szerki összes bejegyzése

A kis dolgok Istene

Elképzelem, ahogy újra az a szörnyen nehéz feladat szakad a nyakamba, hogy ismét szószékre kell állnom, és ott élő, hús-vér emberek életére nézve kell szólnom az Isten akaratát. Gondokkal és problémákkal küszködő embereknek. Betegeknek. Szenvedőknek. Nehézséggel birkózóknak. Reményvesztetteknek. Eltévedteknek. Satöbbi.

Miután remegve már fent találom magam a színpadon, elkezdem. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy a minap mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a tengerparton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett kagylók sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult, másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska kis magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta (falusi paraszt: mondanák ma sokan) kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat. Nem írt több ezer oldalas rendszeres teológiai művet. Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös terem sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemed a körülötted lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Ha nem csak néznél, de látnál is. Ha nyitott lennél a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha kész lennél felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölötted szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre is: nem csak az ördög lakozik a részletekben…

Homoki Gyula

Most még nem … de később majd

 „Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” János 13, 7.

Végre elérkezett ez a pillanat is, ami gócként már közel három éve itt van a torkomban és most kiírhatom magamból. Igaz keveset publikálok, de titkon játszom a szavakkal és keresem az értelmüket. Kíváncsi vagyok, egy-egy szónak mi a mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Lelkipásztorként talán nem is baj, ha az ember ilyen csendes hobbit művel, ami valamiféleképpen „munkája” „megélhetése”, no meg persze a szolgálatainak szerves része.

2017. július 1-én megkaptam a várva várt diplomát, ami nagyon sok emberi fáradsággal, szorgalommal, izgulással és olykor félelemmel is járt. Egy diploma a kézben, ami felszabadít a vizsgák alól, de mindeközben felhatalmaz a lelkipásztori munkák végzésére. A diplomaosztó nagy nap mind a stúdiumokkal végzett, felnőtt diák, de ugyanúgy a család,  legfőképpen a szülők számára. Így volt ez az én esetemben is: jöttek a gratulációk, elismerő kézfogások, vállveregetések, szelfik és valahol titkon én is büszke voltam, hogy valamit letettem az asztalra. Innét kezdve másképp nézek a világra – mondtam magamban – és a világ is másképp nézzen rám. Néha ránézek az oklevelet tartó keményfedelű albumra s eszembe jutnak a hosszú fáradságos éjszakák, eszembe jut, ahogy a folyosón állok s várok, hogy rám kerüljön a sor, izgalmamban csak egy tételre koncentrálok, hátha kihúzom. Egy  diák élete az alma materben többek között erről szól- megfelel, vagy nem felel meg.

olvasás folytatása

Ezt hiszem az isteni iránymutatásról

Vasárnap az istentiszteleten arról volt szó, hogy honnan ismerheti fel a keresztyén ember minden kétséget kizáróan az isteni vezetést. Volt szó például a számomra is ismerős „igét kaptam” típusú életvitelről, és arról, hogy milyen könnyen félre tudjuk vezetni saját magunkat, ha a Bibliát horoszkópként használjuk. Mivel a mindennapi hitéletünket nagyban meghatározó kérdés az, hogy hogyan képzeljük és hogyan „használjuk” a Szentlélek irányítását, úgy gondoltam, én is megosztom a saját perspektívámat.

olvasás folytatása

Tehetetlenül Jézus előtt

“Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Ő pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” Mt 9, 1-8

Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mi a bátorság, én erre az igeszakaszra mutatnék, és azt felelném: „Ez a bátorság”. Úgy gondolom, hogy amit a béna embert cipelő emberek tettek, az bátorság. Bátrak voltak, nem hátráltak meg a sokaság láttán. Furfangos módon vitték Jézus elé a beteg embert, akit minden bizonnyal nagyon szerettek. Bátrak voltak, mert szembe mertek nézni az akadályokkal, nemcsak a látható, hanem a láthatatlan akadályokkal is. Mert a tömeg csak az egyik akadály; a kételkedés ennél lényegesen nagyobb akadályt jelenthetett. „Vajon ez a híres Jézus tényleg meg tudja gyógyítani?” „Megéri ez a sok fáradtság?” „Mi van akkor, ha mégsem gyógyítja meg?” Feltehetően ilyen és hasonló gondolatokkal kellett megküzdeniük ezeknek az embereknek, ők azonban bátran szembenéztek ezekkel az elbizonytalanító gondolatokkal, bíztak Jézusban.

olvasás folytatása

A nyelvek adománya

Hallottatok már totyogókat beszélgetni? Mindig csodálattal nézek a szülőkre, akik néhány értelmetlen hangból is rögtön leveszik, hogy mit szeretne a csemetéjük. Na de amikor a néhány hónapos babák egymással kezdenek el kommunikálni – és megértik egymást(!) –, hát az maga a csoda.

Az imádság Istennel való beszélgetés, ezt már a kicsi gyermekek is tudják. Hogy mit mondasz el Neki és hogyan, az általában magánügy, de nem mindig. Van ugyanis egy dolog, amely pillanatok alatt feszültséget tud kelteni a keresztyének között – ez pedig a nyelveken szólás. Hihetetlenül szélsőséges véleményeket lehet hallani ezzel kapcsolatban. Van, aki nemhogy elutasítja, de egyenesen ördöginek mondja. És vannak közösségek, ahol egyfajta kapuja, mértékegysége ez a valódi hívő életnek: a Szent Szellem keresztségének sikerét, teljes megtörténtét bizonyítja.

Mi ez az egész, és mit mond róla a Biblia?

olvasás folytatása