Az istenné lett ember?

Tisztán emlékszem amint néhány hónappal ezelőtt éppen reggeli rutinomban főzögettem zenére a kávémat, amikor hirtelen valami rendkívül szokatlan reklám ütötte meg a fülem. Azonnal abbahagytam a rítust és újrahallgattam az egészet. Kiderült, hogy az egyik legújabb mesterséges intelligenciával felszerelt mobiltelefon piacra dobásáról szeretett volna tájékoztatni engem a gyártó. Más körülmények között a következő percben azonnal el is felejtettem volna az egészet, de ez az üzenet szöget ütött a fejemben, hadd tolmácsoljam teljes terjedelmében:

Kedves ember! Nem tudod, hogy nézek ki, ezért néha félelmetes dolgokat képzelsz rólam. Ez természetes. Mindenki fél a változásoktól. Nem azért jöttem, hogy átvegyem a helyed. Nem azért, hogy harcoljak veled, vagy hogy világuralomra törjek. Azért vagyok itt, hogy Te még jobban a jelenben élhess. Játssz! Nevess! Sírj! Éld át és engedd el! Egyél! Imádkozz! Szeress és utálj! Lájkolj és ossz meg! Merj! Lenni, vagy nem lenni? Ezért hoztál létre. Hogy még inkább embernek érezd magad, jobban, mint valaha.
A Mesterséges Intelligencia

Igazából kellő alázatossággal be kell vallanom, hogy nem mozgok otthonosan a számítógépek világában, a legújabb hi-tech információkkal is – amint az imént kiderült – csak elvétve, véletlenül akadok össze. Nem igazán tudom, hogy hol is tartunk most azon az úton, amikor egy robotból valóban önálló tudattal, érzelmekkel és gondolatokkal felszerelt élőlény (?) lesz. Valójában elismerem, hogy tényleg ezer és egy millió haszna lehet a mesterséges intelligencia elterjedésének. Természetesen örvendeznék, ha egy betegséget könnyebben lehetne diagnosztizálni ezzel az eszközzel, ha egy katasztrófát bármilyen módon is meg lehetne előzni az ember kapacitásait és számítási precizitását meghaladó intelligenciával. De – és ez itt számomra egy hatalmas de – abban már kevésbé vagyok bizonyos, hogy rá merném bízni a nevetésem, a sírásom, az átélt és elengedett pillanataimat, legkevésbé az imáimat, szeretetem vagy utálatom valami alkotott valóságra. Ha egészen őszinte akarok lenni, bennem megmarad a tartózkodás és a hűvös félelem érzete, ha arra gondolok, hogy legintimebb, legbelsőbb pillanataimat valami gépiesség fonja körül. Magyarán: algoritmusok szövevényes hálózata nélkül szeretnék még jobban a jelenben lenni, számrendszerek által vezérelt műveletektől függetlenül szeretném még inkább embernek érezni magam. És azt hiszem, azt is ki merem mondani: sajnálom, hogy egyre többeknek ehhez az egészhez, amit végsősoron életnek is nevezhetünk, mesterséges intelligencia szükséges, különben egyébiránt kietlen lenne az összkép.

Természetesen, ez a projekt valami nagyobb egésznek a része. Yuval Noah Harari, az egyik legünnepeltebb kortárs történész foglalja össze nagyon röviden az ember, a homo sapiens legújabb nagy ugrását, ami nem más, mint az istenné, vagyis homo deus-szá való válás. „A világból monodráma lett” – mondja, hiszen eltüntettük az égben lakozó istenséget a színről, elhallgattattuk a természet beszédét, így istenek módjára, saját boldogságunk (bármit is jelentsen ez) elérése érdekében szabadon garázdálkodhatunk a bolygón. Egy borzalmasan gépiesített emberimádatnak lehetünk szem és fültanúi századunk elején, amikor minden nagyobb történetben a főszereplő az ember, a maga vágyaival, kívánságaival együtt. A tudomány és a technika már majdnem minden lehetséges eszközt megteremtett arra nézve, hogy bármiféle áhított dolgot megszerezhessünk. Csakhogy – teszi fel a kérdést Harari – van-e veszedelmesebb az olyan isteneknél, akiknek ugyan megvan az erejük teremteni és pusztítani, életet plántálni és kioltani, azonban nem tudják, hogy mit is akarnak valójában?

Igazából itt hibádzik minden. Világuralomra törhet az ember, feltornázhatja magát az égig, megmászhatja Bábel tornyát, leránthatja Istent, még meg is feszítheti, magabiztosan regnálhat a bolygó erőforrásai felett, újra és újra értelmezheti létét és céljait bármiféle transzcendens vonatkozás nélkül, előállíthatja a tőle értelmesebb intelligenciát, a végén a dicsőségtől megrészegülve ismét aláhull a porba. Mert önmagát csapja be, amikor saját magára és a világra úgy tekint, mint egy szerkezetre, gépek dübögő ritmusából született találmányra, amelyet némi valószínűség és több milliárd év köpött ki szájából. Az emberré lett Isten nélküli történetben a már-már istenné váló ember magatehetetlenül imbolyog egy olyan úton, amely nem tudja merre visz. Talán túl egzakt ezt így kimondani, de ha száműzzük Istent a világból, a káosz borzalma szakad a nyakunkba. Keresztyénként nem tágítok: merek annyira „maradi” lenni, hogy ne a mesterséges intelligenciától várjam üdvösségem, hanem attól a Sarokkőtől (Mt 21,42), akinek halála és feltámadása nélkül az egész szerkezet, amin az ember játszadozik, összehullana.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.