Hova menjek lelked elől?
Orcád elől hova fussak?
139. zsoltár
Hova menjek? – Talán ez a nyár legégetőbb kérdése…
Ha már nem kell a suliban gubbasztani, ha az utolsó vizsga is megvan, ha kivehetem végre a szabit; hova menjek? Ha elég volt a horvát tengerpartból, és a görög szigeteket is unom, akkor hova menjek? Ha az Alpokban és a Tátrában is megmásztuk már a legjobb csúcsokat, akkor hová menjek? Ha nem akarom idén újra hallgatni otthon a rokonok minden nyűgét-baját, akkor hova menjek? Ha a haverok nem akarnak velem tartani, hova menjek? Ha idén nem sikerült félretenni a nyaralásra, hova menjek? Ha csak pár napom van az utazásra, hova menjek? Ha magányos vagyok, hova menjek?
Hova menjek, ha izgalomra vágyom – és ha nyugalomra?
A legtöbben már megválaszoltuk ezeket a kérdéseket az idei szezonra. A szabadságot előre ki kellett venni, a szállást időben le kellett foglalni, a nagyit mégiscsak illik meglátogatni. Alig várjuk, hogy mehessünk, ha pedig mégsem, akkor az talán azt jelenti, hogy valamikor régen már elindultunk?
Emlékszem rá, mikor talán a legkomolyabban tettem föl magamnak a kérdést – abban a szemeszterben az utolsó vizsga nem volt meg… Négy évet már eltöltöttem az egyetemen, a tudomány a fülemen jött ki, szerettem volna mindent félretenni, és elmenni messzire. Nem volt már ahhoz sem lelki erőm, hogy a szökési tervet átgondoljam, de a lehetőség – úgy tűnt – kínálta magát. Fél év Angliában, nem csupán nyaralás, hanem pénzkereseti lehetőség! Csakhogy volt egy kis bökkenő: az itthoni problémákat nem tudtam otthon hagyni, a pénzkereset pedig olyan munkát jelentett, ami nem engedett tovább menekülni. Két szék között a pad alá estem, két ország gondjaival.
Dávid a 139. zsoltárban egyészen másképp írta le a saját helyzetét! A nehézségek között nem abban kereste a megoldást, hogy elmenjen kipihenni vagy kibulizni magát. Nem abban reménykedett, hogy valahol a távolban majd feltöltődik! Tudta, hogy Istennek mindenkor gondja van rá – akkor is, amikor a munka legnagyobb sűrűjében van, és akkor is, amikor megpihen utána. Dávid biztos volt abban is, hogy maga Isten helyezte abba a szituációba, amiben éppen benne van. Megvallja, hogy nem csak Isten kiismerhetetlen a számára, hanem saját maga is. Ahogyan sokszor én sem értem, hogyan lehetséges, hogy Isten ura azoknak a helyzeteknek az életemben, amikor én már teljesen elvesztettem a fejem, Dávid sem tudta ezt felfogni. Végül feltör belőle az ilyedt kérdés: Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
Mikor rászánta magát a kérdésre, valamivel mégis tisztában volt, amiről én sokszor meg tudok feledkezni. A szökéseimben, abban, hogy mindig máshol szeretnék lenni, titkon benne van az is, hogy Isten elől próbálok menekülni. Amikor az interneten egy „Isten háta mögötti” eldugott helyet keresek, ahol ki tudok majd kapcsolódni, én is azt kérdezem tudat alatt: Orcád elől hova fussak? Dávid kellően sokat volt úton – távol otthonról ahhoz, hogy megtapasztalhassa Isten jelenlétét az élet minden helyzetében.
Ha be van már fizetve az utazás a Kanári-szigetekre, vagy csak a közeli bányatóhoz jutok el augusztus egyik hétvégéjén, mindenképp Isten jelenlétében leszek. Láthatom sötétnek a helyzetet azért, mert nem úgy sikerült az utazás, vagy azért, mert egyáltalán nincs lehetőségem utazni – az Úrral végül a sötétség is olyan lesz, mint a világosság, ehhez viszont szükségem van Isten Szentlelkének a segítségére, mint Dávidnak volt.
Hogy vagyok én az utazással? Azt, amit keresek, ott találom-e, ahová elindultam? Azt, amitől szeretnék távol kerülni, nem viszem-e magammal? Tudom-e egyáltalán, hogy miért is kelek útra? Ha mindent alaposan végiggondolok, lehet, hogy a végén az derül ki, hogy a nagy igyekezetem a hétköznapok mókuskerekéből való szabadulásra és a feltöltődés utáni olthatatlan vágyam valójában Isten elől való menekülés és a délibáb kergetése…
Péter egyszer ezt mondta Jézusnak: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Micsoda öröm, hogy nekem sem kell máshova mennem, hogy nem kell menekülnöm, mert maga Jézus csatlakozott hozzám, és vele járhatok minden úton!
Papp Márton
