünk más elképzeléseink vannak hatalomról, megváltásról, uralkodásról, Istenről… Egy olyan világban, ahol a nagyhangú politikusok uralják a terepet, ahol mindenféle borzalmas féligazságot le lehet nyomni az ember torkán azzal, hogy kellő magabiztossággal állítják azt, a szenvedő Király látványa elfogadhatatlan. Bolondok, akik meghajolnak előtte. Gúny vár rájuk és kitaszítás. Mai alexamenoszok, akik minden reményüket egy fán függő, haldokló istenbe vetik.

Nagypéntek megrázó ellentmondása nem lehet sikertörténet. A földig lehajló pazarló kegyelem nem tud nem megbotránkozást kelteni azokban, akik szemlélik az eseményeket. Csak azok számára lesz életté a kereszt, akik a látszaton túl fel- és beismerik: bizony, Isten Fia volt ez!

Homoki Gyula

Te mit tennél, ha a világod összeroppanna?

Böjti egypercesek 38.

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)

Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.

Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”

Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…

És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?

Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?

Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…

Papp Adrien

Miért is megyek én oda Jézushoz?

Böjti egypercesek 37.

„Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.” Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!” Majd egyenest Jézushoz menve így szólt: „Üdvözlégy, Mester!” – és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akkor odamentek, rátették a kezüket, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?” Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak. (Mt. 26,46-56)

Gecsemáné-kert. Jézus elfogatása. Júdás árulása. A tanítvány tettre kész szeretete. Katonák. Jézus tekintete… Ismerjük a történetet. Minden részletét. Jól ismert érzelmeink ébrednek fel az olvasásakor. Mélyen megvetjük Júdás árulását. Teljesen elhatárolódunk az egész undorító színjátékától. Igen, mi is előkapnánk a kardot. Meg akarnánk védeni Jézust. Hévvel és tűzzel… ezzel tudunk, szeretünk is azonosulni, nem úgy, mint az elmenekülő tanítványokkal… S ott az a mondat: „Barátom, hát ezért jöttél!” Szívbemarkoló. Szinte belenyilall a történetbe, ebbe az egész túlfűtött éjjeli történetbe ez a mondat Jézustól. Azt hiszem ott Júdásnak volt egy nagy pillanata. Amikor Jézus ránézett, és tekintetével teljesen átvilágította az egész lelkét. Ott megállt egy pillanatra minden. Ott csak Jézus volt és Júdás. Az áruló barát. A hatalmas hibát elkövető tanítvány. A te jó ég mit tettem ember.

Ülök és borzongok. Júdás vagyok. Kár szépíteni. Dehogy kapok én elő kardot! Dehogy állok én oda nagypénteken védelmezni Őt! Már rég ott lapul a zsebemben a harminc ezüst ezernyi képében. Számtalanszor elárulom Őt. Értéktelen, kisszerű alkukat kötök nap mint nap. Reggel és este áhítatosan olvasom az Igét, majd nap közben tanítványhoz nem méltóan élek, cselekszem, beszélek. Bebiztosítom magam az Igével, az igei percekkel, hogy aztán nyugodt szívvel éljem mocskokkal kiszínesített életem. Csókkal megyek oda Jézushoz, és közben kisszerű húzásokkal, csalásokkal, megalkuvásokkal, nem tiszta tettekkel és szavakkal, rosszindulattal, emberutálattal, mindent eltipró életrevalósággal, gonoszkodással teletömött zsebemet hurcolom magammal.

Nap mint nap eladom Jézusom.

„Barátom, hát ezért jöttél!”

A nagy pillanat. Jézus rám néz. Nem kell a színjáték. Én is tudom. Nem kellenek a csókok, a bókok, a hízelgések. Nem kell a körítés. Én kellek. Kellenék. Egészen. Nemcsak illendőségből, hanem igazán. Ezért jöttem?

Papp Adrien

Elszigetelt keresztyénség

Böjti egypercesek 29.

Szeretetedről, törvényedről énekelek, zsoltárt zengek neked, URam! Ügyelni akarok a tökéletes útra. Mikor jössz hozzám? Tökéletes szívvel akarok élni házamon belül. Nem vetem a tekintetemet haszontalan dolgokra. Gyűlölöm a széthúzókat, semmi közöm hozzájuk! A csalárd szív távol áll tőlem, tudni sem akarok a gonoszságról. Aki titkon rágalmazza embertársát, azt elnémítom. A nagyralátót és a kevély szívűt nem tűröm meg. Jól látom a hűségeseket az országban, ők velem maradhatnak. Aki tökéletes úton jár, az szolgálhat engem. Nem maradhat házamban, aki álnokságot művel. Aki hazugságot beszél, nem állhat meg szemem előtt. Reggelenként elnémítok minden bűnös embert az országban. Így irtok ki az ÚR városából minden gonosztevőt. (Zsolt. 101,1-8)

Szeretet és törvény. Károli fordításában: kegyelem és igazság. Lehet-e egyáltalán a kettőről egymás nélkül beszélni Istennel kapcsolatban? Isten szeretetéről az igazságossága nélkül. Vagy törvényéről megbocsátó kegyelme nélkül?

Dávid király érzi, hogy azzal, hogy trónra került, nemcsak hatalmat, hanem feladatot is kapott Istentől. Tökéletes királyságot szeretne működtetni: kijavítani elődei hibáit, és mindig szem előtt tartani Istene akaratát. A zsoltár épp ezért iránymutatás tud lenni mindazoknak, akik vezető szerepben vannak, például egy gyülekezet vagy akár egy család élén.

Az új király vallomását és fogadalomtételét olvasni számomra egy kicsit megszégyenítő tapasztalat. Mintha semmi más nem érdekelné, csak Isten ügye. Mintha Istenért mindenre hajlandó lenne – kérés nélkül is. A nem-keresztyének talán vallási fanatizmusnak neveznék ezt a fajta elkötelezettséget.

Dávid a helyes vezetéshez elsősorban tökéletes szívet akar, a reformot saját magával kezdi. Aztán pedig távol akarja tartani magától a gonoszokat, a kétszínűeket, a nagyravágyókat és öntelteket, a hazugokat, azokat, akik másoknak rosszat kívánnak, akik ügyeskednek és csalnak a törvény előtt, akik haszontalan dolgokkal töltik az idejüket, akik folyton vitatkoznak és haragszanak egymásra. Elég hosszú a lista. Istennek tetsző életet akar élni, és azt akarja, hogy ebben ne akadályozzák meg a környezete rossz hatásai sem. Az, hogy bizonyos emberektől távol tartjuk magunkat azért, hogy jobban megélhessük keresztyénségünket, szélsőséges lépésnek tűnhet – olyasminek, amire bizonyos szekták képviselői buzdítják híveiket. És valóban szörnyű családszakadások és szomorú magány tud abból következni, ha valaki teljesen kitörli az életéből „a bűnösöket”. Mintha ő maga nem az lenne…

Jézus például nem tartotta távol magát a bűnösöktől. Nem egy elkülönített szigeten élt, ahová csak a tanítványoknak volt bejárásuk. És később magukat a tanítványokat sem az elszigeteltségre, hanem az emberekkel való interakciókra, a keresztyénség terjesztésére biztatta.

Dávid, aki mintaszerű királyságot szeretne felépíteni, nem akarja hagyni, hogy ebbe belerondítsanak a hazugok és a gonosztevők. Bizonyára tudja, hogy ha sok időt töltünk rosszindulatú pletykálkodókkal, mi is könnyebben pletykálunk. Ha mindenki panaszkodik körülöttünk, valószínűbb, hogy nemsokára mi is csatlakozunk… Ilyenkor tényleg jobb inkább kimenni, vagy csak elhallgatni. A rossz hatásokat tudatosan elkerülni. De nem az embereket. Nem jó ötlet, ha csak keresztyénekkel barátkozunk. Ha csak a testvéreinket szeretnénk, hogyan tudnánk másoknak is megmutatni, milyen az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk?

Molnár-Kovács Dorka

Áldottak és átkozottak

Böjti egypercesek 28.

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt. 25,31-46)

Áldottak és átkozottak – merőben ellentétes, jövőt meghatározó jelzők ezek. Élet és halál kérdése: örök élet és örök halál a tét. Számomra döbbenetes, hogy mindkét csoport értetlenül áll Jézus előtt, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel Neki: Uram, mikor láttunk téged… Mégis, a juhok az Atya áldottai, míg a kecskék átkozottak lesznek.

Vajon én hányszor döntöttem rosszul, amikor a legkisebb atyafiak egyikével találkoztam? Vajon felismertem-e őket, nyitott volt rájuk a szemem és a szívem, hogy észrevegyem a szükséget szenvedőket? S ha igen, félretettem-e kifogásaimat, lustaságomat, és szolgáltam-e feléjük – általuk pedig Jézus felé – alázattal.

Örök büntetésre vagy örök életre méltó hétköznapokat tengetünk, TeSók? Kegyelem, hogy ma dönthetünk jól. Éljünk vele!

Kocsis Julika